Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem
volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az
utcán, ki a szélmalmok felé.
– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi
Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A
végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját
holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a
végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…
Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna:
sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer
vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál
nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő
akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a
Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…
Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést
keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte
sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon,
mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy
tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De
már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a
gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli
önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell…
S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy
Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.
Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s
tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.
Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy
barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész
irónak találta magát.
– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni:
hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.