csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
madár.
Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.
Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.
Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.
Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
együtt töltötték az estéket.
Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.
Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.
Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
kifogásolni valót.
A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
lelket.
Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
barátnéjához.
– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
valók.
Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
meg a csendet:
– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.
Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
csepp bugygyant ki a szemhéja alól.
A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
gyöngéden megérintette a Mimi kezét.
– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?
Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.
– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
is az a kocsi?
Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:
– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.
Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:
– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?
Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:
– Valami bánata van Miminek.
– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.
Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.
Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
Bekére:
– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
egyébb ilyenfélék.
Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
ellene mondott.
– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
cserélnék egy királylyal…?
Beke tréfára forditotta a beszédet.
– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?
És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.
– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.
– Hát nem magától keresett föl minket?
Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.
Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.
Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:
– A szemtelen.
Aztán a bácsihoz fordult élesen:
– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?
– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.
Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:
– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.
– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.
A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
özvegygyel.
Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.
Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.
Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
ebédhez.
– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.
Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.
Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
arczszine egészen fakó volt.
– A fejem fáj… igy szólt törődötten.
– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.
Mimi leroskadt a diványra.
– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.
Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
megismételte:
– Valaki rosz hirt hozott neked?
– Ki hozzon?
– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.
Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.
– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
megháboritott volna valaki? Miért kérded?
Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:
– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?
S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.
– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…
– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.
– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.
S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
termetét.
A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.
A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:
– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
Isten nincsen az égben.
Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:
– Isten van az égben.
Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
hivná.
Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?
Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
igaz gyöngyeivel kövér nyakán…
Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.
Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
székéről.
Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
küzködésbe, megadta magát csöndesen.
Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.
A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
sokszor egymásután, de ki értse meg őt!
Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.
… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
ezüst tálczán.
És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
homlokához és mintha igy szólana:
– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
a másé.
Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
feleségének.
»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti
vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett
volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az
ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit
küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,
alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt
hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész
rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott
fölötte.
Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő
kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel
s efajta holmikból összeállitva.
A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg
lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében
rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld
kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett
nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó
czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges
szépségek jöttek átszellemült arczokkal.
A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a
kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.
Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül
koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért
lelkesen, s a jó czélért.
A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:
gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes
hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.
A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.
Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a
polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies
perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.
A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t
mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,
hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki
most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.
»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
polgármester is figyelmes lett.
– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.
Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és
törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is
kiszálingáltak az ivók.
– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban
lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:
– A levegő nagyszerü.
– A hüség… mondták mások.
– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.
Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.
– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.
És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.
– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.
A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:
– Ki festette e művet?
Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán
állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek
lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.
– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:
»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.
»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek
nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek
utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét
hozott be.
– Éljen, kiáltott.
Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen
volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.
Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan
az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:
– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.
Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.
Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis
Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme
ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.
Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki
tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.
»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy
egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a
plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába
öltöztesse.«
Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A
polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol
tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a
Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt
királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,
mindenható.
A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal
lépett elé hát:
– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a
buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…
Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre
ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn
a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos
fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt
lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.
A kis Ella ártatlanul kérdezte.
– Nagyon nehéz festeni?
Spaller halkan mondta.
– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.
A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A
kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.
A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.
Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben
megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába
tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:
– Nem engedné meg, hogy lefessem?
A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A
festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a
polgármester leányának.
Ella mosolyogva vette át és eltette.
Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A
dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s
nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A
patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába
merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb
asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott
Ella?« mit a polgármester?
A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind
nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.
*
A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.
A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A
tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;
a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,
valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.
Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul
keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.
Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy
Spaller van.
A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő
szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.
Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus
mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit
s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre
sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.
Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.
Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott
az este a tárlaton.
Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem
voltak ott tegnap.
Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,
hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte
Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen
bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.
A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes
reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az
egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.
Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi
helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?
A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája
ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.
A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller
egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu
bizalmasan rázta feléje a kezét.
– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…