Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a
magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak
egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,
lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.
Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a
piaczra. A leányát vezette a karján.
Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány
láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik
minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi
sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…
A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől
köszöntötték. Barátsággal viszonozta.
Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?
vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban
izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester
mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis
Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.
A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.
Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja
Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és
halálos sáppadtság ömlött el arczán.
Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére
senkivel sem beszélt.
Spaller egész közel ért s megállott.
Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.
A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
szivesen mondta:
– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A
hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben
szolgálatára lehetek.
Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett
a fiatalemberre.
Aztán csendesen tovább mentek.
Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult
ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.
AZ ÉDES ANYA.
Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a
szükmellü apja után.
Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton
hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az
asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra
czimbora volt.
Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg
benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára
emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.
Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden
reménysége.
Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét
szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki
az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni
kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a
szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,
de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen
eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak
legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,
mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt
megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább
ballagtak volna.
Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az
ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek
ott, mulattak s erős borokat ittak.
Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét
Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az
anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.
Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi
ablaka alá.
»Ingadozó nádszál,
Hozzám nem hajlottál…«
Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő
kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár
mellett:
»Bár ahhoz légy igaz,
Akit választottál…«
Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy
rávegye: ne énekelje többé e nótát.
Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily
lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!
Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami
sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A
szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,
nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.
Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel
állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.
Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A
kényeztetés is terhére volt.
Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az
anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint
annakelőtte.
Ha igy szólt Anna-Mária:
– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.
Pista igy felelt:
– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.
Igy szólván, ő is Pepire gondolt.
– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod
vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?
– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint
valami kefe.
Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:
– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?
De Pista befordult s haragosan mondta:
– Nem kell semmi magától.
Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt
elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér
szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…
Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván
egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.
Igy meghidegültek egymás iránt.
A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból
jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a
prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy
semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró
herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,
de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az
életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –
fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.
Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával
volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz
forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére
holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a
rettenetes hidegségét…
Semmi…
Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és
elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös
bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult
szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,
mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!
elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll
fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.
Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment
és semmi hiányság nem marad utána?
Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek
egy egész világ volt.
A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek
karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol
játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész
levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és
eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.
Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,
kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a
szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette
volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla
szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;
álmában és ébren és lélekzette… a fiát.
A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott
s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér
szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult
tőle.
A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan
lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem
ismeri őt.
A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
kasztenjébe.
És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig
egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.
Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a
vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga
viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,
amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt
fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.
Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,
igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi
ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis
ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi
magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró
csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a
piros poharakban.
Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária
törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.
S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet
ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port
fel nem fedezhetel.
És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós
szemeivel reám néz s igy szól:
– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_
Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát
senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és
fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?
Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét
megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.
– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.
Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám
őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.
Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.
– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes
öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen
aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy
legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És
mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a
szegényeknek.
Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,
hogy teljék az idő.
– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna
eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,
nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.
Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült
mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,
hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive
rajta.
Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:
– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam
eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő
nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.
Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő
nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki
virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,
szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne
büntessen érte.
Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.
– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság
terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam
tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a
szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…
Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
elővegyen egy táskát.
– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.
Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:
– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,
aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten
nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.
És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
határozott, biztos lépéssel.
KÉT FEHÉRNÉP.
A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is
tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A
Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,
ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a
nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a
gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák
szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó
állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.
A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a
gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton
jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.
– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.
Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár
Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor
hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a
szekeresek.
Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.
– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.
– Melyik?
– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?
Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az
asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok
szóba ereszkedtek a menyecskével:
– Honnan való vagy?
– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?
– Ij! de harapós vagy.
Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona
után ment s azzal szót kezdett:
– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.
Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.
Utána ment.
– Azt mondtam, hogy szépen laktak.
– Akar valamit?
– Idevaló vagy?
Odavetőleg felelt:
– Onnan alulról Sóváradról.
– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.
– Nekem sincs ügyem arrafelé.
Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,
hogy barátkozni akar.
– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen
derék fehérnépnek?
– Nem vagyunk magunkra.
Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón
kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó
nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.
Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal
mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy
mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,
poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy
báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.
Ráki tolakodóan vallatta:
– S szeretőd nincsen?
– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.
– Szét ne vessen a méreg, lelkem.
– Hát legyen békén tőlem.
Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek
jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett
be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.
– Te vagy itt, Ráki hugom?
Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:
– Mit keressz itt?
– Mi gondja van rá?
– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen
vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát
itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az
ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te
otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne
kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s
elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan
gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a
szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.
Később görbén nézett Rákira:
– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem
tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.
Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály
este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.
Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel
s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány
szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.
Ráki rászólt:
– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?
Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,
pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha
ünnepre öltözött volna ki.
– Csak nem a szeretődet várod?
Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:
– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?
– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
mellett.
Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona
kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.
De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár
ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta
a függő lámpát.
Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más
ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony
felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán
megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.
Ilona benn a szobában igy szólt:
– Azt hittem valami baj érte az uton.
– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni
szerettem volna hozzád.
Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
rákiáltott.
– Mit akarsz az ajtón?
– Nem szabad oda bemenni?
– Láthatod.
– Valamit dugdos kend ott benn?
– Kinn elég tágas az erdő.
Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.
– Lassan he!
– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!
– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,
ahol neki tetszik.
Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a
könyöklésből. Erősebben folytatta:
– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.
Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.
A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a
házsártos ember vállára tette a kezét.
– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s
abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.
A székely felhuzta a vállát.
– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem
ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.
Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:
– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?
Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.
Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón
fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.
Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
verne belé:
– A mát–ká–ja… a mátkája.
A falubelije utrakészen megállott:
– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az
Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami
bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked
urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az
mi?
Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.
Aztán rekedten igy szólt:
– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.
– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e
valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.
– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…
A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,
aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az
országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,
belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra
a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.
Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a
gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a
gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott
ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz
zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér
halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot
hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.
Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a
lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben
két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel
kapálózva.
Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány
világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.
– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.
A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a
leány.
Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.
Fönn a fogadós szólt:
– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?
– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban
indulhassak.
– Az Isten áldjon.
Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az
istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló
ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s
hangosan becsapta az ajtót.
Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az
embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.
Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán
a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az
eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél
deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz
fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól
élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről
lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.
Gyönge perczegés hallatszott.
– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.
A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló
felé.
Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg
nesztelenül.
A székely megragadta a Ráki kezét.
– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.
– Ki van ott? kiáltott a leány.
– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a
szeretőjéhez.
A leány lerohant.
– Ki az?
– Ki vagy te?
– Mit akarsz ott?