AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
VIDÉKI EMBEREK
(NOVELLÁK)
IRTA
PETELEI ISTVÁN
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
1898
Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.
A NAGY LIDI URA.
Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy
Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló,
alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni
iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.
Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának
ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires
szépségü lányát: Lidit.
Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát
láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az
emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a
virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép
virág.
E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis
Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy
gazdag urfival.
A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.
Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi
harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.
Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a
min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is
lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a
nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert
kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.
Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a
kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a
menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak.
Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az
utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól
telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti
és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy
az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.
Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak,
hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett,
hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.
A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt.
Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is
látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s
úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a
feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.
De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék
életében), igy szólt:
– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a
herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s
őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a
medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon
is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával
persze.
Aztán váratlanul tette hozzá:
– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.
Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte
Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta
odahaza.
Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon
este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig
nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a
betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi
a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott
Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.
– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.
Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte
tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment,
mert nem szerette a faggyugyertyát.
Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre
se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós
derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat,
tapogatta, simogatta.
Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész
ember rendetlen lett és hamar öregedett.
Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy
vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a
pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?
Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta
Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.
A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett
tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá,
hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:
– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett.
Elment úgy látszik.
– Messze? rebegte Novák.
Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.
Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami
urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a
dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett,
hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem
lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák
megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi
nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához
ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.
Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld
alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk
hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre –
nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.
Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra
mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a
vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is
tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.
Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán
kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban.
Senki se tudott hirt felőle.
A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került
vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül
maradt.
Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt,
lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban
maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem
veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de
fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében,
mig meg nem halnak.
Azért Novák dolgai után járt.
Ő megállapodott a jövője felől.
Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ
végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.
Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek
lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga
Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta
volna.
Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége
után megy.
Ez egy vasszekér lesz.
Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani,
akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább.
Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe;
egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra
térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék
megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel,
lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember
hasitja a levegőt, akár a szálló madár.
Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja
és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák
lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll
vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy
ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák
határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A
szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat
éhezett.
A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a
tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:
– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni,
azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül
elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is
élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.
És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella
állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.
Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő
telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa
csapásai, a reszelő kaparása.
Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete
éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák.
Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember
s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…
Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot.
A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a
taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.
Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén
mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak
fejcsóválva:
– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.
Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az
okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely
dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van
ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná
meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar
menni?
– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur;
igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely
engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös
legyen a renddel.
A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán
s résztvevően igy szólt:
– Te szegény.
A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:
– Ez ember jól beszél és szépen szólott.
Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem
állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még
egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal
megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis
kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.
Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.
Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már
alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült
egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát
verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak
mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék
valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen
lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah!
nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény
busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja,
tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.
Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a
város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken,
csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon.
A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat
lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s
vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.
A fráter igy szólt ebéd után:
– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.
– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?
Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett.
Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen
a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.
Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan
mondta, s felmagasztalva verte a mellét.
Aztán a fráter igy szólt:
– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.
Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:
– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?
Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon
ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a
hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros
csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.
A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a
szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte
be az emberi szem.
És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s
körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.
Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.
S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett
ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.
S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva
mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind
sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a
fergeteg utól nem érné.
Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta
mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:
– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.
S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.
A barát hozzá sem kaphatott.
Hát letérdelt mellé s igy szólt:
– Mi lelte testvérem?
Azonban senki se felelt.
Ö. T. O.
A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s
diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is
több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü,
kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen
alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a
süvegét s fogta össze a kezét.
Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a
virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok
veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember
magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy
beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E
könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél
Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk,
hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó
ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált
házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly
szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon
volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj
Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a
nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb
volt.
Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy
nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy
oktatta Pánczélt:
– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja
nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.
– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.
Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a
tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról,
hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed
is.«
Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a
garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni
szokta a jóakaratu embereket.
Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy
tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a
konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a
veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a
gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak
semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz
lett a piacz napkeleti sorából.
A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy
tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a
parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s
egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb
emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban
kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és
sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a
kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály
érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és
szivattyusok osztálya.
Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott,
hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember.
Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a
legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.
Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha
káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak
a polgárok elől.
De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt
tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra
nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«.
Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!
E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek
mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta
egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke
örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének
ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis
csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se
lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy
táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.
Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a
keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában.
Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros
zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak
előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott
kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.
A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos
következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen
öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal?
Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket
fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren:
»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a
kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult
és vásárolt.
Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a
szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat
meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba
forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy
segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az
udvarra… Az Isten őrizzen…
S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva
egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap
ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A
gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva
nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos
polgárnak; büszkeség… büszkeség…
A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a
városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros
ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal,
jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S
az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.
S ez igy ment, s most a tavaszig.
Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy
a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek
zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott,
összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a
tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink)
megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:
– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.
– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.
– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis
koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.
Aztán nyersen rákiáltot:
– Hol a gyerek:
Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember
lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy
olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.
Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:
– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…
Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:
– Nagyon gyenge a szegényke…
A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé
állott, nyersen rivalt az asszonyra:
– Nem hallottad? Hozd ki.
– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.
Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:
– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…
– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott
közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit
dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?
A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.
– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a
konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.
Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.
– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?
Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:
– Kiköltöztök tán?
A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a
karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej
sárgállott ki.
A doktor bácsi mélyen morgott:
– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak?
A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires
kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan
hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü
remete adta neki. Ühm…
Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:
– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No,
hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én
dolgom az, hogy lássam a gyermeket…
Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta
táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.
Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében
szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:
– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.
Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:
– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél
kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod
meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A
kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban…
De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná
az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni
valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.
Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére.
Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az
ajtófélre, hogy döngött.
Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.
Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:
– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha
elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét
értette.
Majd tompán folytatta:
– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A
tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever –
mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem
tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.
ESŐS ALKONY.
Oh szépséges nyári alkony te!
Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt
ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő,
mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk
zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az
illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti
ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek,
nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama
viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az
agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s
libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami
énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.
Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta
csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly
szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények
szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden
nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.
Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy
kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki
elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a
fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a
felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü
Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a
szemében, mint a magosságbeli ég.
Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:
– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott
utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?
– Beteg tán?
Az anyám nem szerette őt.
– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát,
azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar.
De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?
Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy
pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük
kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün,
ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor
kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám
imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából.
Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom
fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda
be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók
nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.
»Ki nem birom hölgyem tekintetét
Nincs hüvös barlang, mely előle véd
S nem nyujt menedéket esthomály.«
Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a
gazdatiszt feleségét.
Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a
teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle.
Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen
álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal
véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam,
mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti
nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az
utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a
templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a
sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…
Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.
Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.
Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első
misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«
E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban.
Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva:
»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze
meg fog szakadni.
De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét
behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer,
hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy
a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek
meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog
utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.
A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis
remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott
volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott.
Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek
torokszakadtáig.
A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző
bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen:
»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam
azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra,
amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam,
hogy sirni szerettem volna.
Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta
szakállszáritóján.
– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.
Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.
Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt
megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez
volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az
élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk
plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki
sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az
apátnak«.
És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a
mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni
vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a
földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi
ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!
És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult,
amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák
zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres,
hogy megpihenjen rajta.
A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba
a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át
hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu
házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma
felett.
Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia
megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját,
bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész
lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.
S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős
nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az
édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem,
érdemetlent.
Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az
édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én
hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.
Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg.
Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az
urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s
hozzám jött.
– Az őszön szentelik?
A szemébe néztem.
– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…
Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a
szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a
nézésére. Halkan kérdezte:
– S boldog-e?
Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan
felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha
nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve
jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad
ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és
végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.
Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána
léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy
gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt
kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.
A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb.
Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A
hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.
– Miért kerül minket?
Reám gondolt.
– Én… dehogy.
– Napok óta itt van s nem keresett fel.
Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat
tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:
– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk
magunkban. Minden megváltozik. Maga is.
Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.
– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát
a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi
egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is?
Kit lássunk itt?
Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel
hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek
csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.
– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor
a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott
vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen
előtermett az árokból segitségemül?
Szégyeneltem hazudni.
– Gyermek voltam.
– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az
orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A
veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor
kereste. Vallja be, vallja. Igaz?
Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?
– Emlékezik reám?
Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé,
amint a testéről beszélt.
– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja
hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél
is. El lehet-e felejteni ezt?
A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos
betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta
később, uj hurokra csapva a vonóval.
– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az
édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a
csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős
szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel
gyógyitotta magát? Adjon belőle…
És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva
ugy kérve, mint egy gyermek.
– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az
uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már
neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh
tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt
vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az
életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.
Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna,
akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem?
Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát,
amely fekete és keserü, mint az epe.
Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor
borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová
indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és
visszataszitó.
Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
kövér álla alatt…
Csuf volt.
A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok
locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta.
Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt
volna.
– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a
lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa,
beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és
tanit a lemondásra… Akar?
Megállottam az ösvényen.
Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép
Aeneas:
… E nap volt a bajok forrása,
ez, a keserü gyász kezdete.
Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.
– Nem… Már leszállt az est.
Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:
– Igaza van. Menjen.
És belépett magában.
Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.
Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.
Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
sóvárgással vagyon még tele.
Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:
– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?
AZ ELIZ NEVENAPJA.
Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz,
a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes
anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az
Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…
Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az
utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék.
Megijedt és segitség után nézett.
– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.
Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.
Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.
– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.
Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak.
Kábultan a segitőhöz simult.
– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.
Eliz megsimogatta a homlokát.
– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.
Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember
kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna
kikapcsolni.
– Segitsek?
Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér
ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán
babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.
Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint
akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az
ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike
ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.
Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő
volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó.
Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a
kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas
hölgy) észrevette ezt:
– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki!
Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.
Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.
Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.
– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.
Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:
– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.
Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott
s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.
– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.
Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki
kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a
karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak.
Félve lépett be a szobába.
Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.
– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.
– Nem, nagysád.
– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak,
sem bolond! Nem sétált?
Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:
– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.
– De nagysád…
– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony?
Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő
hol volt…
Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló
székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:
– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek!
Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház.
Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem
szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából
senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.
Eliz fölemelkedett. Remegett.
– De nagysád… nagysád…
– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes
házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan
legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem.
Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.
Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.
A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.
Mi történt vele?
Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják
őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét
férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az
anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz
hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá,
észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a
tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében
és ime…
Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá?
Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a
tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt.
Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az
asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s
az indulatossága könybe fuladt.
Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s
lerogyott egy székre.
Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:
– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt
hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.
Félig sikoltozva tört ki:
– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam
valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én?
én?
– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel
beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre
a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő
áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.
Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány
mellé állott.
– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél,
annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek
helye nincs itt. Érti? Tudja?
Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a
nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.
Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a
gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; –
aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a
templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng
a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s
amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a
félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; –
Irma: ismerik-e őt?
– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz
arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül
leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a
székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony
ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló
fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és
megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s
fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.
Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A
vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:
– Mi kell?
– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége
reám?
– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…