tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne
elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s
mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s
visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a
leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s
kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.
A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt,
könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy
ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos
volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne,
azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova
menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való
otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az
apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?
Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza
közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az
egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés!
Szabónál van az ir…
A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a
Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten
ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az
utczára.
Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda
fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a
katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden
részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta:
mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult
volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és
mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a
szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:
– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.
Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba.
Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy
egyenesen, meredten.
Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.
– Hadnagy ur… rebegte.
– Félre, mondta idegen torokhangon.
Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett?
Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván
oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.
Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.
– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték
a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és
tapsoltak.
A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott
az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval
beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.
A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok
apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a
kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak
ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.
Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös
volt.
Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:
– Mit akar?
Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?
A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A
hadnagy meghajlott:
– Megengedi, hogy haza vigyem?
Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a
leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:
– De jöjjön… jöjjön maga is.
Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
aggodalommal hajolt felé.
– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután
lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az
apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze
otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.
Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt
izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.
– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit
tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.
Szabó meghajolt az asszonyság előtt.
– Bocsánat, mondta.
Irma méltóságteljesen emelkedett meg.
– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok
itt, ebben legyen a mentségem.
Eliz türelmetlenül szólott bele.
– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.
– Rosszat tett?
– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?
A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony
zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:
– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.
És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról,
krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat
leforrázta.
Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé
sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett
Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent
a leánynak, de külömben bünös ő ám.«
– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben
van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól
megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi
ismerjük egymást.
Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.
– De ön semmit se mond.
– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…
Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:
– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?
A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.
– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.
Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«
Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a
szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog
szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!
Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.
A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni.
Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen
dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s
leborult a diványra erőtelenül.
Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a
kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
részvéttel kérdezte:
– Bántotta-e valaki?
Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a
kezét. Eliz ráborult a kézre.
Akkor lépett be Irma asszony.
– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset.
Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?
Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége
után.
Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe
künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak
körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az
irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A
kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.
A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy
szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a
szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó
veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.
Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.
Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg
ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet
az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg
az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.
Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a
világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
meglássa valaki…
A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott
léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat
letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.
A Maros lustán simult odább magas martja között.
Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek
világon?…
KALAND.
Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!
Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,
amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu
előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),
egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s
igen boldogok, vidámak voltak.
A városon?
Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék
virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert
igy szólt:
– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;
kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei
igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.
A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos
utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a
nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu
derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:
– Tetszem?
A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem
olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.
A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája
gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt
gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s
ravaszul igy szól:
– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
galléromat) már nem tetszem?
Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz
puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a
márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész
ábrázatuk.
Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),
nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi
vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?
Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,
darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)
az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.
Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a
czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő
adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka
hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is
volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos
kedveskedő volt, mint maga a tavasz.
– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak
Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle
költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal
haragszom.
Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.
– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!
Anett tréfásan tovább zsörtölődött.
– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is
gondolhatja…
Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.
– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!
hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.
Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:
– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,
minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor
egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel
mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek
akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…
S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az
üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki
bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a
vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak
ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.
Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént
mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az
egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül
beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.
Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu
padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a
levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,
nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,
pántlikával a végén.
Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve
nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát
(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az
ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel
szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy
bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.
Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«
káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,
ujból kezdve a játékot.
Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos
boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon
megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a
karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a
sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment
bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak
találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,
mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult
mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.
Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
beleütközik a magyar!
Vajjon mondott-e valamit Anett?
Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz
kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor
enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit
– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy
szempillantására pedig száz baka igazodik.
Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha
tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,
fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:
– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott
(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.
Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.
Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett
fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,
minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,
kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt
karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.
Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami
régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos
folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,
várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok
raktárául épitették volna.
Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.
Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen
nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre
bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,
valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?
Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg
csóka libbenne át a fekete levegőn.
Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.
Anett kiáltani akart.
Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.
– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.
Nem ismerte meg.
– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.
Tompa torokhang volt.
– Mit akar?
– Nagyon zuhog az eső.
– Aztán, nincs esernyője?
– Nem nyit ajtót egy perczre?
– Valamijét itt hagyta?
– Igen, valamim van itt.
– Mi?
A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«
de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta
s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka
kissé rebegett:
– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy
bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz
vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.
– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…
Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az
erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról
csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.
Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan
zuhogott. Derülten kérdezte:
– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?
Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése
megzavarta.
– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg
ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos
emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az
effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,
hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!
A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.
– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki
magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg
szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.
Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?
Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.
– Mi lakik magában?
Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.
– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,
hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre
járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és
ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban
kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,
hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.
A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő
szemeit.
– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy
fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;
kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.
Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal
csókoltál meg.
Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a
szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony
arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.
– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem
igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.
Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.
Szeretlek, szeretlek!
És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott
ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az
ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly
gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.
Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre
nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten
rivallta:
– Ne… ne…
Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött
sirva.
Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen
gagyogással csititotta.
A gyermek visitva kiáltotta:
– Menj… menj.
Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy
fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.
Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.
Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely
fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:
– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott
van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék
innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az
ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki
innen ki…
A karjával mutatta az ajtót.
A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.
Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz
léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.
*
Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.
Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.
Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy
szólt ki a gangra:
– Ott van-e Dénes?
A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.
– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar
vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.
Aztán bezárta az ablakot.
A TARVÁSÁRI BUCSU.
Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,
fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a
nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a
templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,
füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika
volt a templom előtt.
A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a
virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az
ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,
facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában
viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó
napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.
Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.
Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A
hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős
hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut
erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt
reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a
városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és
mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát
szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy
kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák
szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok
Bethlehembe.
Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a
Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a
falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros
batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség
előtt.
És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,
szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak
a fiuk.