anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor
Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról
szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta
öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a
városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti
uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.
– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre
való idő.
S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje
akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,
akinek legalább az élete megmaradt.
Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.
… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas
uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit
róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?
hogy lett csendes ember belőle?
Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,
hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?
merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis
lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő
levegőn.
Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos
ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s
halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,
gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.
A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett
lefelé a nyüzsgő aljba.
Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az
erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok
megálltak egy perczre, hogy megnézzék.
– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s
vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?
– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét
szellőzteti.
– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.
Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.
A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig
apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart
kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai
sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég
óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;
sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A
Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül
néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé
lehunyta szemét s megbotorkázott.
– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A
vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.
… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott
az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása
hallszik-e?
Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták
fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga
szállongana ide.
A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.
Tar Katicza szemérmesen megrázza.
– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni
akarnának.
– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.
Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.
Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő
kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily
szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,
kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a
gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan
jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.
– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni
azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan
batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában
látta csak azóta.
Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a
várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.
Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És
ugy felpirult egész homlokáig.
Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte
minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog
beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.
Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér
jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei
ott laknak. Itt Tar – az urak.
Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a
lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.
Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az
incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből
való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.
Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta
matériából, amiből ti lettetek.«
Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.
– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak
hozzá a pecsenyesütők.
Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre
sem veszi.
Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas
diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd
eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus
koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak
az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a
barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát
féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,
mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.
Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a
Boldogasszonyhoz:
»Magyar népedről, örökségedről
Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«
A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:
»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj
érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai
között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére
helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.
Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög
fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a
bucsusok lábai alatt az országut.
Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.
Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.
Katicza bátran indult be a templomba.
– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.
– Be akarok menni – szólt indulatosan.
– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön
egy seprüre s azon lovagoljon be.
Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős
prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a
templom ajtajához. Szédült volt.
A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.
Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.
Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha
megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy
meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a
felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a
hazáért.
Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge
szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás
hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp
csepent a porba.
A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni
kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz
alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki
egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.
Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a
Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a
sekrestyébe.
Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.
Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,
hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…
reszketett.
Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán
nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai
alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra
körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.
Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei
nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,
ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.
Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:
»Ferencz!«
A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.
– Nem emlékezik reám?
– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán
»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?
Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.
– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak
még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett
embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!
Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos
nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a
templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.
Katicza sóváran nézett reá.
– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól
főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán
suhog az eső.
És egyebet semmit.
Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.
Felsóhajtott.
Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai
meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.
Künn szakadt a viz.
Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s
sovány testéhez tapadt.
A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza
szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott
hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.
A tömzsi ember kaczagva nézett rá.
– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem
tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.
Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.
Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
vége… vége van.
A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
a sátrak alól kaczagva nézték.
S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
arczához. Fekete vonalak támadtak képén.
A székely megütődve nézte meg.
– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.
Oda se neki.
De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
róla.
A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
mezőn. Madarak csippentek fel.
Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.
Katicza belépett.
– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.
A BIRTYÓKA.
Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.
Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.
A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
tányért.
Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.
Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.
Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.
A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
szerezzen a nélkülözhetetlenekre.
A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
kellett költöznie.
Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
házában:
– Maga akar tanitani minket?
Szégyenlősen felelt:
– Nem. A fiucskát fogom tanitani.
– Hát mit is tanulhatnék én, magától?
Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
mint egy macska) szolgálta ki.
E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!
– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.
Máskor igy gyötörte:
– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.
A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
képét is.
– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.
Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.
Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
tőle Czicza:
– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!
Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.
Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.
Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
hogy megsajnáltuk.
– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…
Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
tökéletlen leányzó.
– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
gyermekünket.
Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
beszélt:
– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
én… én… én – honnan tudjak én?
Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
rátüz.
Az érettségi persze kutba esett.
Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.
Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
szégyelte őt.
Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
társának, Vilmosra mutatva:
– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…
Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
sirásba kezdett, amikor már senki se látta.
A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.
A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.
Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.
– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.
Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
tégedet.
Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.
Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
ujját. Nem hagyja el!
Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.
Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.
Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.
– Oda van, mondta a dajka.
– Oda?… Mit mond?
Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
rózsaszirom.
– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.
– Megöli őt…
A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
földre.
Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:
– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.
És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
golyó.
Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.
Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.
Aztán ezt az életet nagyon megszokta.
Ki se szokott belőle soha…
*
Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
és kicsi, izetlen, rossz.
Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.
ELKÉSETT.