közelebbi viszonyairól, részint mert annyira szerette Ágnest, hogy az ő
életkörébe vágó minden csekélység nagy érdekű volt Kálmánra nézve,
mennyivel inkább ily fontos események!
Az első érzés, mely Kálmánt áthatotta, meggondolva Ágnes állapotát,
részvevő szánalom volt.
Mint olyan ember, ki képes még valóban szeretni, nagyon is fel tudta
fogni a nő szerencsétlenségét, s mindazt, mit férje hanyagolásai s muló
szerelme miatt szenved.
Ha talán ezeket tudva látta volna először Ágnest, nem szereté vala meg
őt. Annak tudata, hogy férjét még szereti, daczára annak, hogy ez érzés
viszonzásra nem talál már, aligha más irányt nem adott volna
érzeményinek.
Ő, mikor megismerkedett Ágnessel, benne csak a szép, elbájoló, nem a
szerencsétlen nőt látta; szóval úgy tekinté, mint a külső viszonyoknál
fogva, melyek hiven el szoktak rejteni minden bensőbb színezetet, nézni
lehete – minden mellék okoskodáshoz közelítő eszmék nélkül, egyedül a
külfény által elragadtatva.
De most már Ágnest szerencsétlennek ismerte, mint oly nőt, kit nem
becsülnek eléggé, kivel méltatlanul bánnak. Megsajnálta őt s valljuk
meg, e pillanattól fogva kétszeresen szerette, mert remény támadt
keblében, minőt eddigelé nem mert táplálni.
A megvetett szerelem nem lehet tartós, kivált ha mások kecsegtetnek
azzal, mit elveszettnek tartottunk már reánk nézve.
A nők sokszor, ha nem enyészik is szerelmök, de a megsértett hiúság, az
önbecsülés következtében feledni akarják azt, kit még nem rég mindenek
fölé emeltek.
S ha feledni akarják azt, kit imádnak s lassankint elpárolog a szív
melege, – lehetetlen, hogy sokáig puszta s rideg maradjon azon szív
környéke, mely örökösen érezni s mások boldogítására volt teremtve.
A mit barátja azon udvarlóról beszélt, azt első pillanattól fogva nem
hitte Kálmán, s ez természetes; ki Ágnest látta egyszer, át volt hatva
azon meggyőződéstől, hogy e nőnek udvarlója soha, egyedül szeretője
lehet.
Nemde a férj szerető mindaddig, míg valóban férj?
Kálmán a jelen percztől fogva egészen más alakban látta mindazon
viszonyokat, melyek szerelmét körülvevék. Mit sem hinni, sem reményleni
nem mert még ezelőtt kevés idővel, azt most valószínűnek tartotta.
Keble érzeményeit kettőzteték a sajnálat s a magasztosság azon képe,
mely Ágnest, mint olyan nőt állítá képzelődései körébe, ki szereti
férjét, daczára megfoghatlan viseletének, szóval azon öntudat, hogy
Ágnes valóban szíve egész erejével és lelke mindenhatóságával bír
szeretni.
Égentúli fénytől környezetten látott most mindent, a jövő derült
szinezetű képeivel foglalkozott, pedig néhány perczczel előbb a jelen is
ingadozott lábai előtt.
Megmenteni s dicsőítni azt, kit más vétkes hanyagsággal mellőz, keserít,
lőn e pillanattól fogva szerelme munkásságának egyedüli feladata.
XXVI. (Néhány hét Kálmán életéből.)
Kálmán pontos volt.
Ugyanaz nap, melyet Ágnes kitűzött, megjelent a szekrénynyel.
Ágnest honn találta.
Bármily reménykecsegtette hangulatban indult is Kálmán a Széchenyi-tér
felé, meglátván e tér istennőjét, a szép grófnét, el kezde oszlani
mindazon szép s fenséges, mit képzelődései által segélve a hallottak
nyomán fölépített. Hiányzott lelkületének a bátorság azon neme, mely
eddigelé soha sem hagyta el, ha szép nőhöz közelített.
Ágnes a zongora mellett ült, midőn Kálmán belépett.
– Isten hozta! gróf Zendy a pontosságot személyesíti, oly hiven
megtartja igéretét.
Ezt mondva a kisebb asztalok egyikénél foglalt helyet, s az érkezőt egy
intése által leülésre készteté.
– Bármit parancsol a grófné, azt híven s a legnagyobb kedvvel
teljesítendem, mennyivel inkább oly teendőt, mely föltételezi, hogy a
grófnét lássam s következményiben megengedi, hogy látogassam.
– Minden férfi így szól, s ha valóban áldozatot követel életünk sokszor
változékony folyama, akkor elfeledik mindazt, mit igértek volt.
– Nagyon sajnálom, hogy társaim, kikkel érintkezésbe jött volt a grófné,
ily rossz véleményre jogosíták.
– Megengedi, ha az életet azon szinekben látjuk, melyekben sorsunk
elénkbe tárja.
– Reménylem némi engesztelést nyujtand a tapasztalás, mert kár volna már
ily fiatal korban sötét eszméknek oda engedni kedélyünk minden szelidebb
érzeményeit.
– Csak e meggyőződés volt reám hatással eddig, mennyiben azt tartom, ki
reményleni nem bír, az megszünt élni.
– Még nem változtak a grófné tervei a kitűzött visszavonult életmódra
nézve?
– Nem. Oly változékonynak tart ön, hogy mit ma mondok vagy tervezek, már
holnap elfeledem s megváltoztatom?
– Korántsem, csak azt hivém, hogy a városi élénkebb életmód némi
hatással leend a grófné magányt kedvelő kedélyére.
– Átéltem mindazt, mi a farsangot széppé s kedvessé varázsolhatja.
Hallom, tegnap is igen fényes tánczvigalom volt.
– Élénk s rendkívül tartós, általános jó kedv uralkodott.
– Gróf úr szokott tánczolni?
– Ritkán, csak ha látom, hogy szükség van reám.
– Viselete tehát nagyon emberszerető; mert leginkább akkor nem akarnak
tánczolni az urak, ha szükség parancsolja.
– Egy quadrillet vagy polkát eljárni a legcsekélyebb s említést alig
érdemlő szívességek közé sorozható; nem áldozat, sőt kegyelem s élvezet,
ha a bennünket körző női alakok szépsége s a jó zene élénken harsogó
hangjai által elkábíttatunk.
– Tehát szereti a zenét.
– Legnagyobb élvezetnek, leglelkesebb foglalkozásnak tartom.
– Magam is zene által rövidítem tétlen óráimat. Épen mikor gróf Zendy
érkezett, játszottam néhány régi, igen jó magyar dalainkat. Gyulának
nagyon tetszettek, sokszor s hosszasan hallgatta.
– Szeretem, hogy a grófné nem veti meg nemzeti zenénket, sőt mint látom,
azt művelni igyekszik. Alig képzelhető, mennyi költőiség rejlik sokszor
legegyszerűbb magyar dalainkban. Minek keressük a franczia romance-t,
mikor annyi magyar van.
– Úgy van, s mégis mily sokáig hevert parlagon mindama szép eszme és
természeti kincs, melyek csak néhány év óta jutottak napfényre. Búskomor
dalainkat mindenekfölött becsülöm, mert azokban egyszerűség párosul ama
benső ihlettel, mely következménye minden költői felhevülésnek.
– Csak oly nemzetnek lehet ily jellemű zenéje, mely sokat és sokáig
szenvedett; kínos érzelmeink egyedül képesítnek valódi költőiségre.
Ezek után Ágnes zongorához ülve azon Erdélyben honos dalok egyikét
hangoztatá, melyekben költőileg egyesítve találjuk a magyar s oláh nép
zenéjét; alig képzelhetők búskomorabb s több ihlettől áthatott dalok
ezeknél.
[Illustration: – Tehát szereti a zenét.]
Kálmánt a zene jelleme s Ágnes alakja messze túlragadta a közönséges
puszta élet határin.
Alig van veszélyesebb szerelmesekre nézve, mint ha zongoránál látják
szivök bálványát. Ágnes játéka híven kifejezé mindazt, mit a dal zenéje
és szavai mondani kivántak; bútol áthatott volt minden hang, odaadást s
fájdalmat szavalt minden egyes fejezet.
S ki ilyenkor szeretettől áthatottan látja a nőt, ki mindezt előidézte,
nemde akaratlanul is önönmagával hozza egybeköttetésbe azon költőiséget,
melyet a hangok hatalma áraszt maga körül.
Ágnes játéka mindinkább szebb és gazdagabb lőn, mintha minden egyes hang
elzengte volna mindazt, mit lelke érez; ama szép órákat s napokat
dicsőíté, melyek nem létét s elvesztét siratja most.
Ha tudta volna, hogy odaengedése önkeble fájdalminak mennyi kínt
csepegtete Kálmán szivébe, aligha ül vala zongorához. – Odahagyva a
hangszert, felhevült s mégis elfogult volt – az ily lelki állapotban
kétszeresen szép Ágnes.
Érezte ezt, s mintegy szándékosan kivánta megsemmisítni a befolyást,
melyet játéka gyakorla reá s így szóla vendégéhez:
– De most veszem csak észre, mi illetlen volt viseletem, nem is
köszöntem meg még gróf úr szivességét, melynek tulajdoníthatom egyedül,
hogy szép szekrényem birtokában vagyok ismét. Mieux tard, que jamais, –
ezt tartva, reménylem nem veendi rossz néven feledtségemet.
– A sorsnak köszönhetem, hogy szivességnek tartja a grófné azt, mi
tulajdonkép – eléggé sajnálom – puszta eset.
– Nem is képzeli, mennyire lekötelezett, mert e kis szekrény rendkivül
kedves nekem; férjem adta vőlegény korában, külföldre szándékozánk akkor
utazni, – terveink azonban később meghiúsultak.
Kálmán, még néhány közönyös szó után elbúcsúzott s fellengősebb
hangulatban, mint bármikor, lépdelt végig a Széchenyi-sétatér most még
lombozatlan fasorai között.
*
E pillanattól kezdve új szak állott be e két lény életében.
Kálmán mennyire csak engedé az illendőség s mindazon szabályok, melyek a
művelt társas körökben tiltanak minden feltünőt, gyakran volt Ágnessel.
Mind a mellett senki, még a leghíresebb pletykahős sem mondhatott volna
semmit, mi kétes világot vetett volna e sokszori együttlételre.
Ágnes viselete annyira természetes s ment volt minden kaczérságtól, hogy
mindazon kevesek agyában, kikkel Pesten léte alatt megismerkedett,
legkisebb gyanú vagy tévútra vezető okoskodás sem támadhata.
Kálmán leginkább érezte mindezt.
Mert mind a mellett, hogy nem ritkán voltak pillanatok, midőn már-már
azt merte hinni, hogy érdek, ha nem szerelem szállja is meg Ágnes
szívét, mégis e pillanatok csak futólagosan, fátyolképek gyanánt
vonultak el elméje előtt. Alig kivánt az elbájoló kép után nyulni, alig
kivánt bizonyosságot szerezni magának arról, mi egyedül boldogíthatta, s
már is eltünt a csalfa jelenet s megmaradt a reménynélküli valóság.
Szellemére e hetekig tartó bizonytalan s annyi felhevülés által izgatott
életmód nem lehete jó hatással.
Kedvetlen, ingerült lőn, alig tudott foglalkozni vegyes tárgyakkal,
melyek kedélyének más irányt adhattak volna.
Elhanyagolta minden kedvencz eszméit, kivéve a zenét. Zongorája volt
azon egyedüli varázshatalom, mely csak kevés pillanatra ugyan, de mégis
lehetővé tette, hogy eszméi összpontosulva teremtsenek valamit: ez
ihletnek eredménye néhány felséges dal, mind megannyi fohász Ágneshez.
A legszomorúbb bizonyosság, sokkal üdvösebb hosszantartó, néha-néha
kecsegtető bizonytalanságnál.
Ez emészti lelki erőnket s megzavarja létünket, magábaszállást,
öntudatteljes lelki megfeszítést nem enged, s a legellenkezőbb egymást
felváltó eszmék chaosába sodorja érzelmi világunkat.
Sokszor, az első hetek alatt, elragadva indulatai árjától, meg akarta
vallani szerelmét Kálmán Ágnesnek; – azt hivé, hogy e nő nem érti s nem
tudja mindazt, mit érez – mennyi bút s keserű örömöket okoz látása.
Nagyon is tudta s érezte Ágnes mindama jeleneteket, melyek egymást érték
Kálmán lelkében; de viselete annyira óvatos és sokszor valóban
rendkívüli erőfeszítés által támogatott volt, hogy nem engedé, miszerint
szavakba öntse mindazt, mit szemei arczvonásai s viselete eléggé
tanusítottak.
A napok órákként s a hetek napokként haladtak, s Kálmán még mind a
bizonytalanság viharos útjain lebegve, nem látott partot, mely biztos
kikötővel kinálja meg őt, édenné varázsolja fájdalmas kínoktól
szaggatott életét.
S mit érzett Ágnes e néhány hét lefolyása alatt?
Mi tanította őt olvasni Kálmán szemei sugárzatából?
S miért került mindent, mire őszintén s határozottan felelni volt volna
kötelessége?
XXVII. (Néhány lap Ágnes naplójából.)
Az élet maga, annak viszonyai s ferdeségei, elölik az emberekben az
őszinteséget.
Hányszor bünhődött az, ki őszintén megmondotta mit érez; társai,
felhasználva vallomásait, ellene fordultak.
S mily gyakran koronázza siker, ha nem is épen hazug, de legalább az
igazságtól némileg eltérő szavakat. – Mily sokszor nem érünk czélt
egyedül az által, hogy érzelmeinket titkolva s azokkal ellenkezőket
szinlelve, olyanoknak látszatunk, milyeneknek az élet jelen percze
megkiván.
Nincs e világnak birószéke, sem törvénye, mely az itt mondottaknak gátat
vethetne.
Nincs tan vagy eléggé erélyes hatalom, mely gyökerestől kiirtsa az
emberi jellem e fattyú növényzetét.
Büntetni, vagy némileg jóvá tenni az e módon elkövetett hibákat, mernők
állítani vétkeket, csak egy hatalom képes, s e hatalom a lelkiismeret.
A nőknél még inkább hiányzik a nyilt őszinteség, mint a férfiaknál.
Ez természetes. A nő már állásánál s nevelésénél fogva is mintegy
elzárkózottá lesz, az életet nem ismervén eléggé, sokszor alig hiszi
lehetségesnek, hogy azt, mit érzünk, másoknak is megmondhassuk, sőt
megmondani gyakran szent kötelességünk.
Ritkán jutnak oly szerencsés körülménybe a nők, mely világosan elénkbe
tárja ama nagyszerű, örökké fenmaradandó igazságot:
Valódi barátság nélkül megszűnt az élet valódi élet lenni. Elhagyva a
gyermekkor zsenge éveit, az életbe lépnek, új viszonyok, ismeretlen
képek s jellemek környezik őket. Alig van annyi idejök, hogy kissé
honosokká váljanak ez új, lárma s fénytől káprázó világban s már is
férjhezmenve ismét új körülmények, kivételesek támadnak, többnyire oly
férfi irányában, kit úgyszólván az egész világ jobban s inkább meg bír
itélni, mint épen az, kinek e percztől fogva nincs boldogsága e férfi
élete határin túl.
Így volt Ágnes is.
Egyetlen barátnője G. grófné előbb menvén férjhez mint ő, maga maradt,
mert nem mert s nem is volt ideje hasonló barátságra lépni másokkal.
Láttuk már történetünk elején, miszerint egyedül a kétségbeesés érzelme
bírta Ágnest e vallomások irására; mindaddig – még e legjobb barátnője
előtt is – szorgalmatosan titkolta mindazt, mi fájt lelkének, mi bút
csepegtete szívébe.
Nem volt senkije, kivel élőszóval közölhesse mindama panaszokat, melyek
elmondása már is könnyít némileg lelkünkön.
Falun tartózkodván G. grófnénál, hosszasan és sokszor elbeszélte
mindazt, mit élvezett, remélt, szenvedett – házassága első éveiben.
De Pesten léte alatt mi változáson ment keresztül kedélyének hangulata,
mi új érzelmek és szenvedések tanyáztak abban, arról senkivel sem
szólott, azt nem merte közleni még egyetlen barátnőjével G. grófnéval
sem.
Azon türelmes papirlapok, melyeknek már egyszer meg akarta súgni
érzelmeit Ágnes, segítenek most rajtunk, velök – ha nem közlötte is
világosan, legalább érezteté kissé mindazt, mit nem mert, de nem is bírt
még elregélni élő lénynek.
Pest, január 24-én.
Hova lettetek ti szép reményim?
Egy ideig már azt hittem, hogy újjá fog születni kínos létem, virány
fogja ellepni a kiszáradt, elsárgult mezőket. E szép álmaim mind nem
teljesültek, sőt végzetem most szomorúbb, mint valaha.
Gyula nem kisért el s így nem is maradhatott itt velem, sőt örömmel és
sietve búcsúzott el attól, kinek minden gondolatja, szíve minden
dobbanása egyedül vele s érette foglalkozik.
Nem tudom mivel érdemlettem e végtelen fájdalmat, nem tudom mit
vétettem, hogy ily roppant büntetés érjen.
Ha nem szeretném Gyulát annyira, boldogabb volnék.
Nem érezném mellőztetésemet és szerelme kimultát; ő pedig nyugodt s
derültebb volna, nem tartaná alkalmatlanságnak azt, mit elölni nem
bírtam – szerelmemet.
Mégis szomorú, mikor életünk viszonyai arra tanítnak, hogy ne
szeressünk, hogy tartsuk féken örökké szívünk minden nemesebb
érzeményét, mert nem találunk senkit, ki megérti keblünk szózatát.
Január 28-án.
Még alig ismerkedtem meg valakivel, mióta Pesten vagyok, de kerülöm is,
mennyire lehet, a nagyvilág zaját.
Valahányszor nőt látok, ki férje oldala mellett boldogan vagy talán csak
büszkén halad végig az élet pályáján, mindannyiszor kínos fájdalom
furdalja lelkemet, mert magam s elhagyott vagyok.
Pedig ama nők közül mily kevesen volnának képesek annyit tűrni és
szenvedni férjeikért, mily kevesen nézhetnének szemébe az öntudat s
lelkiismeret minden nyilvánulásának oly nyugodt lélekkel mint én; s
mégis ők boldogok, férjeik mindent elkövetnek minél szebbé s kellemesbbé
varázsolhatni életök minden egyes perczét.
Nem irigység – mert nem irigylem senki sorsát, miután szépnek s dicsőnek
ismertem az enyimet s érzem mivé lőn – egyedül hiánya ama kedélyességnek
szólal meg bennem, melyet két egymást szerető lény együttléte bír
teremteni s fentartani.
Zendy Kálmánt láttam a szinházban, meg is látogatott azóta.
Habár nagyon csekély s érdektelen, de mégis kaland hozott újból egybe
bennünket; de azért nem neheztelek a sorsra, részint mert általa
jutottam egyik legkedvesebb holmim birtokába is, melyhez oly szép s édes
emlékek kötvék, – részint mert e fiatal ember látása, viselete, egész
valója nem hat reám kellemetlenül.
Az ember önző, még fájdalmában is.
Nem kedvelem most a víg kedélyűek társaságát; Zendy minden szaván,
minden legcsekélyebb tettén, ha úgy mondhatnám, fájdalomtól áthatott
szivesség ömlik el. Érzem, hogy ez ember szenved, természetes tehát,
hogy mint olyan lénynek, ki együtt érez velem, ha nem kedvelem is,
legalább szívesen tűröm társaságát.
Szeretném kitárva látni előttem szíve állapotát, hogy tudnám minemű bú
vagy fájdalom szomorítja lelkületét.
De mire való az, mások szenvedéseit tudni akarni, mikor nincs elég erőnk
csillapítni önkeblünk feljajdulásait.
Február 5-én.
Egy idő óta minden léptemet szerencsétlenség bélyegzi, nincs nyugalom,
nincs üdv számomra ez életben.
Csak egy lény van itt, kivel többször voltam, s ez Zendy.
Szivesen voltam vele, mert jól éreztem magamat társaságában, nem voltam
kénytelen jó kedvet színlelni, mikor lehangolt volt kedélyem, szóval,
mert azt hivém, hogy miután mindketten – bár talán különnemű okoknál
fogva, egyedül szomorú oldaláról ismerjük az életet, könnyen és
bántatlanul haladhatunk egymás mellett.
Nem úgy van, – csalatkoztam, akárkivel, csak Zendyvel nem szabad sokat
lennem.
Miért? mert néhány nap óta, bizonyos benső meggyőződés sugallata után
indulva azt hiszem, hogy ő engem szeret, miattam szenved.
Nem hihetem, hogy csalatkozom; ő annyira becsületes és szerény, annyira
tiszteli állásomat s viszonyimat, hogy sem szóval, sem tettel világosan
ki nem nyilatkoztatja azt, mit érez, s mégis minden szava, minden
pillantása elárulja szíve legtitkosabb fejleményeit.
Istenem! miért nem tudtam ezt előbb! tehát sejtelmem, mely pillanatra
keresztülvillant agyamon ama szép alföldi tanyán töltött napjaim alatt,
csakugyan való volt volna már akkor? vagy talán mostani viseletem, nem
ismervén Kálmán lehangolt kedvének okait, oly reményekre jogosíták fel
őt, melyeket vétek volna táplálnom?
Kerülnöm nem szabad őt, mert ez feltünnék s talán épen ellenkezőjét
bizonyítaná annak, mit elérnem kötelesség.
Kétszeres kötelesség ezentúl minden szavamra s tettemre ügyelni, hogy az
sértő ne, de a közönyösség jellemét felöltve vétkes se legyen.
Február 14-én.
Mindinkább bizonyosabbá válik előttem, hogy Kálmánt irántam való
szerelme teszi szerencsétlenné. Tegnapi együttlétünk alkalmával mintegy
erőltetve voltam kénytelen megváltoztatni beszédünk irányát, különben az
oly tömkelegbe vitt volna bennünket, melyből csak nagyon is nyilt szavak
szerezhettek volna kimenetelt.
Férjem nem ír, nem is tudom mint tölti napjait.
Néhány nap előtt terjedelmes levelet írtam neki, melyben újból kértem
őt, jönne fel hozzám, megmondottam mindazt, mit szenvedek, – gyógyulást,
megmentést tőle várhatok egyedül.
Istenem! mily különnemű érzelmek ostromolják keblemet, elhagyatva, kínos
gyötrelmeknek odaengedve, eltávolítok magamtól mindent, mi üdülést
szerezhetne.
Nemde ezt tartja kötelességem? nemde ezt parancsolja szent esküm!
Csak férjem volna itt, csak egy nap, csak egy pár óra ama szép régi
időkből, s minde kétes fájdalom talán tiszta örömmé válhatnék még.
Február 22-én.
Anyám többször látta Kálmánt, ugyanazt mondá nekem róla, mit én hiszek.
Pedig anyámnak nem is szólottam eddig mindenről.
Azt véli, ha férjem még sokáig késik, jobb lesz, ha magam visszamegyek
Gerőfalvára; talán sok dolga van s e miatt nem jöhet jelenleg.
Ezt nem merem tenni, mert ismerem férjemet, e türelmetlenségem még
inkább bosszantaná. Hisz egyetlen szerelemtől áthatott közelítő tettemet
sem méltányolta, sőt mondhatom mindenért, mi fájdalmam következményekép
tűnt fel, neheztelt, tiltakozott ellene.
De nem eléggé aláztam-e le már eddig is magamat? nem eleget szenvedtem-e
mostanig hiába?
Nem akarom kitenni magam ama határtalan fájdalomnak, megsértésnek, hogy
eltaszítson magától, mikor én mintegy erőltetve nála keresek menhelyt,
szabadulást ő általa.
Február 26-án.
Ma kaptam férjem válaszát, rövid sorokban csak azt mondja, nem jő, mert
sok a dolga, s az utak is rosszak.
Mikor egy szív megmentéséről van szó, ő akkor az utak minőségét
vizsgálja.
Mivé lőn két év alatt az, kit annyira imádtam?
Intései, melyeket levele utóiratában intéz hozzám, tisztán az ész
szüleményei. A szerelemnek, az ihletnek legkisebb nyoma sem látható
azokban; száraz próza, mintha egy apa, ki csak a törvények parancsolta
kötelességét teljesíti, intené türelmetlenkedő s épen ezáltal neki
alkalmatlan gyermekét, úgy hangzanak ama mondások.
Hosszas betegség bizonyos halál.
Sajnálom szegény Kálmánt. Sokszor úgy érzem, hogy szíve meg akar
hasadni, mikor velem van. Lelke romlatlan, szíve tiszta s bír még
teljhatalommal szeretni.
S mennyire szerencsétlen, nemde viszontszerelem bírna egyedül véget
vetni – –
XXVIII. (Folytatás.)
Márczius 1.
Sohasem hittem volna, én ki az életet egyedül könnyű és szép oldaláról
tanultam ismerni, kit édenbe vezetnek első léptei, hogy valaha ezeket
leendek kénytelen érezni s naplómba iktatni.
Ha szerelmet nem, de becsülést érdemlünk mindaddig, míg az ellenkezőre
fel nem jogosít hibás viseletünk.
De talán mindez nem való, csak rémképekkel töltötte el agyamat, s mégis
valahányszor átgondolom, borzadok, mert mintegy igaznak kellene tartanom
azt, bensőm sugallata után indulva.
Naplóm február 26-án írt sorait nem végezhettem be; hogy azt nem tettem,
sajnálom-e? határozottan magam sem tudom.
Nem folytattam, mert levelet kaptam vala. Első pillanatban azt hivém,
hogy férjem sorai, később vizsgálva a czím betűit, már csak
hasonlatosságot találtam.
Nem mertem felbontani, ki is tudna nekem írni; mintha félelem, irtózat
rejlenék e lepecsételt papir alatt, olynemű harcz támada bensőmben.
Hosszas tétova után felszakítám a borítékot, szívdobogva s lélekzeni
alig bírván, fogtam az előttem levő néhány sor olvasásához.
Tisztelt Grófné!
Ha meg akar győződni arról, mennyire nem szereti már férje azt, kinek
örök hűséget esküdött, – legyen szíves a Gerőfalva közelében fekvő
vadászlak felé irányozni lépteit. Azok iránt, kiket szeretünk s
tisztelünk egyszersmind, legfőbb, de többnyire legszomorúbb
kötelességünk is – az őszinteség.
Legjobb barátja.
E sorok olvasása után halálos fagy futotta keresztül tagjaimat, azt
hittem kimúlok, ha ugyan nemlétnek lehet tartani legszentebb érzelmeink,
hitünk pillanatnyi semmisülését.
Később némileg lecsendesedtem, azt tartva, hogy e sorok nagyon sokat s
vagy lehet talán mitsem mondanak.
Bécsből intézvék hozzám, – ki tudja miféle szívtelen ember űzött ily
vétkes tréfát velem, ismervén férjemhez való viszonyomat.
Vagy talán elérkezett ama vészteljes percz is, melyben valónak,
megtörténtnek kellene tartanom mindazt, minek bizonyossága örökre elölné
szerelmemet.
Márczius 3-án.
Borzasztó napokat éltem, a mivel egyfelől megkinálnak, azt másfelől
örökre elveszettnek tartom.
Úgy van, már-már igaznak kell hinnem azt, mit sejdíteni engedének a
kegyetlen sorok.
A sejtelem előörse az érzelemnek.
Ez érzelmek egyike a féltékenység.
Féltjük pedig férjeinket nemcsak nők vagy jó barátok, de még élettelen
tárgyak irányában is.
Szerencsétlenségem első perczeiben – s ezt csak most érzem világosan,
féltettem férjemet ama vadászlaktól, mert azt hivém, hogy sokszor ott
töltött órái kellemetesbek ő előtte azoknál, melyeket Gerőfalván él át.
Nemde, alaposak voltak sejtelmeim? nemde valósult az, minek egyedüli
gyanujára akkor még szégyenpír borítá arczomat?
Lehetetlen tovább tűrnöm ez aggasztó bizonytalanságot. Elindulok a
nélkül, hogy valakinek szóljak; mert nem akarom, hogy egy szócska is
halaszsza továbbra e keserű kötelességem teljesítését.
Egész jövőm e lépéstől függ, s mégis épen ez oknál fogva meg kell
lennie, – tartozom ezzel önkeblem kínszenvedései okozta állapotának.
Vajjon mit fog gondolni Kálmán rögtöni távozásomról?