*
Márczius 5-én két órakor délután Kálmán jobb kedvvel és sugárzóbb
arczczal mint közönségesen, ballagott Ágnes szállása felé.
Az utolsó napok jól hatottak reá. Ágnest búskomor s mégis érzelgős
viselet kezdé áthatni, mintha megértve Kálmánt, akaratlanul is kénytelen
volna engedni szerelme hatalmának.
Fölérvén a lépcsőzeten, meghúzta a csengetyűt, s várta, hogy nyissák meg
az édennek kapuit.
Sokáig nem jött senki, míg végre nem a szokott férfi, de női lépések
közeledtek. Az ajtó még nem nyilt fel, hanem az előszoba beljéből egy
lágy hang így kérdé:
– Ki az?
– Gróf Zendy Kálmán – volt a felelet.
Erre kinyilt a szoba s az inas helyett Ágnes egyik női cseléde zavartan
ezt hebegé:
– Engedelmet kérek, gróf úr, de nem mertem kinyitni, magam levén,
féltem. A grófné nincs honn.
– Hova ment? ily kellemetlen időben nem hittem, hogy ki fog mozdulni
szobáiból.
– Ma jókor reggel elutazott, Gerőfalvára azt hiszem.
E szavak után Kálmán sokáig, mintha kővé vált volna, megmaradt egy
helyen, míg végre gépként indult le a lépcsőkön. A szabad levegő éles
hatása felkölté öntudatát, eszmélni kezde.
Ágnes szeret s engem kerülendő, férjét keresi föl.
De az lehetetlen, mert ha szeretne, minek indult volna ahhoz, ki őt
mellőzi, sérti, méltatlanul bántja.
S mégis egy idő óta már azt hivém, hogy szerelem az, mi lelke hangulatán
átrezzent, – nem volt olyan, mint azelőtt, elfogultnak látszott, mintha
kerülte volna szemeim öntudatteljes sugárzatát, szavaim kínoktól
áthatott hangját.
Istenem mit higgyek? hova forduljak? hogy béke vagy remény szálljon
kínok által szaggatott lelkembe.
Ágnes tud szeretni, ki szeretni tud, az jó, – ki jó, az ha
viszontszerelem által nem boldogíthat is, de megcsalni nem fog soha.
Képzelődésim! éljetek, maradjatok meg velem tehát egy időre, – hisz
nélkületek úgyis puszta volna minden körülöttem.
XXIX. (A vadászlak.)
Ágnes életében e rögtöni s mégis mély átgondolásból eredő elhatározás
főfordulópont szerepét viseli.
Mert ha valóban szíve egész erejével szerette még Gyulát, nem követte
volna egy névtelen rágalmazó útmutatásait. Hihetleneknek tetszenék
előtte mindaz, mit e néhány sor megérteni enged.
Ágnes szerelme kifáradt.
Sokat, fogalmaink szerint talán alig teljesíthetőt kivánt ő ugyanakkor,
mikor követelé, hogy Gyula első félévi viselete örökké ugyanaz maradjon.
– Már annyira jutottunk az élet bizonytalan, az indulatok árja által
majd ide-, majd odasodrott sajkáján, hogy a szerelem ama teljhatalmú
tüzét nem is akarjuk hosszantartónak képzelni, kivált miután Gyulánál
szokatlan erővel szalmatűz fellobbanásaként nyilatkozott az.
De másrészről, ha szegény Ágnes jelleménél fogva talán sokat követelt
is, e követelés nála legalább alapos volt, mert az ő szívében
teljhatalmú, tartós volt ama pezsgőnek látszó indulat, s örökké tartó
lehetett volna, ha hanyagolás helyett ápolásra talál vala. Továbbá, mert
nagy különbség képzelhető még azon túlfeszítettnek tetsző követelések
között, melyekkel Ágnes föllépett a hidegülő Gyula irányában s ama
szívtelen bánásmód között, mely által férje gyógyítni s nézete szerint,
jó útra kivánta irányozni nejét.
Ha ugyan ő azt a jó utat úgy értelmezte, mint mi nyilatkozatai nyomán
kénytelenek vagyunk hinni, akkor czélt ért. Nemde Ágnes Gyula iránt
majdnem meghidegült; s ha ő azon lények egyike volt volna, kik
kielégítetteknek érzék magokat fényes, ragyogó, külsőségek élveitől
áradó életmóddal, oly életmóddal, mely bőségben nyújt mindent, kivéve
két szív egyetértése által előidézett érzelmi világot: akkor bizonyára
lemondva álmairól, külfénytől ragyogó látszatos boldogság környezhette
volna élte fogytáig.
Mi tartotta fönn Ágnes keblében ama érzelmeket férje irányában már
hosszú időtől fogva?
Nem a szerelem egyedül, hisz annak lehetetlen volt megmaradnia a maga
tiszta szeplőtelen valóságában, mindazok után, mire keserű tapasztalása
tanította; hanem azon benső erkölcsisége alapjára fektetett meggyőződés,
hogy Gyula az, kit ő férjének mond, kinek oltár előtt hűséget, örökké
való szerelmet s odaadást vallott és esküdött.
Segítette még Ágnest s támogatta e veszélyteljes helyzetében ama
meggyőződés, ama hiedelem s remény is, hogy Gyula nem akarhat rosszat,
midőn Ágnest hanyagolni látszott s meg fog változni, ha átlátja majd,
hogy viselete szerencsétlenné teszi.
Minderre megsemmisítő villámként csapott le most e levélke. Ágnes
annyira haladott volt már a gyanú s elkeseredés útján, hogy okoskodásai
daczára is kénytelen volt sugallatai nyomán hitelt adni e kegyetlen
soroknak. – Miután hitt, természetes, hogy tétlen nem maradhatott, s
elhatározta elkövetni mindent, hogy bizonyosságot, mennyire csak lehet
csalhatatlant, szerezzen magának mindarról, mit most csak sejtett.
Ez elhatározásnak kétféle következménye lehetett csak. Vagy
bebizonyosodik az, mit most sejtett s akkor végképen lemond mindarról,
mit remélt; vagy puszta rágalom sül ki, s akkor megvallva Gyulának
rögtöni megjelenésének okait, talán ezáltal arra bírandja őt, hogy
változó viseletével az ellenkezőről győzze meg nejét s mindazokat, kik
elég rosszak s merészek gyanusítani őt.
Ágnes viselete különnemű s mégis mind egy végczél felé irányzó alapokra
volt fektetve tehát.
Első ezek között muló szerelme. – Ez bizonyosság és kibontakozás után
sóvárgott e lebilincselt s ki nem elégítő szomorú viszonyokból.
Másodiknak tekinthetjük ama szent hiedelem megsértését, melynélfogva ha
szerelmet nem is, de női állása megbecsülését követelhette volna.
A harmadik, melyet eddigelé alig említettünk, jellemének ama lázadáshoz
hasonló fölgerjedése, miután hitte, hogy igazat mondanak ama sorok,
nemcsak szerelme, nemcsak feleségi jogai, de mi – ha mindezek elvesznek
is – örökre fenmarad, hiúsága van megsértve. Ezen öntudat pedig hatalmas
emeltyű lőn, mert sok tettre nemde legtöbbször megsértett hiúság vagy
becsület szolgál főindokul?
De kérdem azok után, miket Gyula részéről tapasztalt, maradhatott-e más
hátra ezen nem egészen tiszta, de mégis természetes indulatnál? Azt
úgyis kénytelen volt átlátni régóta, hogy Gyula már nem szeretője, hogy
ő olyannak neje, ki szerető nem akar többé lenni. Természetes, hogy
fölgerjedett egész erejével, mikor ama hitetlen még egyedüli kincsét,
becsülését, női hiúságát el akarta rabolni.
*
Senkivel sem közlötte teendő útját, csak anyjával Mert, mint már naplója
soraiból is kivehettük, ez már egy idő óta megbarátkozott volt ama
gondolattal, hogy Ágnes férjét fölkeresve, igyekeznék más irányt adni
viseletének.
Félelmes habozás fogta el ama pillanatban, midőn indulni volt kénytelen.
Még sohasem tőn utat magánosan; hogy pedig ily útra készüljön valaha
vagy kénytelen legyen megtenni azt, soha nem hitte vagy álmodta.
S mégis csekélyeknek látszottak mindazon testi s lelki fáradalmak és
szenvedések, melyeket hasonló utazás idéz elő, ha eszébe juttatá a
végczélt, melyet magának kitűzött.
Méginkább elkeseredett, midőn ugyanazon úton haladván, melyeket néhány
hónappal előbb férje társaságában tett, – kénytelen volt átlátni,
mennyivel szomorítóbb helyzete most, mennyivel elhagyottabb s
reményvesztettebb, mint akkor.
Kálmán képe e pillanatok alatt nem egyszer villant keresztül keblén, nem
egyszer mint valami talán még elérhető boldogság folyta körül álmait; de
hogy mint valóságos buzdító remény gyámolíthassa Ágnes ingadozó
kedélyét, arra Kálmán még nem volt eléggé hatalmas, sem Gyula eléggé
letiprott.
Fáradalmas útjának hatodnapján ért Gerőfalvára.
Épen esteledni kezde, midőn e valaha annyira kedves és szeretett vidék
határába ért.
Világosan s határozottan maga sem tudta mit akar tenni s mi módon kiván
talán leverő s borzasztó, de mindenekelőtt csalhatlan bizonyosságot
szerezni. A sors, úgy látszik, segíteni kivánt rajta, mert mielőtt az
angolkert kapujához ért volna hintaja, megállíttatá s leszálló inasához
mintegy belösztöntől késztetve így szólott:
– Menjen a kastélyba s ne szóljon senkinek, csak az öreg Jánosnak. Tudja
meg tőle, otthon van-e a gróf; ha Gerőfalván van, tüstént jőjön vissza
maga, ha nincs honn, hozza magával Jánost.
– Értem, nagyságos asszonyom.
Az inas visszaérkeztét várva, mily szomorú gondolatok támadtak egymást
felváltó rémképek gyanánt Ágnes keblében?
A kegyetlen tavaszi szél mindeneket magával sodró süvöltése százszorosan
feléje harsogta mindazt, mit lelke, szíve érzett e pillanatban.
A gerőfalvi kastélytól rettegett; nem mert bátran közeledni ama helyhez,
mely nem rég még egyedüli boldogságát rejtette.
Kémlelődni volt kénytelen ott, hol azelőtt dicsőségének tartotta
szabadon létezhetni.
Szolgát kerestetett, mikor férje volt még.
Ilynemű gondolatoktól áthatottan várta szívdobogva a feleletet. Alig
mult el egy örökkévalóságnak látszó negyedóra s visszaérkezék inasa
János kiséretében.
A hintó nyitott ablakához lépve az öreg szolga, így szólott:
– Isten hozta a grófnét nálunk, csakhogy itt van megint egyszer
közöttünk!
– Köszönöm, János, minde szíves szavakat, de most másról kell szólanom
veled.
– Mit parancsol?
– A gróf nincs honn, úgy-e?
– Úgy van, – mondá János félelemtől reszkető hangon.
– S hol van?
– Azt bizonyossággal nem mondhatom, úgy hallom vadászni ment; már két
napja, hogy eltávozott s a készületekből itélve, holnap aligha
visszaérkezendik.
– Ülj a bakra s hajtass be, de a virágos kert rostélyzata előtt ki
akarok szállani.
Néhány percz mulva Ágnes elhagyta a hintót és cselédjeit a kertudvarok
egyikéhez küldötte azon parancscsal, hogy semmit se vegyenek le a
kocsiról s maradjanak ott további rendeletig. Jánossal maga maradván,
így szóla:
– Fogass be egy kis könnyű hintóba s jőj velem.
– De hová? ha nem sértem meg a grófnét e kérdésem által.
– Ama vadászlakhoz, hol férjem most leginkább szeret mulatni.
– Ott nem találjuk meg a grófot, azért jót mernék állani.
Ezeket oly megilletődött hangon ejtette János, mintha tartóztatva
Ágnest, szeretett úrnőjét, bánattól akarná megkimélni. Ágnes nagyon is
megértette, s fájdalmai, sejtelmei kettőztetett erővel újultak meg
keblében.
– Akaratom másíthatlan, – ha nem követsz, magam indulok.
– Isten mentsen, asszonyom, – a mit parancsol, azt teljesítendem, habár
örömtelenül is.
Rövid idő mulva Ágnes Jánossal kis kocsira ülve, a sötétség és rossz út
daczára félóra alatt elértek azon vidékre, melynek legmagosabb dombján
volt ama vadászlak. János nélkül alig ért volna e helyre, mert az utat
sem ő, sem kocsisa nem ismerték annyira, hogy éj közepett biztosan
haladhattak volna.
Miután csak egy-két száz lépés választá még a hintót a féltett laktól,
leszállottak mindketten s gyalog indultak a hegynek fölfelé.
Ágnes lábai ingadozni kezdének minél közelebb ért; kénytelen volt hű
cselédje karjára támaszkodva haladni a köves és meredek úton. Midőn
meglátta a lak gyertyavilágtól csillogó ablakit, megállapodék, nem bíra
helyéből mozdulni, annyira meg volt hatva.
[Illustration: Nem bíra helyéből mozdulni.]
Átgondolta még egyszer azt, mit most cselekszik; érezte, mi fontos;
hitte, hogy talán hibás is, és már meg akart fordulni, elhagyandó e
vidéket s Gerőfalvát, a nélkül, hogy férjét csak lássa is.
De alig támada ez akarat keblében, mennydörgésként végig harsogtak
kedélyén a szenvedés kínjai s azon borzasztó kétely, melybe dönték az
utolsó események.
Összeszedve minden, már úgyis régtől fogva hanyatló testi erejét,
mintegy elnyomva szíve minden érzeményeit, kezde újra ingadozva
előrelépni.
A domb csúcsán, sziklaormok s néhány százados tölgy és hársfa által
környezve s mintegy elrejtve látszott a vadászlak.
Újabb, félig svájczi s félig olasz izlésben épült emeletes kis kastély,
melynek külsejét a körülfutó folyosó, a nagy, majdnem földig érő tágas
ablakok s a vakolatlan téglák sötét veres szine, csinosíták s eleven
egészszé varázslák.
Alsó része kétfelé volt osztva. A hegy oldalának néző rész a felügyelő
lakását képezte; az Ágnessel szemközt levő szárnyban voltak Gyula
lakszobái, melyekben mulatott a nagyobbszerű, napokig tartó vadászatok
alatt. E szobák egyikéből csigalépcső vezetett a felső, toronyalkatú,
sokkal kisebb emeletbe, melynek főalkatrészét nagy terem képzé. Ennek
tölgyfaablakain s ajtói felett rendkívüli nagyságú szarvasszarvak,
kitömött medve- s rókafők látszottak; az egyszerűen zöldszinű
szőnyegekkel bevont falakon néhány régibb, a franczia vagy hollandus
iskolából eredő, vadászatokat ábrázoló olajfestmények csinosíták. A
terem közepén nagy gömbölyű asztal állott, – körülötte nyirfából különös
ügyességgel készült nagy, s veres bőrpárnák által kényelmesekké alkotott
karszékek.
E teremből tágas ajtó vezete az azt körülfutó oszlopos csarnokra. E
szabad s magosan fekvő pontról felséges kilátás nyilt az alattunk s
körülöttünk látszó dombos erdőségre, az előttünk fekvő, élénk szinezetű
Gerőfalvára s az azontúl terjedő jól megmívelt, falvakkal rakott
lapályra.
Mind e szép kelleme most alig látszott, a még ébredni nem készülő
természet megfosztá elevenségétől a tájt, az éj sötéte elrejte mindent a
kiváncsi szemek előtt. Mély csend uralkodott. Az éji madarak rekedt s
félelmes krákogásai, a távolból világító ablakok fényessége voltak
egyedüli jelei a még itt létező életnek, elevenségnek.
Ágnes mintha mindenségét pillantotta volna meg, oly figyelemmel s
félelmes borzadálylyal tekintett az elevenen csillogó ablakokra, melyek
magokhoz csalogatni látszottak őt, hogy varázstükörként elébe tárva
végzetét, iszonyú kínt áraszszanak el élte útjain.
XXX. (Isten veled.)
– Talán jó lesz előremennem, – mondá János, – hogy megtudjam
bizonyossággal, itt van-e a gróf.
– Nem, – vága közbe Ágnes, – magam akarok meggyőződni ittlétéről. –
Kérlek engedd, hogy erősebben támaszkodjam karodra, mert alig bírok már
járni.
– Gondoltam, hogy nem teend jót ez éjjeli kocsikázás ily hosszú,
fárasztó út után.
– S ki tudja, mennyit leendek majd még kénytelen utazni.
– Csak, reménylem, ezentúl itt marad nagyságod nálunk.
– Isten tudja!
E szavak váltása alatt majdnem a házat körítő folyosóig értek
észrevétetlenül. – Az erős szél zúgása nem engedé, hogy a lábaik alatt
töredező száraz falevelek zöreje felköltse a házi ebeket.
Most már itt volt az elhatározás nagy, de végpercze egyszersmind.
Ágnes megállapodást parancsolva Jánosnak s karját eleresztve,
összeszedte minden még megmaradt erejét s maga ment a párkány alá.
Lábai annyira inogtak, hogy alig bírta megtenni e néhány lépést. A
folyosó alá érve az oszlopok egyikébe fogódzott, összeroskadástól óvandó
erőtelen testét.
Az első két ablakon benézett s aligha látott valamit, mi kellemetlenül
hatott reája, mert mintegy erősbülve haladott tovább, megvizsgálandó a
kisebb szoba kivilágított ablakait.
Ez előtt megállapodva egy ideig, úgy látszott, mintha ki nem vehette
volna azt, mi az üvegtáblák mögött történik.
Egyszerre azonban borzasztó kifejezés hatotta meg képe vonásait,
borzadályt és undort, megvetést és kétségbeesést látszottak kifejezni.
Ez indulatok alig székelének pillanatnyira arczán s balkezével szívéhez
kapott, mintha nagyszerű fájdalom gyötörné; alig ért azonban keze
szívéhez, szédelegve összeroskadott.
János figyelemmel kisérte Ágnes minden egyes mozdulatát; látta mint
szédeleg s mint roskad össze.
Azonnal ott termett s nagy erőlködéssel bár, de mégis fölemelte Ágnes
lelketlennek látszó testét s a kövecses útoni elsikamlástól s attól
tartva, hogy a házban levők ez által fölébresztetvén, követni találják
őt, a szerencséjére nem távol levő hintóba vitte nagy nehezen.
A hintó ülésére fektette Ágnest, meghüléstől óvandó, betakarta őt
köpönyegek s pokróczokkal s a kocsisnak megparancsolá, hajtson Gerőfalva
felé.
A kocsi mozgása, s kiérvén a sűrű erdőségből, a szél nagyobb ereje
jótékonyan hatottak Ágnesre, mennyiben lassankint föléledni kezde. János
a kocsiban térdelt s fogta úrnője hideg kezeit s azokat szorgalmas
dörgölés által igyekezvén némileg melegítni, kimondhatlan öröm ömlött el
arczán, mikor újból fölnyitá Ágnes fáradt tüzű szemeit.
– Hol vagyok? mi történik velem? – kérdé alig érthető halk hangon.
– Az öreg Jánossal van a grófné, ama szerencsétlen vadászlakban voltunk
s ott lett rosszul.
– Úgy van, a vadászlaknál voltunk s a mit ott láttam, a mik ott
történtek, okozták ájulásomat. Oh istenem! miért kelle mindezt
tapasztalnom, miért nem vette el a mindenható inkább életemet.
– Hogy mondhatja ezt a grófné, legyen türelemmel s meglássa boldog lesz
még; mind meg fog ez változni s ismét egyetértve oly szerencsések
lehetnek nagyságtok, mint a régi szép időben.
– Jó öreg, köszönöm szíves kivánatidat, de az nem lehet s ne is legyen
többé, mert élveznem úgy sem lehetne már azon boldogságot a maga tiszta
valóságában, mely egyedül föltételezé két lény szerencséjét. Másodszor
pedig nem bírnám kiállani mind e kegyetlen kínokat.
Ágnes e szavakat szakadozva, mintegy önmagához intézte, – maga elébe
tekinte fáradt s bizonytalan tekintetű szemeivel, s mire sem figyelt, mi
körülötte történt; – a bánat lelkileg s testileg kifárasztotta e nemrég
még teljes életerejében virágzó lényt.
Testünk közönségesen többet bír, mint lelkünk, és ha nem is egyszerre,
de lassankint s csak annál inkább, sokszor örökre, elveszti erejét.
Végre a kastélyba értek.
Alig szállott ki Ágnes a kocsiból, alig pillantá meg a sötétben feléje
mogorván tekintő falakat s mindazt, mi keblében a legédesebb s kedvesebb
emlékezeteket költé fel, fájdalma egész erejével kitört.
Nem akart szobáiba menni, nem akarta, hogy fájdalmának tanúi legyenek
ama ártatlan szebb életet látott falak, nem akarta még inkább feldúlni
keblét, viszontlátni azokat, melyektől e pillanatban örökre készül
elbúcsúzni.
Az első szobák egyikébe ment János kiséretében.
– Menj s hozz tollat s papirt, levelet akarok írni; – cselédeimnek pedig
mondd meg, hogy készüljenek, mert rövid idő mulva indulunk.
– Tüstént, asszonyom; de engedje meg, hogy kis tüzet csináljak a
kandallóban, mert itt hűvös van s a grófné úgyis rosszul érezvén magát,
megfázhatnék.
– Nem bánom.
Néhány percz mulva élénk tűz lobogott a tágas kandallóban, Ágnes
fáradtan ült a melegítő lángok elé.
Alig lett csend körülötte, alig juta újra világos öntudatához mindannak,
mit tapasztalt, fájdalma kitört azon teljhatalmú erővel, mely engedve
hosszas visszahatásnak, végre kettőztetett erővel kénytelen utat törni
magának.
Sokáig sírt, mint nő, ki e perczben mindenét elveszté, kinek alig marad
meg multja, most még azt is csalékony jelenetnek tartja; – nincs jövője,
mert lelkülete törvényt szab elébe, melynélfogva el kell búcsúznia
örökre attól, ki porba tapodta legszentebb hitét, érzeményeit.
Nincs semmi, mi fájdalmunkat legalább pillanatnyira annyira könnyítse,
mint a szívből fakadó könyzápor.
Mintha minden egyes csepp egy-egy szívünkbe döfött tőrtől szabadítna
meg; – mintha e cseppek árjain távoznék mindazon bú s bánat, mely szikla
gyanánt nehezkedett egész valónkra.
Ágnesre is szelidítőleg hatott könyeinek áradása s a tűz jótékony
melege.
Egy ideig csendesen maradt s a nyalogató lángokba meresztve szép nagy
szemeit, elmélázott, mintha kérdezni akarná e hatalmas elemtől, mitevő
legyen, mihez fogjon?
Néhány percz mulva íróasztalához ült s a következőket írta férjének:
«Nem akarlak untatni ama határtalan fájdalmak leírásával, melyeknek te
voltál s vagy most is okozója – két borzasztóan hosszú év óta.
Nem akarom elmondani mindama csekélyeknek látszó s mégis nagyon sokat
mondó vétségeidet, melyek által lassankint kegyetlenül aláástad
boldogságomat; megmutatván mintegy akarattal, hogy többé nemcsak hogy
nem szeretsz, de már alkalmatlannak tartod az én szerelmemet is.
Gyula! mivel érdemlettem én meg e bánásmódot! Hogy eléggé sokáig s
csendesen tűrtem s hogy tudtommal legalább eddigelé semminemű,
irányodban elkövetett hiba nem nyomja lelkiismeretemet, azt hiszem s
igaznak vallom.
Öntudatomnak e tisztasága azon egyedüli balzsam, mely kegyetlen
fájdalmaim okozta szenvedésimet csillapítni képes némileg.
Néhány órával ezelőtt értem Gerőfalvára. Miután számtalan kérelmeim nem
bírtak arra, hogy Pestre kövess, látni akartalak; ezt parancsolta
szerelmem, kötelességem, nyugalmam.
Nem találtalak honn s utánad indultam vadászlakodba.
Kevés perczczel ezelőtt e lak egyik ablaka előtt állottam s látva, mi
történik annak belsejében, elborzadva összeroskadtam.
E pillanatban búcsút veszek örökre tőled s Gerőfalvától, – férjem vagy
talán még a világ, de én előttem s a felettünk uralgó Isten előtt
megszüntél az lenni.
Midőn végbúcsút intézek hozzád, hozzád, kiről azt véltem boldogságom
alapítója leendesz! hozzád, ki egyedüli okozója vagy jelen határtalan
fájdalmimnak! vedd egyszersmind ama vallomást, hogy soha senki ez
életben – erről szentül meg vagyok győződve – nem szeretett s nem fog
többé úgy szeretni, mint én szerettelek!
És csalódtam! – mindenségemet ingatag zátonyra építém.
Utolsó kérésem, hogy ne kövess; hagyj magamra mindaddig, míg más
körülmények nem kényszerítnek arra, hogy még egyszer viszontlássuk
egymást!
Isten veled!
Gerőfalván éjfélután 3 órakor.
1853 márcziusban.
_Ágnes_.»
*
E levél írása után kissé lecsillapult, mintha nehezen teljesíthető
kötelességét végezte volna, úgy tekintett maga körül, járt fel s alá s
ült végre a karszékek egyikébe.
Idegen volt e pillanattól fogva e várkastélyban; úgy érezte, nem lehete
többé honos e falak között, mintha máshol várakoznék reá valamely
barátságos hajlék befogadandó az utast.
S e hajlék, hol létezett? sehol egész világon, e pillanatban legalább;
Ágnes hasonlított a kivándorlóhoz, ki önmagát kénytelen tenni
hontalanná, siratja a jelen elvesztét s mégsem bír egy szép jövő
képével.
Kis idő mulva behivatá Jánost.
– Akar-e követni engem János gazda?
Az öreg örömtől sugárzó arczczal hallgatá Ágnes szavait s így felele:
– A legnagyobb örömmel; jót állok érte, hogy hívebb cselédje sohasem
leend a grófnénak.
– Itt van ez a néhány forint, oszd el itt maradó szolgáim között –
gondoskodva lesz mindegyikről. Tüstént indulunk.
*
Épen pitymallani kezde, midőn az angolkerten keresztül kiért az
országútra Ágnes utazóhintaja.
Leeresztve az üvegtáblát, még egyszer megnézte a tekintélyes s festőileg
szép Gerőfalvát s alig érthető hangon, könnyes szemekkel rebegé: Isten
veled!
XXXI. (Gerőfalván.)
Két nap mulva a szomorú éj után, mely alatt örökre elbúcsúzott Ágnes
Gerőfalvától s annak lakóitól, visszaérkezék Gyula.
Mitsem tudott a történtekről; János Ágnessel elutazván, a többi cseléd
közül egyiknek sem volt bátorsága fölkeresni urokat a szomorú üzenettel.
Nem is tudták bizonyosan hol szokott ő mulatni, mert a mennyire csak
kivihető volt, titok leplezte Gyula életmódját.
A mint azonban a háziúr megérkezett, a kastélynak úgyszólván minden
egyes lakosa tudta mi történt; ha nem körülményesen is, de részint
pletyka, részint gyanítások nyomán keletkezett az egész történet talán
nem is egészen hű rajza.
Gyula jó kedvűen, egyik legkedvesebb nótáját fütyörészve szállott le
lováról és csudálkozott, hogy a bevett szokás ellenére nem János gazda
fogadja őt, kit, bár a dévai háznak volt régi hű cseléde s Ágnessel jött
Gerőfalvára, nagyon megkedvelt.
– Hol van János? – kérdi a háziúr az érkező inasok egyikét.
– Elutazott a grófnéval, – hangzott a felelet.
– Kivel?
– Ágnes grófnéval, uram.
– Az én nőmmel?
– Úgy van.
– Vagy nektek ment el eszetek, vagy én nem hallok jól; hisz a grófné nem
is volt itt – monda Gyula csodálkozás s aggodalomtól áthatott hangon s
arczkifejezéssel.
– A grófné tegnapelőtt este megérkezett volt s néhány órai ittmulatás
után ismét távozott, hova? azt nem tudjuk; csak e levelet hagyta itt
gróf úr számára.