történnie, – nehogy a cselédség tanúja legyen felindulásának, szobájába
ment, hogy olvassa a váratlan sorokat s tudja meg, mik történtek
távolléte alatt.
Végigmenve a hosszú folyosón, különös gondolatok villantak meg agyában.
Hihetlen, s mégis úgy van. Első, mi villámként sújtotta őt, mi bosszúra
gerjesztette vére keringését, e gondolat volt: Hátha Ágnes mást szeret s
hűtlenül elhagyott. Gyula képes volt így gondolkodni, ő kinek viselete,
régtől fogva feljogosította volna nejét hasonló cselekedetre, ő, kit e
gondolatra nem szerelme, de egyedül hiúsága vezérlett!
Szobájába érvén, mohón felbontotta a levelet s a sorok olvasása alatt
nyugodtnak látszott, – néha-néha fájdalomtól áthatott mosoly vagy
csodálkozás mutatkozott ugyan arczán, de indulata nem tört ki.
A sorok olvasása után egy ideig fel- s alá járt, mintha nem tudná
felfogni, elméjében rendszeresítni mindazt, mi történt.
Lépése mindinkább élénkebb lett, míg végre így kezde szólani:
– Borzasztó! mindent tud! – látta hűtlenségem csalhatlan bizonyítékát.
De hogy juthatott e gondolatra itt fölkeresni engemet? mi gyanú vihette
lépteit a vadászlak felé?
Megrántván indulatosan a csengőt, a belépő inastól kérdé:
– Kivel szólott a grófné, mikor ideérkezett?
– Senkivel, Jánost kivéve, s azonnal befogatott; az öreg nem akará
engedni, hogy éj közepett a vadászlak felé induljon a grófné, de
magánosan akarván elindulni, kénytelen volt engedni és elkisérni őt.
– Jól van, mehetsz. – Tehát nem itt támadt gyanuja – folytatá Gyula –
már megvolt az mikor elindult, sőt merném állítani, egyedül e gyanú
indította őt el. Kém, biztos kém vette körül, ki bosszút akarván állani
rajtam, megsúgta vétkeimet Ágnesnek.
Most sajnálom mindazt, mit tettem. Nemde, utolsó sorai arra látszanak
czélozni, mintha el akarna válni: ebből sok beszéd, nagy lárma, szóval
feltünő esemény leend; – a henyélők serege, isten tudja, miként fogja
ezt magyarázni. Házi körömnek vége, mert Ágnes szerelmét – érzem –
örökre elvesztém.
Talán legjobb volna, ha tüstént utána indulnék, s miután úgyis tud
mindent, bocsánatot esdekelve, megnyerhetném még szívét. De nem, ez nem
lehet, ismerem erőteljes jellemét. A mily erővel s odaadással szeretett
ezelőtt, épen oly indulatossággal fog gyűlölni ezentúl.
[Illustration: – Borzasztó! Mindent tud!…]
Istenem! mi könnyelműen pazaroltam el ama páratlan kincset, melylyel
megáldott a mindenható.
E szavakból kitűnik, hogy Gyulának nem annyira fájt az, hogy Ágnes
szerelmét örökre elveszté, hanem inkább restelte ama feltünő eseményt,
sok beszédet, mire ez alkalmat nyujtand. Sajnálta, hogy életmódjában
zavartatik, s csak miután mindez keresztül járta elméjét, kezde szíve
felszólalni, átlátva, mi gyönyört vesztett Ágnesben.
Többnyire azt óhajtjuk, mi valóban nem boldogít, mi pillanatra
szeszélyeinket kielégíti, s azt siratjuk s nélkülözzük legkevésbé, mi
egyedül bírhatta volt megalapítni szerencsénket. Mitsem cselekesznek az
emberek kevesebb öntudattal, mitsem gondolnak meg kevésbé, mint ama
tetteiket, melyek által kivánságaik teljesedésbe mehetnek,
alkalmatlanságaik elháríttatnak.
Alig járt fel s alá a nagy teremben Gyula egy ideig, alig kezdének
tisztulni némileg eszméi, érzelmei, s a rossznak angyalaként megérkezék
Béla.
Öröm hatotta meg Gyulát, midőn Béla hintaját megpillantá, hitte, hogy
talán segíthetend rajta, legkisebb gyanút sem táplálván az iránt, kit
legjobb barátjának tartott.
– Mi történt? – kérdé a belépő újonnan érkezett. A cselédek egyike azt
mondja nekem, hogy Ágnes itt volt, de ez hihetetlennek tetszett első
pillanattól fogva.
– Magam is úgy vélekedtem, de most már átlátom, hogy csakugyan itt volt,
– ím levele, olvasd!
Őrkényi figyelemmel olvasta végig az iratot, átgondolni, megfontolni
látszott minden egyes pontot, csodálkozást szinlelt s hosszas mélázás
után Gyulához fordulva mondá:
– Mit mondottam, mikor viszonyod kezdődött az erdei rózsával? Ugyane
helyen, e teremben voltunk akkor együtt s te könnyelműen tréfának
ismeréd aggodalmimat, s ha jól emlékszem: szigorú erkölcsbirónak
nevezél.
– Igaz, hogy figyelmeztettél, de már akkor késő volt; másrészről pedig
mégis te voltál az, ki engem – talán akaratod ellenére – mindinkább
belésodortál ama rossz irányú útba, melyen járva szerencsétlenné tettem
Ágnest.
– Engedj meg, magad voltál, ki örökké panaszkodva, szinte örömmel
kivántad, ha kisegíteni akart rajtad az által, hogy jóváhagyja házas
életrőli eszméidet; de hogy ennyire nem kivántam juttatni a dolgot, azt
nyiltan bizonyítják szavaim, melyeket az imént magad is igazaknak
ismertél el.
– Ki vétkesnek érzi magát, sokszor az által akar könnyíteni állapotján,
hogy másokban keresi önhibái okát. Mert késő a multakról gondolkodni s
vitatkozni, a jövőt kell tartanunk szemeink előtt. Mit tartasz a
levélről?
– Véleményem röviden ebben összpontosul: Ágnes hosszas hanyagolásid
miatt sokat szenvedett, többet mint hittük, kénytelen volt végre
átlátni, hogy többé nem szereted, úgy legalább, mint ő azt megszokta s
kivánta. Gyanu fészkelődött szivébe, s mint ilyenkor történni szokott,
legtitkosabb sejtelmeit követve, a féltékenység kínjai által
felkorbácsoltan, tudni akarta bizonyossággal, mi történik körülötted,
benned. Miután ő, úgy látszik, nagyon is csalhatlan bizonyosságot
szerzett magának viseleted minőségéről, most megutált s örökre
elhagyott. Segíteni a dolgon nem hiszem, hogy másképen lehessen, mint ha
tenmagad utoléred s reá bírod, hogy bocsássa meg vétkedet. Egyébiránt
kész pajtásod vagyok, parancsolj velem akármire nézve, szívesen
teljesítendem akaratodat, kivált miután szivemből sajnálom, hogy mindez
így történt. Ágnesre nézve csalatkoztunk; ő nem azon nők egyike, kik a
nagy világ módjára fogalmazzák a házas életet, – ő szívet, melegen érző
szívet s abból eredő s az által irányult életmódot követel.
– Tán ki fogsz nevetni s nem hiended mit mondok; de biztosítlak szavaim
igazságáról. Én, ki annyi különnemű veszedelemnek néztem már szemébe
életem változékony forgalma alatt nyugodt vérlejtéssel, borzadok
Ágnestől. Félek tőle, mint ama felettünk szigorú itéletet hozandó
mindenható törvényszéktől; nincs bennem annyi bátorság, hogy feléje
menve kinyerjem bocsánatát vagy kiérdemeljem végmegvetését.
– Ez természetes. Vannak pillanatok, midőn lelkiismeretünk egész
erejével fölébred s megváltoztatva kedélyünk állapotját, nézetinknek
egyszerre egészen más irányt ad. Ki hitte volna, hogy te, hideg
megfontoló, visszaijedj, megborzadj oly nőtől, ki irányában öntudatlanul
vétkeztél évek óta?
– Igaz, hogy sokszor és sokat vétkeztem, elhanyagolván Ágnest és nem
engedvén szeszélyeknek látszó kivánatinak; – de sohasem mertem volna
hinni, hogy mindennek ez leend vége; – nem gondoltam, hogy e nőnek ily
erőteljes jelleme s ily elszánt tettereje legyen.
– Sok asszony szeszélyesnek, könnyelműnek látszik, mintha hamar fölül
bírna emelkedni mindazokon, melyek mélyen sérteni látszanak valóját, –
de csalódjék meg csak szerelmében vagy sértsük meg hiúságát, bizonyosak
lehetünk, hogy lelki s tetterőre nézve túltesz minden férfin, mert e
végső nagyszerű pillanatokban kevesebbet gondolnak a világ itéletével,
többet önnyugalmokkal, mint mi.
– Barátom, meggondoltam a dolgot s nem hiszem, hogy mást vagy jobbat
lehessen tenni, mint ha te fölkeresnéd Ágnest. Egy harmadik ily
esetekben nyiltabban, szabadabban szólhat, – talán reá birhatod, hogy
velem találkozva, megvallhassam hibáimat s remélve, hogy megbocsátand,
feledendi a multat s egy szebb jövőnek nézhet elébe.
– Ez nem volna ugyan rossz, de figyelmeztetlek, hogy nem volna tanácsos
most tüstént tenned ezt. Alig vagy képes belégondolni magadat Ágnes
állásába; ő e pillanatban annyira eltiprottnak érzi minden hitét s
fellengősebb érzelmeit, hogy nem volna hajlandó legkisebb engedményre
is. Várjunk, az idő talán ez ügyben is, mint számtalanszor az életben,
orvosként fog föllépni, későbben nem fogja oly kiáltó szinekben látni
helyzetét; nem lesz már meg keblében az utolsó benyomás nagyszerű
hatása; elhagyottság fájdalommal veendi körül, szóval engedni fog talán
oly dologban, melyet e pillanatban meggondolatlanul kereken megtagadna.
Pedig nincs veszedelmesebb ily ügyekben, mint tévesztett eljárás; ez
gátat vet minden jövendő sikernek.
– Ha úgy gondolod, nem bánom, halaszszuk kissé ez elhatározó lépést,
ámbár szörnyű nyugtalan vagyok, alig várom, hogy a dolgot tisztába
hozzam; ez nem maradhat így.
Kis mélázás után Gyula újra mondá:
– Mégis jobb volna talán, ha tüstént elindulnánk.
– A mint neked tetszik.
E szavak után sokáig egymás mellett ült a két barát szótlanul. Béla
izgatott kebellel várta, mi fog történni. Alattomos viselete most
látszott gyümölcsözni először, – ha ő, mehetend követként Ágneshez a
hűtelen férj ügyének védelmére, – bizonyos, hogy megbukik.
Gyula határozatlan volt, mint minden ember, kit nem szíve vezényel
egyedül. – Oly állásba jutott, melyre eddigelé az életben alig gondolt.
Nem hitte, hogy ez lehetséges, mert nem ismerte amaz indulatokat,
melyeket hatalmas szerelem, csalódás, s ennek utóhangjai teremtenek.
Hosszas hallgatás után újra fölvették a régi eszmét, mi oknál fogva,
könnyen gondolható. Azt határozták, hogy most még időzve, Béla megyen
majd Ágneshez, őt, ha lehet, békére hajlandóvá tenni.
Szegény Ágnes! mily kezek közé jutott ügyed!
*
Harmadnap Béla hazaérkezve ezeket jegyzé naplójához:
«Romkastélyomban, márcz. 14.
A mit vártam, az csakugyan megtörtént.
Ágnes néhány névtelen soraim következtében, melyeket ügyesen irányoztam
Bécsből, egy pajtásom segítségével Pestre, Gerőfalvára érkezett néhány
nap előtt.
Tudtam, hogy nem fog nyugodni mindaddig, míg bizonyosság által, legyen
az bármi szomorú, nem csillapuland fölhevült kedélye. Az emberek annyira
kedvelik a rosszat, hogy azt hamarabb igyekeznek fölkeresni, mint a jót.
Gyulát nem találván honn, a vadászlakban kereste fel őt s ott egy le nem
bocsátott függöny s a szerfelett fényes világítás fölfedezte előtte e
lak minden titkát.
Ágnes Gerőfalvára visszatérvén, levél által búcsúzott férjétől örökre, s
tüstént visszautazott. Hová? azt nem tudom, – de nem is lényeges ez
ügyben, – fájdalma s Gyula iránti utálata utoléri akárhol széles e
világon.
Gyulát az egész dolog igen megzavarta; ő nem annyira Ágnes szerelme
miatt látszik bánkódni; azt régóta nem bírta már megbecsülni; de fáj
elfásult lelkének hiúságának megsértése, életmódjának felbomlása s ama
temérdek beszéd s különféle magyarázat, melyekre alkalmat nyujtand e kis
regény.
Ő, ki mindig kerülni kivánta a regényest, most regényhőssé lesz, pedig
milyenné!
Engem reá bírt, megvallom, könnyen engedtem, hogy érjem utól Ágnest, s a
mennyire lehetséges, alkudjak ki békét, habár csak a legáltalánosabb
alapokra fektetett fegyverszünetet is.
A sors kedvez terveimnek.
Vérző szívem, még kis türelem s elérkezett a bosszú órája.
Ugyan hol lehet, vagy inkább, hogyan lehet most R…? Viselete irányomban
megtette hatását, elnémult bennem a jónak szózata.
Szinte sajnálom, hogy épen szegény Gyula, ki nekem mit sem vétett, esik
terveim áldozatául.»
*
Míg Béla ezeket írja, addig Gerőfalvára üzenet ment a vadászlakból:
várják a grófot, – sok vad mutatkozik, érdemes vadászat rendezésére.
Gyula mit sem akart tudni s hallani, sem vadról, sem vadászatról, sem a
regényes lakról.
Megparancsolá, hogy semminemű üzenet ne küldessék mindaddig, míg maga
nem fogja kérdeztetni a felügyelőtől, érdemes-e vadászni?
XXXII. (A vasút közelében.)
A Pestről Szolnokra vezető vasútvonal mentében, alig egy negyedóra
járásnyira a főállomások egyikétől, csinos falusi lak létezik.
A nem igen nagy területű, de csinosan ültetett angolkertnek középpontját
foglalja el e kellemes olasz ízlésben épült nyári tanya. A sűrű
akáczerdő hűsében forró meleg s a szélvészek dühöngéseitől védve
tündöklik fehérre meszelt oszlopaival. Zöld ajtai s ablakai, a remény e
szinével csalogatják magokhoz az arra menőket, akaratlanul e gondolatot
élesztve mindegyik keblében:
‚Itt boldog emberek laknak.‘
E kis lak négyszöget képez; a felső emeletben tágas, világos lakszobák
vannak, a földszinti szárnyban könyvtár, nappali s étterem.
A nappali teremből tágas ajtó nyilik oszlopos folyosóra, s erről néhány
lépcsőn a csinosan s tisztán tartott kertbe juthatni.
Kellemes képet alkot az előttünk elterülő pázsit tarka virágcsoportival,
a távolban látszó fák zöldje s a fehér homokkal kihordott utak
kigyó-kanyarodási. E tájképet tőlünk jobbra látszó tó síma víztükre
élénkíti, melynek partjain néhány daru, habjain hattyuk andalognak s
lejtenek végig gondtalanul.
A kertet kerítő több ezer holdnyi pusztai birtok rendszeres gazdasággá
van átalakítva birtokosa tevékenysége által. E szép majorok, nagyszerű
ültetvények s ösvények, árkok, az utakat körítő fasorok feledtetik
velünk az itt egykor látszott homokos lapályt, a míveltség s ipar
jelképe gyanánt pedig kellemesen hatnak az ujonnan érkezőre.
Az angolkertből kiérve, homok lágy gyepes utakon, fák hűsében juthatunk
egy gazdasági épülettől a másikhoz, ezeket elhagyva, kevés idő mulva az
indóházhoz, két rövid óra alatt Pestre, s onnan – ha úgy tetszik,
szélsebességgel a világ bármely pontjára.
E szépen rendezett gazdaság és csinos nyári lak birtokosa G… gróf, kinek
neje legjobb, mondhatnók egyetlen barátnője Ágnesnek.
Mint tudjuk, G… grófné már több év óta háborítlan házassági boldogságot
élvez páratlan jóságú férjével.
G… gróf egyike azon férfiaknak, kik úgy fogják fel az életet, mint az
bírja felfogni egyedül, kinek helyén van szíve.
Teljhatalommal tud szeretni, képes áldozni szerelmének, de nem tévesztve
szem elől az ész törvényeit.
Nejének és családjának él úgyszólván kizárólag, mind a mellett marad
elég ideje, hogy kellemetes olvasmány által bővítve ismereteit,
frissítve elméjét, szorgalommal és örömmel járhat gazdasága után,
biztosítva, és ha lehet, gyarapítva gyermekei jövendőbeli jólétét.
*
Egy meleg májusi nap délutáni óráiban társaságot látunk egybegyülve az
oszlopos tornáczon.
Úgy látszik, kiültek, élvezendők a kikelet hasonlíthatlanul legszebb
évszakát, a természet erőteljes újulását, a bársonyos elevenzöld
falevelek kellemdús szinezetét, a szabad levegő régóta nélkülözött s
épen ezért kétszeresen jótékony hatását.
Az asztal körül G… foglalt helyet, térdeire támasztott kezekkel nézte,
mint játszanak gyermekei a kert fövényes területén, mint szórnak
törökbuzamagot maguk elébe, mint örvendenek, ha félelmes léptekkel
közelednek szép tarka galambjaik, felcsipkedvén az aranysárga eledelt.
G… mellett neje ült, szorgalmatosan hímzett és csak futólagosan
pillantott, boldogságtól túláradó arczkifejezéssel majd férjére, majd
gyermekeire.
De nemcsak férjét s gyermekeit nézte G… grófné, hanem mintegy lopva nem
egyszer tekintett egy mellette ülő nőre; s valahányszor szemei ez
alakkal találkoztak, képe vonásai mindannyiszor szomorúvá változtak.
S miért? mert férje s gyermekei a boldogságot, – Ágnes pedig a bú s
bánatot képviselte.
Úgy van, Ágnes volt e halovány nő. Eljött, hogy pihenjen fájdalmai után,
gyógyuljon mások boldogsága látásán.
Ágnes elhagyván Gerőfalvát, alig bírt még annyi erővel, hogy e falusi
lakot elérje. Teste s lelke ki volt merülve, csak szíve élt még.
Ágnes szíve az utolsó hetekben ama nagyszerű válságon ment keresztül,
mely vagy életet, vagy halált hoz. – Roppant erőfeszítésébe került
ugyan, hogy mintegy akaratlanul semmisítse meg megmaradt képzelődéseit
és szakítsa szét a még csak gyönge szálakat, melyek Gyulához fűzék.
De megtéve e nagyszerű lépést, letépte a fátyolt a bálvány képéről,
látta a tiszta valóságot s kihalt szerelme örökre férje iránt.
Szerelem az élet; ki szeretni nem tud, megszünt élni.
Ágnes élt még, mert szeretett.
Ugyanazon pillanatban, melyben porba hullott Gyula, a képzelődések
végszálain függő képe s emlékezete, ugyanekkor lőn nagygyá Kálmán iránti
szerelme.
Hiszen régóta megvolt már annak csirája szívében, csak Ágnes lelke
erejének megfeszítése nem engedé, hogy virággá fakadjon.
Megmondotta férjének, hogy nem neje többé, nemcsak, mert elhagyottnak s
megalázottnak érezte magát az által, kit férjének czímezett volt, de
mert viselete által függetlenné téve, szabad menetet engede szíve
érzeményeinek Kálmán irányában.
Mielőtt Gerőfalvára indult, a vészt hirdető sorok elolvasása után, e
szerelmét támadásában már örökre meg lehetett volna semmisíteni.
S ki tehette volna ezt? Egyedül Gyula.
Ágnes érezte ezt, naplója nem egy szava teszi e legtitkosabb
szívrejtekből fakadó vallomást.
Miután Gerőfalvára ért, nem volt többé hatalom, sem erő, mely ki bírta
volna oltani, sőt csak csillapítani is e régóta gyuladozó s nagy
erőltetéssel elnyomott lángokat, melyek hosszas nyüg után kettős erővel
borítának el mindent.
Szíve élt még.
De épen ez élet hervasztá még inkább a test s lélek megmaradt parányi
erejét. A kiállott fájdalmakat új szenvedések ölék el, melyek
következtében Ágnes idegrendszere beteggé lőn.
Alig ért G… grófnéhoz s azonnal lesujtotta betegsége. Másodnap már egész
erejével kitört agyvelőgyuladása.
Egész héten át élet és halál, remény és bú válták fel egymást; láza
alatt borzalommal említé Gyula, lelkesedéssel s mindent elragadó hévvel
Kálmán nevét.
G… grófné így jutott ama titok birtokába, melyet eddig senkivel sem
közölt szegény Ágnes.
Tizedik nap kezde javulni kissé s nemsokára örömünnep deríté a kis
kastély jószivű lakóit; mert az orvosok veszedelmen kívülinek jelenték a
szép beteg állapotját.
Hetekig tartott javulása; lassankint jött meg mind a fokonkint
elfogyasztott testi s lelki erő; míg végre, ha nem tökéletesen is, de
némileg legalább helyreállítottnak lehete tartani.
A tavaszi levegő különös jótékonyan hatott Ágnesre.
Örömmel látta G. grófné, valahányszor barátnője körükben maradt. Az őt
körülvevő friss, eleven élet és boldogság, ha vidítólag nem hatottak is
lelkére s még gyönge testére, legalább pillanatokra más irányt adának
gondolati s eszméi folyamának, képzelődései búskomor képeinek.
Sem férjéről, sem Kálmánról nem tudott semmit.
Mióta Gerőfalvát elhagyta, e két nevet, kivéve láza öntudat nélküli
jelenségeinek folytán, nem ejté ki; természetes, hogy baráti sem merték
kiejteni ama neveket, melyekhez annyi szomorú emlékezet, szép mult s
isten tudja mennyi remény van kötve.
Egy ideig szótlanul ült a társaság, míg végre G… grófné Ágnes felé
fordulva kérdé:
– Hogy érzed magad ma, hiszem s remélem, javulásod most kettőztetett
léptekkel haladand, a szép tavaszi napok által segítve.
– Igazad van; erőm néhány naptól fogva helyre kezd már állani, mióta
nehányszor végig sétáltam szép kerteteken.
– Nem akar a grófné egyet fordulni velem, vága közbe G… férje; a mainál
még alig volt szebb napunk, – nincs szél, sem szerfelett meleg.
– Ne mozduljon, kérem, nem fogok járkálni.
– De miért nem? nem jó elhagynia magát; kis erőltetés nem árt, vagy
talán csak nem véli, hogy restelem a sétát.
– Isten mentsen! csak nem akarom távozása által megzavarni a szép
jelenetet. Az élet kellemes perczei annyira ritkák, hogy megbecsülni s
le kell tartóztatni azokat.
A házaspár nem tudott mit felelni erre, öntudatos sugallatuknál fogva
hallgattak, mintegy tiszteletben tartván Ágnes búskomor szavait.
Mindketten annyira élvezék boldogságukat, hogy másokban annál inkább
becsülték, ha ki azt örömmel látta; hitték is, hogy jól esik Ágnesnek
legalább látása annak, minek birtokától meg van fosztva
kérlelhetetlenül.
– Nemde, az érkező mozdony füttyenései hallatszanak? – folytatá Ágnes
rövid szünet után.
– Igenis, nénikém, – szóla közbe a gyermekek nagyobbika, négy éves izmos
fiucska; most fog érkezni a gőzkocsi, ilyenkor szokott visszajönni papa
is, ha Pesten volt.
– S te már tudod azt fiam?
– Tudom bizony, mert játékot szokott hozni.
– Reám mindig figyelmeztetőleg hatnak a gép éles hangjai, folytatá
Ágnes; még nem szoktam meg, mintha mindig várnék valakit, úgy érzem.
– Nem is lehetetlen, hogy ma látogatónk érkezzék, – mondá G… grófné, –
rég nem volt nálunk senki, a szép meleg napok gyakran falura csalogatják
a város tétlen s mégis annyira rest lakóit.
– Nálunk legalább nem vagyunk kénytelenek sokáig várni az érkezőre, mert
kertünk árkából egyenes vonalban látszik az indóházból ide vezető út.
Ezeket mondva G…, szivarra gyujtott s gyermekei kiséretében az angolkert
egyik nyilása felé ment; egy ideig figyelemmel nézte az előtte
végignyuló fasort s azután intve az asszonyoknak, visszatért.
– Csakugyan valaki, kiálta még távolból.
– Előérzetem nem csalt, látod, hogy vendég jő, – monda Ágnes
barátnőjéhez fordulva.
– Remélem, jó barát, ki neked nem leend alkalmatlan; nemde, a jókat csak
társaik keresik föl?
– Hidd el, sokszor épen azok közelednek lassanként hozzánk, kiket távol
szeretnénk tudni.
– Kétlovas kis parasztszekér vágtat végig az úton, férfi ült rajta, csak
annyit veheték ki – mondá G…, midőn elérte az oszlopok alatt végig futó
lépcsőzetet.
Néhány percz mulva a kert kapuján behajtott a könnyű kis nemzeti fogat.
– Hisz ez Kardosi őrnagy, ha nem csalnak szemeim; ugyan mi birhatta őt
reá, hogy csak néhány órára is elhagyja Pestet, kiálta fel G… grófné.
Kardosi őrnagy nagyon jó és szives öreg úr volt, mint serdülő ifjút
ismerte G… t, nejét mint világba lépő szűzet; néha-néha meglátogatta
szeretett családját, mint mondani szokta. Magas, izmos ősz férfi, nagyon
tisztán, rendesen, lehet mondani divatosan öltözött, fiatal erőt mutató
mozdulatokkal; szóval, valódi jellege régi nyugalmazott huszártisztnek.
Mindig jó kedvű volt, senkiről sem mondott rosszat, de szeretett
ujdonságokat megtudni s azokat elbeszélni; sokat is tudott mindig.
Másokért kész volt megtenni legnagyobb örömmel mindent, mi által
szivességét s barátságos érzületét nyilváníthatá.
[Illustration: – Csakugyan valaki – kiálta.]
– Isten hozta hozzánk, – mondá G… grófné, fölkelve székéről s az érkező
öreg úr elébe sietve.
– Isten, a vasút és e kis szekér segítségével, hála az égnek csakugyan
szerencsésen megérkeztem, ámbár – igazat mondva – a vasutat, mind a
mellett, hogy nagyra becsülöm e találmányt, még mind nem kedveltem meg
egészen. – Hogy van nagyságtok? mint látom, egészségesek, nincs semmi
baj.
– A tavaszi bajokon keresztülestünk, most várjuk a nyáréit; kis baj
nélkül mitsem érne az élet, nem is becsülnők meg szebb pillanatait.
– Igazad van, pajtás; nekem is sok bajom volt, kivált katonakoromban s
mégis szépnek tartom életemet.
– Kik így tudnak szólani, azokat, ha nem kerüli is a bú, legalább
fölkeresi néha-néha kis boldogság is.
– Hát Marosi grófné jobban van-e már? – kérdé az őrnagy Ágnes felé
fordulva – mikor utószor itt voltam, még nagyon rosszul volt.
– Köszönöm őrnagy úr szíves kérdését, – már fellábadtam s reménylem,
nemsokára egészen felgyógyulok.
– Mi ujság Pesten? kérdé G… grófné.
– Van is, nincs, a mint vesszük. Hanem mégis majd elfeledém, – egy
fiatal ember története foglalkoztatja most az elméket s nyujt alkalmat
sok mindenféle beszédre, csudálkozásra, s mint már ilyenkor lenni
szokott, magyarázatra.
– S miféle történet az? kérdé G… grófné.
– Megvallom, különös, váratlan.
– Csak nem valami szomorújáték?
– De drámának beillenék.
– Mondja el hát kérem, tudja, hogy mi itt falun alig tudunk valamit e
nagy világ folyásáról.
– Örüljenek rajta; higgye meg szép grófné, jobb falun, mint nálunk a
poros városban.
– Ezt mondva, miért látogat oly ritkán bennünket?
– Sok a dolgom, azután mégis csak nehezen mozdul az ember; szentül
megigérem azonban, hogy e nyár folytán szorgalmatosan fogom tenni
látogatásaimat.
– Ezt minden tavaszon igéri, de igéretét ritkán váltja be, – úgy vagyunk
most is a történettel.
– Ha kissé kipihentem magamat, elmondom, de csak azon föltétel alatt,
hogy nem kérdezik majd, kivel történt; fogadom, ki nem találják.
– S ha nem találjuk ki?
– Akkor majd megmondom nevét a hősnek.
– Mindenre nézve tisztában volnánk tehát, csak magát a drámát, mint az
imént nevezte, nem tudjuk még.