Meglátta az öccsét.
– Laci.
– No.
– Gyere csak.
– Mi a.
– Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy
ujságot…
– Mi?
– Öt pízt kapsz te bolond, figyelj ide.
– No.
– Erigy ki a piacra, osztán vegyél egy ujságot… Neszi, itt egy hatos.
– Ujságot?
– Lódulj már, mer úgy ruglak… fel…
– Kunterebes és Vidékét.
– Meg Kotkodácst.
– De akkor nekem csak három píz marad.
– Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta.
A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment.
Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja,
anyja minden szavát.
A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon
sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt
összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy
nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a
helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével…
ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a
levegőt a lehelletével…
– De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen.
Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást
már nem birta el s azt morogta:
– A bánat.
– Miféle bánat.
Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon
satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt
arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó
miatt ennyi baj szakadt a nyakába.
Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon,
felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a
szobájába.
Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve
elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.
Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt,
mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket.
Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a
papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.
– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de
hazudni: az is jó vót neki…
Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát
az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.
Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát
adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább
furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a
földre.
– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt
érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.
– Templomba – dünnyögte Palya.
– Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal.
Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a
gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott
állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel
eltelve diskuráltak.
Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént
akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy
bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen
őrültségre vetemedni.
Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon,
szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját,
mint a csirke, ha eszik.
Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és
ócsárló szót találni rá.
De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte
nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.
A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt.
Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a
hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve.
A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A
hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki)
igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró
fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér
kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a
hajában volt.
Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén
legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki
két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró
hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene
most már boronálódni…
S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis
szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a
gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi
pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.
A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és
maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy
megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul
szerelmes lett.
Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember
nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan
ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte
magát.
Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt.
Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a
padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén
kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját,
amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…
– No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja.
Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a
padbelieket.
A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a
karjába kapaszkodott.
– Ezt megcsináltátok.
– Mit?
– Olvastam az ujságot…
Palya szájtátva nézett rá.
– Koncz doktor mindent elmondott.
– Mit?
A professzor kuncogva nevetett.
– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj…
Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.
S a szemébe nézett Palyának.
– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára
egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…
Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy
sóbálvány.