Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen
állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.
Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be
sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott
mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat
a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is
hamarább a dudva.
Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az
urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti
lapot olvasta átólcettig.
Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü
kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.
– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás.
Pezsgő kell most, pezsgőzés.
Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya
az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a
zománcgyáros és nem Palya a méltó.
Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben
elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá,
hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az
elitélése.
– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi
az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett,
akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban;
legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba
kell menni.
– Én nem megyek – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.
– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az
örömet, angyalom.
Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak
ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való,
egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is
viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom
alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok
kunnak beváljék.
Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete
testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:
– Jajhhh.
– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a
néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?
– Nna, készen leszek mán egy-kettőre.
– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem
magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd
olvasgasson vasárnap reggel.
János bácsi kedves kedvvel motyogott!
– Lehetne adni egy kis izét…
– Mit, drága fiam?
– Vizet. Mosdani.
– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor
maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.
János bácsi felpillantott a faliórára.
– Hű, az ebadta, nyóc az óra.
– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye
kedves. Osztán mi az a sok hir?
– Hát semmi.
– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak
vizet az apának.
Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott.
– Igen.
– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók
az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a
kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s
részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is
kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint
mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül,
ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud
még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de
jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt
kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát
így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy
ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az
ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…
János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s
úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és
törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.
Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról
szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt
nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra
ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen
sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely
minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik
szobába, miközben egyet forditott:
– Irénke fiam.
– Tessék.
– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?
– Igen.
A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi
gyülés programmját látta meg.
– Ide magának is el kell menni édes fiam.
– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte
fenni.
– A gyülésbe, édes fiam, a Pollák-ügyről el ne feledkezzék.
János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette
a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a
zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy
a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most
elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette.
– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek
azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán
fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő
csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a!
Attul.
Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő
ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan
megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok…
Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.
– Nono, mija?
A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a
lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná.
– Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte,
mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos
betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy
igyekszik.
– Aggya csak azt a lapot – szólt János bácsi.
– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa,
kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…
A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.
– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört
szivvel nézett maga elé.
A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:
„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát
küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót
arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban.
Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy
életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik.
Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns
művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási
izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk,
hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“
János bácsi is megcsóválta a fejét.
– Nézd csak, nézd – mondta. – Nem is rossz.
– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! –
fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…
Nem szólt tovább semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt
el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a
kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az
erkölcsöket féltette, az idealizmust, mint ahogy ezt sokszor kifejtette
már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsylvania
nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit
a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi
összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt
körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészekkel
szemben. Most őróla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő
veje ezt a vakmerő lépést…
Ott ült a széken s maga elé nézett.
Az a nagy csend volt a szobában, amely a falusi szobákban olyan jól
otthon van. Amelyet megzavar, ha a szabad ég alatt élő ember bejön a
nedves és borus magányba, a zárt falak közé. Ez a csend lakik a
lelkekben is itt. Ritka eseményes pillanatok között mélyen és
megülepedve áll a csend.
A bácsi tunya arccal nézett maga elé. A néni így szólott:
– A szinielőadás a szivnek gyönyöre s az elmének művelése. Én magam nem
tartom elitélendőnek a műpártolást. Különösen az iskolai életben hasznos
a szinijáték, mert ami a tanulmányokban való előmenetelt illeti, kell
hogy a gyermekek szellemi kincsei később a művelt emberek társaságában
helyet foglalhasson az ifju… Nagyon is kell minden olyan alkalom, hogy a
növendék bebizonyithassa, hogy a társadalmi érintkezés mezején a modorra
és műveltségre, mert legalább is annyit kell adni tudvalevőleg, mint a
geometriára és a gramatikára, vagy a tudományos műveltség ágaira. Ezen
jelzett cél szolgálatában állanak az önképzőkörök és nyilvános
ünnepélyeken való résztvételek… azon jelenségek, amelyek az iskolai
életben nevezetes jelentőséggel birnak… Csakhogy ma már felfordult
világot élünk, mindenki nagyobb virtusokat képzel magáról, mint
amilyenek valósággal tulajdonai, fennhordja sok ember a fejét, mint az
üres buzakalász… Harmóniára van szükség, összhangra, hogy az összhang
nyomába a jólét, haladás és megelégedés járjon és annak melegétől a mi
nyomoruságos sárutcáink és utaink megjavulnának… inkább erre gondolna,
aki a közérdeket… mert nem vagyunk egyforma okosak, sem egyforma
tanultak, épp azért hallgassunk azok szavára, akik nálunk okosabbak,
tanultabbak és tapasztalataiknál, tudományuknál fogva jobban meg tudnak
itélni valamely jó dolgot következményeiben…
Úgy beszélt bánatában, mint egy szajkó, amely minden összefüggés nélkül
ismételi azokat a szavakat, amelyeket betanult s a monoton gagyogás
éppen úgy megnyugtatja s lecsillapitja felzaklatott kedélyét, mintha
teljesen logikusan fejtené ki gondolatait és pedig olyan gondolatsort,
amely teljesen megnyugtatólag hathat. Az ura hátradőlt a diványon és
szórakozottan hallgatta a felesége szavait, mint a szélmalom egyenletes,
egyforma zugását.
Irén jött be.
– Mama.
– Na.
– A tejfelt melyik bögrébe szedjük.
– Hát a csorbába.
– De abba van valami, mama.
– Jaj, persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni,
nem csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a
pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi
szentem.
Irénke nem is álmodta, mért becézi úgy az anyja, mért csókolja úgy
homlokon.
– Csak téged sajnállak, kis ártatlanom, meg a szegény apádat.
– Miért, mama?
– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők
kellenek a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…
Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem
akart. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem
merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában
is teljesen az anyja keze alatt volt. Igaz, hogy ebben az ő házasságában
volt valami fölényesség; mint nagy gyerekeket nézte az öregeit s hagyta,
hogy azok játszák a lányukat-kiházasitó-szülőket s eszükbe sem jut, hogy
hát ő mit is gondol akár a Szekeres Palya modortalan, konok szemeiről,
amelyek izzásba jönnek az ő közelében, anélkül, hogy szükségük volna
arra, hogy valami élessze a tüzüket; akár a szőke, finom zománcgyáros
affektált udvarlásáról, amely olyan tétova és keresgélő, amilyen csak
lehet egy házassági üzletben buzgólkodó uré. Hagyta a dolgot ellenmondás
nélkül és a jó időre bizta a jövőt. Kis kézilánynak mutatta magát, aki
gyengéd és engedelmes a szülői előtt s nem szerelmes teremtés, aki akar
valamit.
– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a
kis tejfelt, majd meglátod, kis angyalom, hogy belemegy az abba.
Ahogy Irént kituszkolta, az urához fordult:
– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember,
hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára,
hogy nem főztünk a számára.
Az ajtó felé ment, sóhajtva, fejét ingatva.
– Ne gondolja, hogy olyan életkedv csergedezik bennünk is, mint a régi
öregekben, amely a szinészetet is csepürágásnak gondolta; ó most más
viszonyokat látunk. Félrevetettük már az ósdi eszméket s haladunk a
többi városok nyomán, sőt a kultura magasztos, mert csak a kultura
idvezit és nemes tudás öli ki a beteges tradiciókat, magunk is a kultura
munkásai akarunk ugyebár lenni, bár előbb csak megvetett létezés volt,
aki ebben a körben óhajtott volna részes lenni, bizonyára legalább is
szülei átok és rokoni megvetés kisérte volna sirig az uton ténykedésében
s nem kevesebb, mint a lenézés lett volna fáradozásának jutalma babérja.
Ez volt azelőtt a szinészkedés dija; ma? felmagasztaltatás, vonzalom,
műpártolás, bezzeg máskép hangzik. Romlott erkölcsök dédelgetése,
hazugság pártolása, posvány, fertő… Sajnos, hogy az istentől lelkezett
ember ilyen szélsőségekre hajlandó, mert elvitázhatatlan tény, hogy
morális tekintetben nem tartunk lépést a felvilágosodással. Tudja isten,
mikor nagyobb a fény, nagyobb az árny… A módern nevelés hivei azt
hiszik, a testi és szellemi nevelésnél előbbvaló a száraz tudomány
elsajátitása. Előbb tanulja meg a gyermek a deklinációt, mint az
imádságot. Ez a szellem öli ki az emberiségből az emberi méltóságok
érzetét, hogy annak piedesztálján meg is tudja becsülni a tiszta erkölcs
valódi érzelmeit. Hát akinek ez kell, csak pártolja a szinművészet
muzsáját… De hozzám ne jöjjön. De az én küszöbömön többet be ne tegye a
lábát… De én nem főzök neki, bizony nem. Nem hizlalom az én keserves
kézimunkámmal nevelt pulykapecsenyével s fiatal libával… Menjen ebédelni
a Veres Rákba, nagyon jól főznek ott…
Aztán egy picit idegesen szólt vissza:
– No csak borotválkozzon, kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.
János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijon a borotvával, aztán
szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.