kifejezése leirhatlan, annyira örömtől sugárzó arczczal ejté ki azokat
Kálmán, annyira víg kedvű s elégedett lőn e percztől fogva.
S pedig mily nagy, mérhetlen távolság létezett még Ágnes látása s azon
boldogság között, mely viszontszeretet által háramlott volna Kálmánra!
Ki az ész dönthetlen okoskodásira építi szerelme reményinek palotáját,
az nem szeret, legfölebb mások által kiván szerettetni; azt nem tiszta
forrásból fakadó belérzemények, azt egyedül hiúsága vezérli.
Pár órával e fölfedezés után, Kálmán jó kedvben ugyan, de mégis dobogó
szívvel haladt le a lépcsőzeten az utczák tömkelegébe.
Korábban és sebesebb léptekkel indult mint máskor, oly emberként, kinek
sok teendője van.
Ha figyelemmel kisérjük az utczán mellettünk elhaladókat, járásuk,
külsejök s arczvonásaik minőségéből többnyire, habár nem biztos,
legalább ritkán csalékony következtetést hozhatunk foglalkodásaik
jelleméről.
Kimért, lassú léptekkel, figyelve mindenre, mi körülötte történik,
figyelve szivara hamvára s különösen arra, hogy a mellette elsietők el
ne piszkolják tarka szineket játszó köntösét, halad az utczákon végig a
tétlen naplopó; nem annyira a szabad levegőt élvezendő, mintsem a nagy
közönséget hiúságtól sugárzó megjelenése által szerencséltető.
A ki rohamhoz hasonló sebességgel, mire sem tekintve s gondolatokba
merülten, az utczaszögleteken másokba ütközik, embertársait majdnem
fellöki, az vagy kereskedő, vagy zongoramester, mindkét faj annyira
ismeri az idő megmérhetlen becsét, hogy mitsem gondolva mindazzal, mi a
nagy világban előadja magát, egyedül hivatásának él, arra gondol, azt
látja maga előtt.
Szép tiszta idő van: nem fényesen, de sötét szinekbe csinosan öltözött
sápadt egyén tart felénk, lábait, mind a mellett, hogy sárnak még csak
híre sincs, sárczipők fedik, fényes csizmáit a lehető mocsoktól
védendők. Lépése gyors, de mégis kimért, hiszszük hogy dologban jár, de
nem akar sem kifáradni, sem felhevülni; gondolatai bizonyos eszmével
látszanak foglalkozni, mind a mellett szívesen s kegyelettel köszön
mellette elhaladó ismerőseinek.
Ki az? nem lehet más, mint orvos.
Hát az a fiatal ember, ki divatosan, de könnyelműen öltözve siet végig
az utczákon? földöntúli hatalom látszik könnyítni lépteit, mosolygó
arcza megelégedést s örömöt árul el, alig veszi észre mindazokat, kik
körülötte hemzsegnek. Ha nem csalatkozunk, ez szerelmes, talán bonne
fortune-t hajhász, vagy légyottra siet? vagy talán csak azért ily
gondatlan járása, mert nem ütött még az óra, melyben találkozni szokott
ama lénynyel, ki egyedül érdekli?
Mind e kérdésekre bizonyossággal nem felelhetünk, de annyit már is
mondhatunk, hogy azon fiatal ember, ki az itt leírt módon halad végig a
Feldunasoron – Zendy Kálmán.
Egyik vendéglőből a másikba siet, Marosi grófné után tudakozódván a
kapusoktól s mindegyiktől azt nyerve feleletül: nálunk nem lakik.
Arczvonásai már-már sötétedni, reményei veszni kezdének, midőn az
utczaszögletek egyikén falragasz költé fel figyelmét.
Kis papirlapon ez volt nyomatva:
«Január hó 17-én estvefelé az indóház közelében, veres bőrrel bevont
útiszekrény veszett el. Az azt megtaláló kéretik a szekrénynek a
Széchenyi-tér N. N. ház első emeletében átadására folyó hó 19-dikétől
kezdve bármely napon vagy órában. A kézbesítőnek 50 pengő forint jutalom
ajánltatik.»
– Itt az én szekrényemről van szó – tehát Széchenyi-tér, N. N. ház első
emelet – lakik Ágnes, induljunk oda s próbáljunk szerencsét.
A házba érvén, azonnal a kapushoz sietett, s ezt kérdé tőle:
– Legyen szives megmondani, ki lakik az első emeleten. – Ez alatt egy
ötös bankjegy csuszszant észrevétlenül a jámbor öreg tátongó markába.
– Sokan, uram, – s alig mondva ezt, egész legenda nevet számlált elé.
Marosi grófné nem volt köztök.
– Üres szállás nincs?
– Mind ki van bérelve.
– Az lehetetlen.
– Pedig úgy van, ezelőtt néhány héttel kaphatott volna nagysád még
nagyon szép lakást, most kibérelték valami grófné számára.
– S e grófné nem lakik itt?
– Nem, – néhány nap mulva fog ideérkezni mint nekem kárpitosa mondá, ki
szobáit butorozza.
– Köszönöm – mondá Kálmán tovább sietve.
Mennyivel tudott többet e szerelmes fiatal most, mint ezelőtt egy
órával.
Talán csak Ágnes cselédsége érkezett meg, s azok egyike veszté el a
szekrényt.
Vagy itt van már ő is, de nem készülvén el szállása, addig valamelyik
barátnőjénél lakik.
Ily gondolatokba merülten haladott Kálmán végig a városon, melynek e
percztől kezdve egyetlen pontja bírt érdekkel s költőiséggel irányában;
s e pont – a Széchenyi-tér volt.
XXIV. (A kúnok.)
Este a «Kúnok»-at, legjobb eredeti operáink egyikét adták.
Kálmán majdnem mindennapos volt a szinházban s azt szokott, minden
kivételes érdek nélküli időtöltésnek tartá.
Ma azonban egészen kiváltságos volt kedélyállapota, midőn a szinház felé
hajtatott.
Nemde keble izgatott vala, nemde támadtak reménysugarak, habár titkosak
is, melyek környezni látszottak Ágnes képét a láthatáron?
Ugyanez oknál fogva nem szokott helyére, a casinoi erkélyre, hanem azzal
szemközt a támlásszékek egyike felé irányzá lépteit; nem akarta, hogy
mindazon érzelmeknek, melyeket váratlan szerencse vagy már megszokott
nélkülözés előidézend benne, mások is tanúi lehessenek. Gátat kivánt
vetni minden lehető kérdezősködésnek, mi elkerülhetlen, ha, mit hinni
nem mert, Ágnes megjelen.
Kálmán elfoglalván helyét a karzaton, kedélye azon különös állapotban
volt, mint mikor szinházba lépve valakit keresni akarunk, a nélkül, hogy
azt mások észrevegyék. Midőn reméljük, hogy találunk valakit, de alig
van elég bátorságunk széttekinteni, nehogy csalódás semmisítse egyszerre
legszebb reményinket. – Alig találjuk helyünket, üvegünket tisztítjuk,
ide s oda, – szóval mindenüvé nézünk, csak oda nem, a hol elrejtettnek
hiszszük ama kincset, melyet ma találni föladatunk.
Végre elég bátorságra vergődött Kálmán s lassanként azon oldalon
kezdette vizsgálatát, melyen bizonyossággal tudva, hogy nincs Ágnes,
szorgalommal köröztette szemüvegét.
E diplomatikus manoeuvre-nek kevés percz mulva azon szomorú eredménye
lőn, hogy Ágnes nincs jelen.
Helyzete azonban még nem volt reményvesztett, mert az előadás fényessége
daczára lehete még néhány üres páholyt látni.
Nem levén mit keresni a páholyokban, művész lőn Kálmán, azaz
kettőztetett figyelemmel hallgatta a Kúnok feltünőleg szép zenéjét s
élvezte az egyes dalok költőiségét.
Az első felvonás már majdnem végét érte, midőn a Kálmánnal szemközt levő
páholyok egyikének ajtaja megnyílt s azon Ágnes lépett be egy idősebb
asszony társaságában.
Kálmán látta érkezni Ágnest, érezte a jelenet hatalmát, mert hideg
futotta át minden tagját s azt forró láz váltotta fel.
Mintha láthatlan hatalom zavart volna fel ereiben minden csepp vért,
mintha egy felette itéletet hozandó kegyetlen birószék előtt állott
volna, annyi félelmes borzadálytól s mégis örömtől áthatott lőn egész
valója a pillanattól fogva.
Nem csoda, ha Ágnes látása Kálmánt inkább elragadta, mint máskor.
Ez természetes, mert egyrészről szerelme, mind a mellett hogy régóta nem
látta azt, kit imádott, az idegeket felizgató hosszas várakozás miatt
is, ugyanazon fokozatban nőtt, melyben fejlődött szomorúságának s
elhagyottságának érzelme.
Másrészről pedig, mert Ágnes ma szebb volt, mint valaha s megjelenése
annyira feltünő és meglepő, hogy mindenkire nagy hatással, rendkívülivel
volt pedig oly egyéniségre, ki már hetek óta, habár eszményileg csak, de
mégis folytonosan ama szép képpel foglalkozott.
Testének finom rajzát, violaszín moire antique magosra kivágott ruha
tünteté ki, szegélyei ugyanazon szinű bársonyból készítvék.
Nyakán violaszin bársony szalag, ugyanaz látszott kezein is,
foglalványokul élénk tüzű gyémánt boglárok szolgáltak.
Fejét aranynyal átszőtt háromszinű magyar főkötő díszíté, mely alig
birta fékentartani hullámos fekete haja tömöttségét.
Vállait fehér tibet-köpenyke a köntös szinével egybevágó római izlésű
szegélyzettel fedé s őrzé lehető léghuzam ellen.
Mily szép, mily fenséges volt e pillanatban Ágnes!
Szemei nyugalommal s menten minden fesztől futottak végig a körülötte
egybegyült társaságon.
Körülötte, mondom, mert ez arcz s annak e két szem kölcsönözte
kifejezése Ágnest annyira mindenek fölé helyezék, hogy nem vele együtt,
de körülötte, mint az est királynője körül – látszott egybegyülve e száz
meg száz ember.
Pillanatra majdnem minden szem akaratlanul is a páholyra volt irányozva,
hiszen minden szépnek, fenségesnek látása kedves az emberiségnek.
Csak Kálmán nem mert egyenesen odatekinteni, ő volt egyetlen, ki lopva
vetett néhány pillantást amaz elbájoló alak felé.
Miért? mert a közönség csudálta, – Kálmán pedig szerette Ágnest.
Az első felvonás után kemény harcz támadt Kálmán keblében. Akart volna
ugyan látogatást tenni Ágnes páholyában, de annyira elfogult volt, hogy
hiányzott bátorsága, mintha saját lábai ellenszegültek volna akaratának,
oly nagy habozás fogta el.
Végre felkelt s mintegy erőltetve, mitsem tudva s látva a körülte
történő dolgokról, haladott végig az erkélyen s ért szívdobogva Ágnes
páholyának ajtaja elé.
Mint örökös bú vagy örökös éden ajtaját megnyitandó, tevé reszkető kezét
a kilincsre, hogy szólhasson azon lénynyel, kivel egyedül volt képes
egyesítni képzelő tehetsége a boldogság fogalmát.
A páholyba lépvén s meghajtván magát így szóla:
– Jó estét grófnő, hogy érzi magát kis kalandunk óta?
– Köszönöm gróf Zendy, meglehetősen, de engedje meg, hogy bemutassam
édes anyámnak.
S az idősebb asszony felé fordulva mondá:
– Gróf Zendy Kálmán, kiről multkor szólottam volt neked.
– Gróf úr sokat mulat Pesten? – kezdé Ágnes anyja.
– A telet itt szoktam tölteni, nyáron által, különösen pedig őszkor,
falun tartózkodom.
– Egészen az én izlésem szerint él tehát, mert megvallva az igazat, nem
szeretek télen át falun lenni, kivált mióta Ágnes nincs többé honn.
– A magánylét ellenkezik legtöbb ember természetével, – folytatá Kálmán
– szerencsémre ifjú korom óta mintegy zsarnokilag kényszeríttetém
örökké, bármi csekélységekkel is foglalkozni, mi most sokszor nagy
hasznomra van.
– Úgy van, – mondá Ágnes, – ki falun nem tud foglalatosságot szerezni,
az halálra unatkozik, kivált ha szomszédságok hiányában nincs társas
élet, mint nálunk Gerőfalván.
– Pedig nagyon sok szépet hallottam a grófné falusi lakáról, néhányan
pajtásim közül jól ismerik.
– Igaz, mit művészet és természet képes teremteni, ott meglehetősen
feltalálható.
E szavak után Ágnes elnémulva, mélázva, búskomor tekintetet vetett maga
elé.
Kálmán észrevette e szép szemek határozatlan s mégis annyit jelentő
magyarázatát; mint ugyanannyi halálos döfés ismerteték meg vele Ágnes
lelke ábrándjait; férje, Gerőfalva felé lengett keblének minden egyes
sóhaja.
– A grófné sokáig késett, – már azt véltem, nem is érkezendik fővárosunk
falai közé.
– Barátnőmnél töltöttem néhány hetet, s ott bevárám édes anyámat, együtt
utazandók Pestre.
– Higyje meg gróf úr, alig hozhattam ide leányomat, annyira megszokta a
falusi levegőt, hogy nem is kivánt többé résztvenni a társas élet
derültebb szórakozásiban.
– Tehát csakugyan igazat sugalt sejtelmem, midőn azt mondám imént, hogy
már-már kénytelen valék azt hinni, hogy nem is érkezendik a grófné
körünkbe.
– Szinte kitalálta az igazat, engedtem férjem és anyám kivánságának, de
csak azon feltétel alatt, hogy kerülendjük a nagyvilág zaját; nem levén
Pesten ismerős, azt vélem, könnyen kivihető e terv.
– Egészen visszavonulva, a társas élet élénkebb körén kívül kiván tehát
élni?
– Nemde czélszerűbb s jobb kerülni mindazt, minek birtoka nem gerjeszti
örömre kedélyünket.
– Némi szórakozás azonban mégis jól esik a léleknek és testnek is, ez
oknál fogva legalább czélirányos volna, ha felkeresné a grófné a
szorosabb s kisebb társas köröket.
Kálmán e mondata homlokegyenest ellenkezett meggyőződésével s lelke
titkos vágyaival; minden, még a legjobb szívű emberben is megvan az
önzésnek bizonyos megfogható s bocsátandó foka; a szerelem érzete
féltékenységgel határos, lelkiismeretesen őrzi mindazt, mit tulajdonának
mond vagy birtokába kerítni igyekszik.
– A grófné tegnap érkezett meg, nemde?
– Az utolsó vasúti vonattal.
– S most még nem saját, de – ha nem csalatkozom – édes anyja, a báróné
szállásán lakik?
– Nem levén még kész lakásom, kénytelen vagyok anyámnál tölteni néhány
napot, sok alkalmatlanságot szerezve neki.
– Megérkezése alkalmával úti szekrényét veszté el, s a megtalálónak
bizonyos jutalmat igért.
– Úgy van, de meg nem foghatom, hogy tudta meg mindezeket gróf úr, ily
rövid idő alatt.
– Ennek a története igen egyszerű. Valakit várva az indóházba mentem s
annak kapujában találtam a szekrényt; ma reggel – kénytelen vagyok
megvallani bűnömet – hosszas vizsgálódás után végre sikerült felnyitnom
a szekrényt s a metszvények betűi után itélve azt a grófné birtokának
kellett tartanom. Egyik vendéglőből a másikba sietve, igyekeztem
feltalálni a szekrény birtokosnőjét, ez nem sikerülvén, ma délután
olvastam a falragaszok között hirdetményét, ennek nyomán mentem a grófné
birtokának szállására s tudtam meg, hogy még nem foglalta el azt. S
most, miután tudja, mi könnyen tud meg mindent az, ki sokat jár az
utczán s kinek kevés dolga van, bátor vagyok kérdezni, mikor szabad
kézbesítenem a szekrényt. – Hogy önzőnek ne látszassam, a nyerendő
jutalom mi légyen? – azt a grófné kegyességére bízom.
– Nagyon örülök s kétszeresen örvendek, hogy e kedves holmim ily biztos
kezek közé jutott; – ha nem restelli, látogasson meg, de csak holnapután
új szállásomon, mert anyámnál még oly nagy a rendetlenség, hogy alig
fogadhatunk látogatásokat.
– Reménylem azonban később – szólt közbe Dévay báróné – annál többször
leend szerencsém.
– Ha megengedi báróné – leszek oly bátor.
Ez alatt újból kezdődvén a zene, csak szakadozva lehete a beszélgetést
folytatni.
Kálmán mindinkább otthonosnak érzé magát, elfogultsága engede szokott
kedélyességének s alig válhatott meg Ágnes kellemes társaságától.
Hónapok óta nem volt oly derült s víg kedvű Kálmán, mint ma szinház
után; új világ újult meg előtte s világosan nem eszmélvén, még annak
egyedül csak fényoldalait látta s vette ki.
A szerelem a nagyítóüvegek leghatalmasbika, de egyszersmind
legveszélyesbike is; a nap sugárait annyira egyesíti, hogy a jótékony
meleg csakhamar pusztító tűzzé képes változni.
XXV. (Virrad – nemde?)
Hogy világosan megmondhassuk, mit érzett Ágnes, miután Pesten Kálmánnal
találkozott; hogy vele egyszerre s együtt átélhessük szíve legtitkosabb
fejleményeit, vissza kell térnünk s történetünk fonalát ama pillanatban
felfognunk, melyben Ágnes férje társaságában elhagyta Gerőfalvát.
Emlékeznek talán tisztelt olvasóim a «Vallomások»-ra, azokból
kiviláglott, miszerint a szegény nő nem birván férje eszméit s irántai
megváltozott viseletét szelidebbé irányozni, mintegy kifáradtan engedé
oda magát Gyula akaratának.
A sorstól várta mindazt, mit maga nem vívhatott ki.
Mikor Gyula pillanatnyi szelidebb, vagyis élénkebb felhevülésnek
engedve, elhatározta, hogy elkisérendi Pestig nejét, nagy volt Ágnes
öröme. Női – majdnem általánosan gyulékonyabb jelleménél fogva a kis
engedmény kedélye képzelődései nyomán óriási szint ölte. Már-már azt
vélte, miszerint az elválás perczétől borzadván Gyula, azt a mennyire
lehet késleltetni, sőt egészen eltávolítni igyekszik, – szóval azon szép
remény által kecsegtetve ült hintójába, hogy Gyula Pestre jőve, nem
bírand megválni tőle s ott töltendi a telet.
E hiedelmében az alföldi vadászok tanyáján töltött ama néhány nap még
inkább megerősíté őt. Nemde úgy látszott, mintha Gyula elhagyva
Gerőfalvát, ez élénk társaság közepett felüdülne, újból felvirulna, hogy
ismét olyanná váljék, milyen volt, mikor még szerelem élénkíté vére
keringését.
Szegény Ágnes! mily röviden tartók voltak hiedelmei, reményei!
Mihamar elveszett mindazon szép virány keblében, melyet néhány napi
tavaszi lég idézett elő!
Csakhamar est lőn körülötte, pedig még alig kezde virradni!
Vannak emberek, kiket egyedül az ellenkező érzelmek és viselet által
lehet odavinni s olyanná varázsolni, milyeneknek mi óhajtjuk.
Ezek legtartósabban szeretnek oly nőket, kik szerelmöket megvetik.
Kedvelik azokat, kik mindenben ellenkeznek velök.
Újból megszeretik azon lényeket, kiknek szíve távozni, idegenkedni
látszik az övékétől.
Talán Gyula e veszedelmes, megfoghatlan egyéniségek egyike volt, nem
tudjuk; annyit azonban bizonyossággal mondhatunk, hogy minél kedélyesebb
és szeretetreméltóbb lett Ágnes, s minél több reménynyel kecsegtető
magaviselete, annál hidegebb s megfontoltabb lőn Gyula.
Képzelhető, hogy midőn barátnőjéhez érve, látta s érezte Ágnes, mi
könnyedén, talán mondhatnók örömest távozott Gyula, hogy keresse fel a
magányt; midőn látta, hogy minden szép reményei mily hamar, mily
egyszerre semmisülének meg, kétszeresen szomorúvá lőn kedélyének már is
annyira lehangolt állapota.
Sem barátnőjének, sem anyjának szavai nem bírtak elég varázshatalommal,
hogy elszéleszszék mindama rémes árnyakat, melyek körülvevék Ágnes
képzelődéseit; nem bírtak elég hatalommal, hogy megszabadítsák
búskomorságától s a kétségbeesés közelgő pillanataitól.
De nincs is szó, nincs szív, mely velünk ugyanazt s egyszerre éreztesse
akkor, midőn kényteleníttetünk átlátni, hogy szerelmünkben csalódtunk,
hogy szívünk minden kincsei megvetve porba hullanak.
Ki ilyenkor felénk jő és szavakkal akarja csillapítani fájdalmunkat,
hasonlít amaz akaratlanul vétkezőhöz, ki égő házat látván, azt vétségből
víz helyett olajjal locsolja.
Nem az, ki szól hozzánk, de ki velünk látszik érezni, képes hatni,
felfogva elhagyott helyzetünket. Megszánni igen, de biztatni nem mer.
Ágnes minden mondását, Kálmán látogatása alkalmával a páholyban – amaz
elégedetlenség, búskomorság lengte át. Az egész beszélgetés neme nem
volt olyan, hogy belőle a közönségesnél messzebb terjedő
következtetéseket lehetett volna kivonni, s mégis Kálmán szava lejtése,
szemeinek minden egyes sugárzata Ágnesre különös hatással voltak.
Mintha tudta s érezte volna, mily szerencsétlen e nő, mintha szánalom s
ennek szomszédja a szeretet nyilvánult volna Kálmán szavaiból, annyira
átjárta Ágnest ez ifjú látása, szava járása, szemei hallgatag s mégis
annyit mondó szavalása.
Balérzeményei azt sugallák, hogy Kálmán talán első minden lények között,
ki valóban felfogta mindazt, mit ő szenved, első, ki felfogta ezt,
enyhítni birná kinjait szelidebb érzelmei által.
Virrad – nemde? Ágnes szivétől ezt kérdezhetnők most, s mégis
kénytelenek vagyunk felelni, hogy a felkelő nap első sugárait is sötét
felhők borítják már.
Ágnes lelkülete nem volt eléggé könnyelmű, sem teljesen reménytvesztett,
semhogy szerelme határozottan elnémulhatott volna Gyula iránt.
Kálmán irányában a mit érzett, az sejtelem, futólagos képzelődés gyanánt
villant meg agyában.
Hogy szívéhez érhessen mindennek villanyossága, még arra sem volt eléggé
lehangolt első szerelme, nem eléggé erélyes az, mi most kezdé
csillapítani keble hullámos árjait.
Ha keblünk – túlemelkedik kissé a szokott hangulaton, azonnal
megkedveli, sőt fölkeresi e változékonyságot, élénkséget.
Kálmán ez érzelem által vezérelve, szokása ellenére, szinház után nem a
casinóba, hanem az «Angol királynő» termébe ment, – mert tudta, hogy ott
zene leend, a zene pedig kedves volt kissé derültebb kedélyének.
Alig foglalt helyet az üres asztalok egyikénél s melléje jöve ugyanazon
sápadt fiatal ember, kit nemrég a Váczi-utczában találtunk sétálva piros
arczú, még ifjabb társával; odahagyva ama társaságot, melyben volt,
kereste föl Kálmánt.
– Ma jól mulattál a szinházban – mondá feléje fordulva mosolygó képpel.
– Jobban talán mint máskor, de korántsem jól, – tiszteletemet tettem
Marosi grófnénál, miután a vadászatok alatt megismerkedtem vele.
– A szinházból idesétálva mondá nekem J…, hogy köztetek mulatott néhány
napot, kétszeresen sajnálom most, hogy mint őszkor, nem vadászhattam,
mert csakugyan rendkívül szép nő, ritkítom párját.
– Ezt magam is mondom, társalgási modora pedig annyira fesztelen s
egyszerű, hogy akaratlanul is jól érezzük magunkat, ha vele mulatunk egy
ideig.
– Hiszem, noha nem bírom megitélni, mert még soha sem voltam
társaságában, de sokat, talán többet tudok róla, mint mindazok, kik
személyesen ismerik. Ezek következtében kétszeresen érdekes előttem e
nő.
– Mit tudsz róla, mondd el, egy kis pletyka nem árt.
– Legérdekesebb s a mostani korban leginkább feltünő, mit róla hallék
az, hogy rendkívül látszik szeretni férjét, mind a mellett, hogy férje
őt egy idő óta hanyagolni kezdi, mi rendkívül nagy hatással van reá,
búsítja és szerencsétlenné teszi. Csak férje akaratának engedve jött
Pestre. Még azt is hallám, de ezt úgy hiszem csak a világ hamis része
költötte – hogy egy környékbeni fiatal ember, ki egyetlen a szomszédok
között, kivel Marosiék találkoznak – neve, ha jól emlékszem, Örkényi –
udvarol a szép grófnénak, sikerrel-e, vagy nem? – ezt nem tudom, de
inkább az utóbbit vagyok hinni, mert különben már híre járna e
viszonynak, – mind a mellett, hogy férjét még szereti. A világ – a mint
magad is igen jól tudod – többnyire a legvalószinűtlenebb alapokra
fekteti okoskodásait s híreit.
– S ki beszélte neked mindezt?
– Egy nem rég ideérkezett erdélyi ismerősöm, ki, a mint mondá, csak
mások beszéde nyomán tudta meg mindezeket, mert maga nem jár
Marosiékhoz.
– Azt vettem észre már első ismeretségem alkalmával, hogy valami nyomja
Ágnes lelkét, néha-néha mintha búskomor szórakozás szállta volna meg
kedélyét; de nem hittem, hogy ily fontos okok képezik e futólagos
jelenetek alapját.
– Kiváncsi vagyok tudni, vajjon fog-e társas körökben megjelenni.
– A szerint, mit nekem mondott, kerülve a farsangi örömöket,
visszavonult s ismeretlen kiván maradni.
– Nagy kár, ámbár ha nincs jó kedve, úgy nem sokat nyerne vele a
társaság.
– Meg nem foghatom, mint lehet oly asszonyt, minő Marosi grófné,
elhanyagolni annyira, hogy e miatt szenvedés szálljon lelkébe. Azt
vélném, ki ily nő birtokába jutott, rendkívüli szerencsének volna
kénytelen tartani a sorsa kedvezményét. Mindent, mit figyelem, jó kedv,
szerelem elővarázsolhat, egyedül neki hozza áldozatul, szóval azt
hiszem, hogy a legszebb feladatok egyike ily nőért élve, boldogítni őt,
és széppé alkotni mindent, mi körülveszi bájteljes alakját.
– Csodálom, hogy bírsz ily eseményeken még csak meg is ütődni; nemde
mindennapi dolog az, mit épen most beszéltem; nemde száz meg száz nő, ki
tulajdoninál fogva érdemes volna szerencsés viszonyok közt élhetni,
sinlődik az elhagyottság s feledtség homályában. Az emberek, engedve
pillanatnyi felhevülésnek, mely többnyire csakhamar elmulik, nem bírnak
elég erővel, hogy észszerű felfogása által a női viszonyoknak, oly
életmódot folytathassanak, mely ha nem fellengős, költői szerelemtől
áthatott is, legalább a kölcsönös szeretetnek tegyen eleget. Szóval,
egyik szélsőség a másikat éri életünkben, – ennek gátlására csak
megfeszített lelkierő képesít; ezzel vajmi kevesen dicsekedhetnek, ha
pedig bírják, szándékosan elhanyagolják, vagy hasztalanul elpazarolják.
– Mindenben tökéletesen igazad van, csak azt sajnálom, hogy ily nemes
lények, mint Ágnes, esnek áldozatul mások könnyelműségének vagy
önzésének.
– Tekints végig a világon s meg lesz fejtve a rejtély.
– Még egy ideig különnemű tárgyakról folytatva a cserebeszédet,
búcsúzott egymástól e két jóbarát.
*
Kálmán egyenesen haza ment, alig várta, hogy magányban lehesen, hogy
mindazt, a mit hallott, elméjében összefoglalja oly egészszé, mely vagy
reményt, vagy puszta rideg jövőt igérjen álmainak.