A városháza régi épület volt.
A forradalomkor itt volt a Damjanics főhadiszállása huszonnégy óráig s
valahányszor valaki azzal az inditvánnyal állott elő, hogy uj városházát
kellene épiteni, rögtön Damjaniccsal torkolták le. A nagy hős, a nemes
vértanu életében sem nyert meg kockázatosabb csatákat, mint puszta
nevével e nevezetes ügyben. Hű honfiak képviselőválasztáskor kinyitották
a régi levelesalmáriumot s megmutatták a Damjanics butykosát, amelyet
annak idején, mikor a szolnoki csata szintere felé indult, itt
felejtett. A butykos cserépből volt s ma is érzett rajta az erős ital
illata.
Így érzett az egész épületen a régi idők erős illata.
A polgármester asztala a tágas tanácsterem utcai sarkában állott. Kicsi
asztal volt, három fiók volt a felső részén s kétoldalt fekete mahagoni
korlátja volt, barna polituros asztalka. A polgármester a padláson
találta, az öreg Kusch bácsival, a városi asztalossal rendbeszedette s
egy szál virágot állitott a sarkába.
Az volt a jelszava, hogy ez a szál virág az ő kormánypálcája.
Mig legényember volt, mindenki értette a dolgot, de mióta megházasodott,
máskép nem tudták megmagyarázni, csak úgy, hogy a polgármester hecces
gyerek s a feleségével szemben így akarja fenntartani a házi tekintélyt.
Eleget is intrikáltak az asszonykánál a rózsa ellen, de a polgármester
sziklaszilárdan állotta az ostromot s télen-nyáron ott volt az asztalán
a virág.
– Hazajött a főügyész? – kérdezte a polgármester, ahogy belépett s a
postára nézett, amely fel volt halmozva az asztalán.
– Igen, polgármester úr, az esti vonattal – szólt a titkár, a kövér és
asztmás fiatalember, aki egy pillanatra se feledte el, hogy a zsidó
vallásra hallgatott és akinek folyton az volt az ambiciója, hogy a
városnál fizetéses hivatalnok legyen. Nagy szemei figyelmesen néztek;
tudta, hogy a főügyész ellen óriási hecc készül, amely ha sikerül, az
egész város mulatni fog rajta.
– Nincs semmi?
– Semmi fontos.
A polgármester szórakozottan forgatta a leveleket. Belenézett az ujságba
s megszólalt:
– Mi van ezzel a gyárossal? Megőrült?
– Nem kérem, polgármester úr – mondta a titkár s a világért el nem
mosolyodott volna, a szemöldökét felhuzta magasra és nagy fekete
szemeivel tőle telhetően együgyüen nézett. Valami ösztönszerü mimikri
volt ez tőle, alkalmazkodott a környezethez; tudta, hogy ha csak egyszer
elárulja magát, akkor rögtön nagyon gyanus lesz, zsidó anyanyelve miatt
–, az éjszaka Szekeres Palya megivott három üveg pezsgőt s az ujságirónk
hálából ezt az orvtámadást helyezte el a lapjában.
– Ja – mondta a polgármester s ő mosolyodott el a titkárja helyett.
Egyebet nem szólt. Okos ember volt, aki sohse mondott többet egy szóval
sem, mint amit kellett.
A titkár várt egy pillanatig. Látva, hogy főnöke játssza a nagyurat, aki
szolgalelkekkel nem fraternizál, tüntető szerénységgel visszahuzódott
figyelmes tartásából a megkövült rendelkezési állományba.
– Surányi – szólt oda néhány perc mulva a polgármester.
– Kérem.
– A… kéményseprők… dijainak felemelése fel van véve a tárgysorozatba?
– Hogyne.
– És a csatornázás?
– Igen. 23-ik pont…
A polgármester titkosan mosolygott. A csatornázás a mai nap nagy hecce.
Aztán ujra hallgatott.
Surányi a csendet arra használta fel, hogy magát komisz gazembernek
nevezte el.
– Miért szolgáltattam én ki most szegény Komjáthyt – mondta magában s
megcsóválta nagy fejét.
Kinosan jutott eszébe az ujságiró szőke, zárkózott, vékony arca. Ahogy
kagylószerüen belső életébe rejtőzve anélkül is az egész város gúnyjának
céltáblája volt. S ő most olyat rugott rajta, amilyet csak egy slemil
tud rugni a slemilen. Fájdalom öntötte el a szivét s az arcán valami
szomoruság felhőzött.
Egyszerre nagy elevenség volt az ajtóban, amely nyitva volt.
Nyolcan-tizen özönlöttek be. Vidám és kövér magyar urak, akiknek az
arcáról csak úgy sütött az egészség tüze. Gondtalanok és jóllakott
emberek, akik nem ismerik a lelki komplikációkat, tele vannak
eredetiséggel, jóizzel és élnek-halnak az egészséges tréfákért.
– Aggyisten.
– Jaónap.
– Isten jaónap pógármester úr – lármáztak előre, hatalmas köszönéssel.
Sorra kezet nyujtottak s becsületes tenyérrel, emberi mód rázták meg a
polgármester kezét. Surányi úgy hátraszorult, mint egy statiszta, ha
megjelennek a szinpadon az örökös tagok.
– Szervusz, Berti bátyám, szervusz Andris bátyám – nevetett a szemük
közé nyilt és tele arccal a polgármester. Fiatal ember volt, más ebben a
korban még ott szokott szerénykedni a József nádor arcképe alatt és
nagyokat hallgat, de ő otthon volt és olyan talpraesetten állott a deres
városatyák előtt, hogy öröm látni.
– Ej, a menyecske, a menyecske! – mondta borizü, dörmögő hangon a Berti
bátyám s a polgármester telt mellényére veregetett.
Általános kacagás tört ki az öreg szavára s mindenki a polgármester
gömbölyödő formáját nézte.
– Félesztendős házas!… osztán mán is meglátszik az eredmény.
Maga a polgármester is kacagott, mert ez voltakép annak szólt, hogy a
kis felesége tegnap jelent meg először nyilvánosan pongyolaszerüen
öltözve.
– Úgy jó a, úgy egésség! Az asszony jó kosztot ad az embernek, az ember
meg jó tartást az asszonynak.
A polgármester kinevette magát az urakkal s akkor idejét látta, hogy
magáról másra téritse a szót.
– Hanem a zománcgyárosunk, az nem nagyon erőltette meg magát.
– Hogyhogy?
– Husz koronával! Husz koronával inditja meg a művészetpártoló alapot.
– Mi a fenét? – szólt bele az öreg Basa bácsi.
Akik ismerték a dolgot, hárman is hangosan kacagtak s egyszerre kezdték
mesélni a zománcgyáros esetét, ami benne van a mai lapban.
– Ejnye a bogár furkálja meg – kiáltott fel Basa bácsi nagy szemet
meresztve. – Hát e mit akar?
– Nem is rossz a, Basa bácsi! – fogta meg a termetes öreg úr vállát egy
ifjabb atya – nizze csak, szinésznék jönnek! Kell a magának.
Nagy kacagás. Az öreg úr visszavágott.
– Tán neked! – mordult fel az öreg.
Ujabb kacagás s mindenki a támadóra néz.
– A kutyának!… – tagadta meg hirtelen ez is a szinésznéket, mire olyan
kacagás lett, hogy szinte hemperegtek tőle.
– Bion pedig, nem vóna rossz – szólt egy éktelen magas ember a magasból.
– Nini, a hosszu kutya! – kacagott fel a tanácsnokra egy ügyvéd.
Erre megint uj kacagási roham tört ki.
– Csakhogy eltőtt az idő – mondta huncut mosollyal váratlanul Basa
bácsi. – Fiatal korunkban kellett vón az ilyet kezdeni.
Nem lehetett itt kijózanodni a nevetésből. Még Surányi is nevetett ott
hátul, a zöld asztalhoz támaszkodva, az öregek jóizü dévajkodásán.
Ebben a percben lépett be Dóczi János.
Ahogy visszanéztek rá, mindenki elfojtotta a nevetést. De csak egy
percig birták.
Dóczi bácsi megértette, hogy róla van szó, nagy sötétség borult az
arcára. Nem tudta hányadán van az emberekkel. Nem tudta, nem kell-é
dühbe borulnia.
Mindenki érezte, hogy itt ennek a kinos feszültségnek ki kell
egyenlitődnie.
Basa bácsi, az egész társaság örege s a város legtekintélyesebb embere,
vállalta persze a feladatot s őszintén mondta:
– Aj, ha nekem ilyen vőm volna.
Erre a szóra aztán senki se birt tovább uralkodni az arcizmain. Fojtott
és pukkadozó közröhej tört ki, amely, mint egy vidám tengerár, öntötte
körül a János bácsi fekete sziklaalakját, mig őt is el nem boritotta a
vidámság tajtékja s mindenbe beletörődve el nem nevette magát.
– Irigyled ugye, vén szamár! – mondta némi durvasággal.
Megenyhült az egész eset. Megérezték, hogy Dóczi bátyánk nem veszi
tragikusan a dolgot, de viszont azt is kiérezték, hogy nem ismeri a
tréfát. Volt a hangban valami élesség.
– Irigylem hát – szólt Basa bácsi. – Hogyne irigyelném, mikor irigylem.
Osztán azt irigylem, a patvar vigye el, hogy lehetne nekem mán tizenkét
vőm… mégse segitene rajtam, fenegyeki a tövit.
– Megnyitjuk a gyülést – szólt a polgármester, mert félt, hogy némi
izetlenség lesz a sok nevetésből.
– Nohát ez okos szó volt – mondta magában mindenki. – Kitünő ember ez a
polgármester.
Mozgás lett, kiki a helyére igyekezett a hosszu zöld asztal mellett.
– Elkéstem? – toppant be a főügyész s idegesen rángatta a vállát.
A polgármester összenézett az aljegyzővel, aki hirtelen lesunyta a fejét
s elkacagta magát.
De a főügyész ezt nem vette észre és gyanutlanul vette át a
polgármestertől a közgyülés tárgysorozatát. Fogalma sem volt róla,
micsoda csapda van abban ma az ő számára.
A polgármester odaintette a szemével az aljegyzőt s mig a
képviselőtestületi tagok zsibongva, kényelmesen ültek le sorra a
helyükre, ő felváltva az aljegyzővel elmagyarázta azokat a pontokat,
amelyeket a főügyésznek kellett referálni.
– 23. pont. A Türr István-utca csatornázása – olvasta az aljegyző és
belesápadt; a lélegzete is elállott.
– Türr István? – szólt a főügyész.
– Türr István – mondta a polgármester, mintha a világ legártatlanabb
nevét mondaná.
A hangja oly természetes és egyszerü volt, hogy a főügyész, aki minden
csatornázásnak elvi ellensége volt, restellt rá még megjegyzést is tenni
s oly példátlan egyszerü, hogy az aljegyző, aki egymaga volt beavatva a
polgármester heccébe, felemelte rá a szemét s őszinte csodálattal
adózott polgármestere rendkivüli lelkierejének.
– Ej, ej, mindig csak csatornázás – mondta a főügyész s mégsem birt
elnyomni legalább egy sóhajt, azzal tovább ment; ő maga olvasta…
– 24. A polgári iskola ujból beterjesztett költségvetése… Mi van azzal a
komisz könyvtári tétellel?
– Törölték – szólt az aljegyző.
Most általános mozgás volt. Ők hárman is felnéztek, kénytelenek voltak
odapillantani.
A kéményseprő-ügy.
Ablonitzky jött be, a zománcgyáros.
Ugyanolyan csend lett, mint mikor Dóczi bácsi jött be.
A zománcgyáros sápadt volt. Kövérkés arca nagy feszültséget árult el. A
mostani csendet a közgyülés tiszteletteljes belső hangulatára magyarázta
és némi tartózkodás után leendő apósa felé indult.
De akkor annak a hangja hallatszott, szemmelláthatóan folytatta a
félpillanatra félbeszakitott beleszólást.
– Régi ember a városba… Persze, hogy nem köteles eltürni, hogy az orra
alá füstöljenek… Pollák bádogos! az mindig tisztességes ember volt…
Mindig befódozta a lyukas edényeket…
Kis mosoly, de nagyon kicsi.
A zománcgyáros még sápadtabb lett s megremegő dühtől megfeszülő ajakkal
tétovázott, hová üljön le a gyülésben.
Ő volt a legfiatalabb képviselőtestületi tag. Úgy érezte, legokosabb
volna, ha most rögtön megfordulna és elmenne… És a hóna alá venné a
gyárát és elmenne…
De egyelőre leült s maga elé nézett a kékkel kopirozott tárgysorozatra.
Mikor vége volt a tárgysorozatnak, az ülés bezárása után, a polgármester
így szólt:
– Ja igaz, még van valami.
– No, gyerünk mán ebédelni.
– Ezt még meg kell hallgatni – mondta a polgármester. – Olvasd csak fel.
S odatett egy árkust nagy ákombákommal teleirva a főügyész elé.
Ez rögtön felismerte a dolgot s szinészkedő modorában ájtatos arcot
vágott, hogy az ellentét annál nagyobb legyen.
– Amint látom, ez valami felségfolyamodvány – mondta és olvasni kezdte:
_Tekéns cs. kir. járásbirósági miniszter ur!_
Azon alázattal meglopott lúra való nézvést, kinek érdekében az Gábor
fiam befogódott az setét tömlöcbe, kit pedig ő nem cselekedett. Mert
kérdéses éccakán, amidőn fen tisztelt lúnak az elhozása történt vóna, az
Gábor fiam az annyuk jóváhagyása mellett az padláson alutt, má pedig a
tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium ur, teljes lehetetlenség,
hogy valaki a palláson lovat lophasson, kire Isten tanubizonyságom. Igaz
ugyan, hogy az Gábor fiam a mult őszön egy kis juhcselekedetben
találódott és egy kis apró marha sorja is volt, de hogy a lúhoz semmi
köze, élő ember az csire szomszéd, kit az napon házamnál meg is verék,
akire ő bölcsen emlékszik, mer más véleményben leledzett a feleségem
becsületírül. Azon alázatos kirelemmel járulok a tekéns cs. kir.
járásbirósági miniszteriumhoz, hogy a ٪ alatt idecsatolt Gábor fiamat a
lúnak gyanujából annál is inkább felmenteni méltóztassék, mert mégis
Isten ellen való vétek, hogy valaki egy 6 pengős lúnak az érdekében
tömlöcben nyugodjon és a kivánatos trágyahordástul elmaradjék.
Hát arra jár-i esső?
tisztelem a patai naccságát, az ám az ember, uram!
Mányi Ferenc az Gábor fiam törvényes és hiteles ura apja.
Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után
harsogó kacagás tört ki.
– Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős.
– De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta
az ivet:
_Külzet._
A tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium urhoz, tiszteletes
apellátum. Mányi Ferenc fuvaros embernek az 6 pengős kökény-lúnak az
érdekében sorba jutott törvényes és hiteles Gábor fiára nizvist.
K. m. f. tessik benn szemlilődni.
Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az
embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól.
– Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene
a Ferkó körmit, ezt megirta!
Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak
ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt
kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság
az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak,
összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment.
Az ő érzékeny, szláv karaktere nem illett ide.
De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan és erősen,
eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek
a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos
folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp
olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és
törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött,
mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött
le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki
idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk
közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva
mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van
mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az
ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc
folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a
kunsági fészekben…
Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára,
egyszerre megint uj szél ütötte.
Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele…
De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát…
Ebédre Dócziékhoz volt meghiva. Oda most már nem mehet mégsem.
Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz
elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek
vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az
apjával tart-e?
De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget
érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári
ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött
bajuszával.
Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete
kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből
jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni.
Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az
izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze
neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a
kis civislány szeme elől…
Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen
ereszkedtek elő a városháza felől.