Az ujságiró későn ébredt.
– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a
képviselőtestületi közgyülésre.
Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált
a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen
mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal
megdermesztette.
Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen
egy pók szőtte a hálóját.
Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta
szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz
a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész
város…
Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete,
mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele.
Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az
valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint
valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta
fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces
elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt
alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt
is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő
képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan
őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.
A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de
elaludt a dolog.
Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből
néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt
tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.
A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires
helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…
Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene
ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha
a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról,
mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő
rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a
valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az
életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit
elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.
Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott
kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább
lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis
fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már
az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az
agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már
látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog,
látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta
Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás,
hanem úri módon hazaér…
Órák teltek el az ábrándozással.
A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.
– Még nem kél fel, kejjen fel már.
– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már
azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a
respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! –
néni kérem, adjon nekem husz koronát.
– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az?
Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett,
elsavanyodott.
– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán
mély lehangoltság és bánat támadt.
A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a
szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt,
kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva
ökölbeszoritott markában.
– Tessék – mondta –, tessék csak eltenni.
Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen
természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való
modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna
különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről
való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne
illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna.
Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan
terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a
legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is
egyenletesen tudná betölteni.
Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell
takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi
történt; hogy husz korona gazdája lett.
Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a
ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta
a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány
felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.
Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe.
Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg
fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember
lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…
Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.
Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt:
élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal
fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s
még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta
udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt
felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és
istállók. Itt nyomdahelyiség.
Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában.
Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így
kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe
átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben
elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj,
gazdag televénybe.
Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és
nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint
ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem
zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a
másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen
gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta
magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te
szállj tovább és virulj…
Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére
az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek
döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a
képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy
volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…
A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá.
– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni.
Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.
Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő
hiréről van szó.
– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még
nem hallott a világ…
S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a
sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta:
– Meg fog őrülni az öreg főügyész!
Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca
átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás
szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr
István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag
megszavazták.
Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt
hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült,
hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten
bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke
volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…
Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden
nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen
komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni
itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…
– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a
pártijának Dócziéknál.
Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta:
– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy
butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy
olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…
Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát.
– Szabad megmondani?
Az ujságiró fanyarul vállat vont.
– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos
szolgája, polgármester ur.
Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai
heccel megalapitja a népszerüségét örökre.
A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet
lépett tovább, visszapillantott.
– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt
az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis
a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a
szinészetnek begyökereztetésére.
– Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe.
Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek.
– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a
pénzt.
Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek
csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két
legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.
Dr. Koncz rábámult az ujságiróra.
– Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát?
Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is
feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca
hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az
ujságiróval.
Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky
érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete
sétapálcáját, úgy látszott, megüti.
De visszatartotta az ütést s úgy mondta:
– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam
volna.
Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát,
hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is
Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg
fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és
a szeme a körülállókon futott végig.
Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén
fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca.
Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki
felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek
legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a
jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a
hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt,
csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.
– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy
most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…
Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.
– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…
A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül
és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy
ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.
– Mi történt itt, szerkesztő ur?
Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke
fenekéig látott:
– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három
felvonásban.