zengzete, mely álomba ringatja az andalgót s imára tanít?
Ez imának minden egyes fohásza ugyanannyi köszönet s bámulatteljes buzgó
szózat gyanánt száll föl ama hatalom felé, mely mind e bájos, mind e
megfoghatlan szép rendben egymásból eredő, egymásért élő s egymást
felváltó lényeket teremté, hogy megmutassa mily parányi az emberek
hatalma, mily helytelen s vétkes azok gőgje, kik önműveiket az
isteniekkel összehasonlítják.
Nincs tehát élet, nincs semmi, a mi üdülést szerezhetne elnyomatott
lelkünknek, mi dermesztett képzelődésünket fel birná melegíteni némileg.
Az itt-ott megjelenő varjúcsoportok félelmes krákogása mintegy nyiltan
hirdeté azt, mit élő lény soha nem akar hinni; – az enyészetet.
A mindent magával sodró, hófergeteget korbácsoló szélvész süvöltése
sátánként kerülgeti az emberiséget, hogy elpusztítson minden lehető
szelidebb képet s vad rohamával megsemmisítsen mindent, mi kecsegtetőbb
szinezetű a jelennél.
A tél halotti leple szállta meg a vidéket, midőn Béla meleg öltönyökbe
burkoltan szánon útrakelt Gerőfalva felé.
Arczvonalmai még folyvást elégedetlenséget s nyomasztott lelki állapotot
árultak el, mert uralkodott még jó szelleme s nem engedé, hogy ádáz
terveit, most legalább már, siker koronázza. Azon választó úton volt e
pillanatban Béla, melyről még könnyű a visszalépés, kivált miután, mint
hiszszük, kevésbé veszélyes s fáradságos lett volna a jó, mintsem
kitűzött vétkes czélja felé haladni. Igen; de a jó annyira fájt sebzett
szivének, a rosz annyira hizelgett reményének, hogy nem volt képes
engedni öntudata intéseinek.
Mily szomorú, mily elhagyott volt most Gerőfalva.
Az érkező akaratlanul e szavakra fakadt, midőn a lépcsőzetre érve a
főajtó felé haladt:
– Hova lőn e hely élénksége? hova kedvessége? hova minden költőisége?
Tél szállotta meg a természetet, de fagy s ridegség azok kebleit is, kik
e szép falak birtokosai.
Nemde úgyvan, nemde ezt látszik bizonyítani e pusztaság, e halotti
csend?
– De hogy tudok ennyire visszasülyedni? folytatá Béla, midőn benyitva az
ajtót, a tornáczon lépdelt végig. – Senki sincs inkább mint épen én
feljogosítva örülhetni mindazon, mi pillanatokig szomorúan hatott
lelkemre. Ha élet soha nem tér ide vissza.
A feléje jövő öreg komornyiktól kérdé, itthon van-e a gróf?
– Nincs – hangzott a felelet.
– S hol lehet ily borzasztó időben?
– Künn van a vadászlakban, már két nap óta tartózkodik az erdőségben,
hanem bizonyosnak mondá, hogy ma délre visszaérkezik. Legjobb lesz, ha
méltóságod a nappali nagy teremben várja meg a grófot. Ha megengedi,
hozok kis frissítőt, mert most utazni nem igen lehet kellemes.
– Nagyon bölcsen, János gazda.
Béla fölérkezvén, a tágas kandalló pattagó tüze előtt foglalt helyet,
miután nehéz öltönyétől megszabadítá zsibbadt tagjait.
Alig melegedett kissé fel, s visszajöve János gazda, ezüsttálon
égettbort és csemegét hozván.
Míg Béla kéjteljesen hörpölgeté a kis pohárkából a hevítő italt s
mintegy erővel jó kedvűnek akart látszani, így szólítá meg a szobában
rendezgető komornyikot.
– Hát hogy érzi magát, mióta ily elhagyatott a nagy kastély?
– Rosszul, uram.
– Talán beteges?
– Dehogy vagyok beteg – attól még megőrzött az isten, testemnek nincs
baja, lelkem fáj, mióta eltávozott a grófné. Higgye meg méltóságod, nem
lehet képzelni jobb asszonyt; mindnyájan annyira szeretjük, hogy készek
volnánk meghalni érette. Természetes, hogy nehezünkre esik távolléte,
kivált miután tudjuk, mily kényszerítve, mily megtört szivvel vált meg
urunktól, a gróftól. Nem is tudom, mit gondol a gróf, hogy nem tudja úgy
szeretni s kedvelni nejét most, mint az első időben. Elszomorodom,
valahányszor visszagondolok azon szép időre, midőn boldogság s örökös jó
kedv ragyogott uraságunk arczain. De úgy van az a nagy uraknál. Ha már
nagyon jó dolguk van isten kegyelméből, akkor nem tudnak mit csinálni.
Addig fészkelődnek, míg el nem távozik a szerencse; pedig azután egyre
járja a bánkódás. Félek, hogy mindennek nem jó vége lesz.
Ez egyszerű embernek szivből fakadó szavai kétszeres hatással voltak
Bélára. Érezte, hogy birtokában van nagyrészint azon hatalom, mely
leginkább képes volna Gyulát még más útra vezényelni. Nemde, ő volt évek
óta azon egyetlen ember, ki Marosi körül élt, kire ez hallgatott, kivel
gondolatait közlötte. Tudta, hogy Gyula természeténél fogva jó szivű,
hogy ha vétkezik, csak lelkületének gyöngesége, bizonyos erőtlen
odaengedés a pillanatnyi szeszélyeknek, oka azon bánásmódnak, melylyel
annyira bántja, sérti nejét. Mert ha magunk nem bírunk is szeretni,
legalább ha másoknak irányunkban nyilvánuló szeretetét megbecsüljük, már
is hány seb vérzését nem csillapíthatjuk, gyógyító balzsamot hintve
azokra méreg helyett.
Habozás fogta el újból Bélát.
Szégyenpír futotta el arczát János gazda szavai után.
Mily kedélyesen, mily szívből eredő módon fogta fel ez ember a házaspár
szomorú viszonyát. Bizonyára ha ő rendelkezhetnék Béla hatalmával s
tehetségeivel, más, szentebb czélokra használná fel azokat.
A szélvész által némileg megrongált, már-már sülyedésnek induló hajót
megragadná, biztos kikötőbe igyekezvén vezényelni azt, hogy megmentse a
rajtalevőket.
Az öreg hű szolga kétes pillantásokat vetett Bélára, mintha mindazt el
akarta volna mondani, mit öntudata sugallataként akaratlanul érzett a
vendég, – mintha tudta volna, ki az ő urának titokban működő
legveszélyesebb ellene.
Béla kerülni látszott minden további szóváltást a romlatlan lelkű
öreggel.
Még harczolt önmagával egy ideig s megérkezék Gyula. Arczkifejezése
rendkívüli, rég nem látott vígságot s az unalom okozta szokott
rosszkedvnek legkisebb nyomát sem tanusítá.
Azonnal észrevette Béla, hogy ez ember szunnyadozó indulatát valami
esemény felizgatá, sejdítette is, mi lehet az, de bizonyossággal
legalább e pillanatban maga sem akarta hinni.
– Bocsáss meg, hogy várakoztattalak; de időnk annyira kellemetlen, hogy
kissé késnem kelle. Reménylettem, hogy a déli nap habár csekély ereje
némileg földerítendi egünket.
– Az ugyan nem történt meg, szólt közbe Béla; hanem arczod sokkal
derültebb egünknél. Rég nem láttalak ily jó kedvben.
E szavakkal egyenesen támadólag indult Gyula keblének, lázas állapotban
várva, mi leend válasza. Tudta, hogy a felelettől nagyon sok, talán
minden függ.
– Nem is mondtam volt neked multkori ittléted alkalmával, mily nagy
kincscsel ajándékozál meg, talán akaratod ellenére.
– Csalatkozol, rendelkezésem alatt nem tudok semmiféle kincset.
– Néhány hete, hogy – mint tudod – felfogadtam amaz általad ajánlott
erdei csőszt. Többször kijárván, megtudtam, hogy családja is van. Most
elkészülvén lakása, magával hozta lányát. Hidd el annyira szép ő, hogy
csudálatra ragadt látása; alig hihető, hogy füstös kunyhó szalmafödele
alatt ily gyöngy létezhetik.
Béla e szavak után gondolatokba mélyedve halkan e szavakat ejté:
– Már késő, a koczka el van vetve – kikelt a vetés. – Gyula ezeket nem
hallá, mert épen akkor távozott s a terem másik szegletében levő
állványra rakta a kezében levő uti tárczát.
– Tudtam ugyan hogy van családja, de azt nem, hogy annak egyik tagja
annyira feltünő értékű – mondá Béla, ez által mintegy minden gyanut,
mintha ő nem esetleg ajánlotta volna ama szolgát – elhárítandó magáról.
Béla e pillanatban azon emberhez hasonlíta, ki folyam partján állva,
annak habjaiban látja fuldoklani embertársát; – segély után kiált a
helyett, hogy merész ugrással önmaga ragadná ki a vad elem sima s mégis
halált hirdető karjai közül. Érezte, hogy itt a pillanat, mely talán két
ember sorsa fölött határozhat, de ez okoskodása által: hisz úgy is késő
már, mintegy önlelkülete birószéke előtt mentendő magát, ily modorban
folytatá beszédét:
– Arról meg vagyok győződve, hogy feltünő szépségű lehet amaz erdei
vadrózsa, különben nem érteném, mint birna elragadni annyira épen téged,
kinek úgy látszott, már alkalmatlanok a szép nők szeszélyei.
– Hidd el, e lány fölötte különbözik minden nőtől, ki nékem eddigelé
tetszett, nagy hatást gyakorolt reám. E különczsége már is
megfizethetlen kincs. A «toujour perdrix» nem jelszavam.
– Gondold meg, mit cselekszel; oly nőt, milyen Ágnes, megsérteni vétek,
soha többé jóvá nem tehető hiba.
– E tekintetben egészen különös fogalmaim vannak, nejeink nem is
kénytelenek megtudni mindent, mi a titok áthatlan leple alatt történik.
Ha ma visszajő Ágnes, mintha mi sem történt volna, úgy leszünk egymás
irányában.
– Veszélyes játékot űzesz, nem hittem, hogy annyi élv után, még ily
gyulékony természetű lehetsz, de ha már ez lehetséges, miért nem frissül
fel szerelmed nőd iránt.
– Az a folytonos egyformaság zsibbasztó álmakba ringat. De mennyire
csodálom, hogy épen te szólasz így; nem reménylettem, hogy benned ily
szigorú erkölcsbiróra találjak.
– Annyira tisztelem nődet, hogy mindent, mi legkevésbé sötétíthetné
boldogsága tisztaságát, teljes erőmből kívántam elhárítni. Különben én
azok közé tartozom, kik azt mondják: ne szavaim, de tetteimből itéljetek
meg.
– Meglátod, az én tetteimnek sem leend annyira szomorú következménye,
mint te gondolod.
– Ki mint vet, úgy arat.
– Már látom, hogy pap lesz belőled, – az mind onnan származik, mert
kolostor romaiban lakol. Ezek elnémítnak benned minden életkedvet s
erőt.
– Ne hidd, hogy szigorú biró előtt állasz, csak megmondám vélekedésemet.
Másrészről szinte örvendek, hogy lelki s testi tespedésed legalább
pillanatra megszakad s élénkebb vérforgásnak enged helyt.
*
Mi úton találjuk Gyulát e pillanatban?
Azon úton, mely megmérhetlen tömkelegbe visz, és szabadulást alig enged
reményleni.
Azon úton, melyre könnyelműségből vagy túlfeszített önbizalom által
késztetve annyi férj lép, nem gondolván meg, hogy minden lépcső
ingadozóbbá teszi ama már alig meglevő gyenge szálakból összeférczelt
hidat, mely az üdvvel, a nők szívével köti össze létünket.
A férfiak e tekintetben megbocsáthatlan szívtelenséget árulnak el
csekély kivétellel.
Mintha nem egyedül, a hűségnek legtitkosabb vágyainkra s érzelminkre
fektetett alapja volna föltétele két lény házassági kötelékek által
egybefűzött békéjének, boldogságának?
Ha száz bomladozó házaspár életfolyamát vizsgáljuk, kétharmadánál
kénytelenek leszünk átlátni, hogy a férfiak oka minden
szerencsétlenségnek, s búbánatnak.
Pedig azt szoktuk mondani: a férfiakat az ész, a nőket a szív
teljhatalma kormányozza.
A nőknél hiszem, hogy ez így van, – nem is szabad, hogy más legyen
cselekedeteiknek rugója. De épen ezért, ha vétkeznek, inkább menthetők.
A férfiak ellenkezőleg nem az ész, de a vad indulat minden költőiségtől
vagy mélyebben rejlő érzelmektől megfosztott ösztönének engednek épen
akkor, mikor a szív fejleményei virányát nem zsarnokilag eltiporni, de
ápolni, friss életben tartani volna az összboldogságukat föltételező
kötelesség.
Sajnálatraméltók mindazok, kiket szerencsétlenség ér.
De ki önvalóját átengedve az indulatok és szeszélyek bizonytalan
árjának, ássa alá létét s ez által mások üdvét – azt nem sajnálni, de
megvetni egyedüli kötelességünk.
Gyöngeséget hozunk fel többnyire mentségül. Jellemgyöngeség csak addig
szolgálhat mentségül, míg a szív túláradó érzelméből fakad.
Gyöngeség, a mely feledteti velünk szelidebb indulatunkat s elölve a
lelkiismeretet, a vad ösztönök szomjának enged, határos a vétekkel s
következményeiben már is mint ilyen jelentkezik.
Szegény Ágnesnek – ha megsúghatnók, kit szeret s kiért szenvedt annyi
búbánatot évek óta, talán gyógyulásnak indulna beteg szive? talán
fölegyenesednék megsértett szerelme, hogy megvívjon azzal, ki búját
okozta, hogy csillapítsa könyei árját.
Sebei nem hegedni, de kettőztetett erővel volnának kénytelenek újulni,
ha mindezt tudná. Mert ama szomorú meggyőződés támadna keblében, hogy
nemcsak viszont nem szerettetik többé, de oly lényre pazarolta szíve
legszentebb érzeményeit, ki arra már régóta nem volt érdemes.
XXII. (Elkéstem.)
Míg Gerőfalván s az elhagyott kolostorban ezek történtek, addig Pest
egészen másféle arczot mutatott.
A farsang könnyelmű víg kiséretével, mitsem gondolva a rideg téllel, a
borzadalmas szélvészek süvöltésével, sem a farkasok s rókák
csoportjaival, tanyát ütött a főváros falai között, hogy feledtesse
legalább időre az emberek gondjait, elevenítse a szunnyadókat s mámorba
ringassa az eleveneket, mámorba, mely körülfolyva a szerelem költői
képei által, százszorta édesebb az éberség többnyire leverő valójánál.
Január hó közepe táján délutáni három órakor két férfit látunk végig
lépdegélni a Váczi-utczán.
A kisebbik idősebbnek, a nagyobbik egészen fiatalnak látszott, az
elsőbbiknek sok élvezet-előidézte sápadtsága s ránczai s a másiknak ifjú
vérpirította arcza után itélve.
Karonfogva haladtak egymás mellett, majd e, majd ama bolt rakványait s
az azokból ki- s bemenőket nézegetve.
Hintó robogván el mellettök, a fiatalabbik feléje pillantott, s köszönté
a bennülőket.
– Ki volt az? kérdé az idősbik.
– Y… grófné, első a mult éj tündérei közől, kit ma látunk.
– Ez nem csoda, mert ha reggeli nyolcz óráig tánczolnak, csak nem
kivánhatjuk, hogy már két órakor ismét talpon legyenek.
– Nem értem, hogy lehet tánczvigalom után oly sokáig aludni.
– Engedj meg, ha udvarol az ember s mindenféle eszmékkel,
képzelődésekkel megtölti fejét éjen által, akkor nem csoda, ha az álom
kerüli szemeinket. Látod – én ugyan csendesen nyugszom akár meddig s
akár mikor, ha épen esetleg hozzájutok.
– De valóban szép volt a mult éjjeli mulatság, – rendkívül jól töltöttem
az időt, különösen a cotillon alatt.
– Láttam, vagyis hogy igazat mondjak, láttuk, mert Zendyvel együtt állva
s nem tánczolva bámultuk olvadásodat, s mint csüngtek élvezettől
túláradó szemeid szép tánczosnőd bájteljes alakján.
– Épen itt jő Zendy Kálmán, mindjárt megkérdezem, vajjon igaz-e mindaz,
mit mondasz. Jó reggelt, Kálmán! hogy nyugodtál?
– Köszönöm, jól, – s jobbját nyujtva mindkettőnek, tovább sietett, azt
adván okúl, hogy sürgős végzendői vannak.
– Nem tudom mi baja ennek az embernek egy idő óta – folytatá a
fiatalabbik megsemmisült kisérlete után.
– Kálmánt vagy a szerelem, vagy más valami rendkívüli gond nyomja, az
bizonyos, mert annyira megváltozott, hogy alig maradt hátra árnyéka régi
vígságának, könnyelműségének.
– E télen még alig mulatott velünk egyszer, a zenét és bort kerüli,
szórakozott, szót sem vált a nőkkel, pedig úgy hiszem többen szívesen
beszélgetnének vele.
– Savanyú a szőlő.
– De még maga a tőkéje is, mert azt nem értem, mi bánthat annyira fiatal
embert, hogy így megváltozzék.
– A felől te még nem itélhetsz, vannak az életnek oly pillanatai,
melyekről csak akkor lehet fogalmunk, ha átéltük azokat, mindaddig
hihetlen s valószinűtlennek látszik. Én nem is kérdezem Kálmánt, hogy mi
baja, mert ismerem őt, s tudom, hogy ok nélkül alig engedi oda magát a
búskomorságnak.
*
Míg e két férfi beszélgetve odébb ballagott, addig Kálmán bérkocsiba
ülve s felhasználva a némileg tiszta időt, kihajtatott a városligetbe s
a fasorok közt végig indult.
Séta közben ilyformán beszélgetett önmagával:
– Itt legalább magam vagyok, nem bánt senki és semmi.
Annyira fel vagyok izgatva, mióta Ágnes képe nem akar többé távozni
lelkemből, annyira érdeknélküli minden, mi körülfog, mióta e nő
szemeinek átható világa örökös nap gyanánt égi fényt gerjeszt
körülöttem, hogy legjobb pajtásaim körében sem érzem magam oly jól s
otthonosan, mint az előtt.
Már majd két hava, hogy nem láttam őt, nem értem hol késik, nemde
bizonyossággal mondá, hogy Pestre jövend telelni.
Úgy érzem magam, mintha folytonosan valami hiányzót keresnék, mintha
kincs után sóvárognék, melynek birtoka egyedül képes boldogítni; mintha
hatalom áradna Ágnes majdani ittlétéből, mely eléggé erős leend új
fénynyel diszítni életem eddig kopár s zavart ösvényét.
Most egyedül jól érzem magamat, elszigetelten mindentől.
Gondolatim ilyenkor tovább s ismét tovább röpdesnek a képzelődések
hullámzó árjain, mitsem gondolva a szomorú valóval oly képeket
teremtnek, melyek új, legforróbb óhajtásomat valóként kápráztató világba
tesznek által.
Azt mondják, a szerelem a legmagasztosabb, a legboldogítóbb érzet, mely
keblünket lelkesíti. – Szerelem nélkül nincs üdv, nincs élvezet e
világon.
Ki a nélkül távozik e mindenségből, hogy szívvére magasztosabb
felhevülés által jött volna forrongásba, az nem élt, csak gépként
mozgott kőbálványok között – mert valódi életet csak a szív ereje
teremt.
S mégis mennyi kínt, mennyi gyötrelmet nem hoz magával a szerelem
bevonulása szívünkbe!
Alig képzelhető, hogy ha bizonytalanság által gyötörve, reményhagyottan
sínlődünk keblünk fájdalmai közepett, hogy mindez boldogság- s üdvteljes
létnek vesse meg alapját. –
A mily mértékben hullámoztatá kedélyét a gondolatok különnemű folyása,
ugyanazon mértékben majd lassúbb, majd ismét sebesebb lőn Kálmán lépése.
Ki ily állapotban látta volna, bizonyára nem tartá őt szerelem által
kínzottnak, hanem inkább embergyűlölőnek, életuntnak.
Ezt látszott bizonyítani leginkább néhány öregebb úr sajnálkozásteljes
mosolygása, midőn e csinos fiatalt ily felizgatott állapotban többször
látták elhaladni magok mellett.
Ők, kik nyugodalmas séta által akarták egy nemrég elköltött ebéd élveit
kétszerezni, szivaraik minden egyes füstfelhőcskéjét örömtől sugárzó
képpel bocsátván a nagy világnak – alig foghatták meg, hogy létezhet
ember, ki velök ellenkező ily módon élvezi a szabad s tiszta téli levegő
jótéteményeit.
Pedig mind e megjegyzések daczára még Kálmán sokáig folytatá sétáját,
míglen a testi bágyadtság helyre nem pótolá némileg lelke nyugtalanságát
s egyensúlyt alkota, melynek legközelebbi következménye megállapodás
lőn.
Órájára pillantván, kocsijába szállott s a Váczi-útra hajtatott.
Kiszállván, mintegy titokteljes utat teendő, gyalog haladott az indóház
felé.
Kálmán minden gondolatát s tettét, melyek Ágnes képével hozák
érintkezésbe, legnagyobb titokban tartá.
Miért? mert nem dicsvágy vagy hiúság, nem önzés vagy elbizottság
lelkesíté keblét, hanem valódi tiszta szerelem, kerülve mindazt, mi
legkevésbé árthatna azon nőnek, kit ő mindenek fölé helyezett.
Alig indult el s a mozdony visító füttyentései jelenték, hogy
megérkezett a vonat.
– Elkéstem kissé – mondá s kettőztetett léptekkel haladott tovább.
Az indóház kapujához érve, több érkezőkkel telt hintó robogott el
mellette. Már sötétedni kezdvén, alig lehete meghatározni, kik ültek a
kocsikban. Azt azonban, kit ő várt, Ágnest, észrevette volna – legalább
ez volt hiedelme – még az éj sötétében is.
A hintókat egymásután sebesen ügető, málhával telt néhány szekér követé,
ezek által akadályozva kénytelen volt időzni Kálmán. Tovább akarván
indulni az indóház belsejébe, földön heverő kis szekrény voná magára
figyelmét. Utána nyulván, fölvevé. Bőrrel bevont csinos szekrény volt
az, az utasok egyikének kezéből sikamlott ki talán a nagy zavar,
idestova tolongás közepett.
Kezében tartva a szekrényt nézte a kocsiba szállókat, mind ismeretlen,
érdek nélküli arczok.
Egy ott levő csendőri szolgának akará majdan kézbesítés végett átadni a
talált kincset, de kiváncsisága annyi hatással volt reá, hogy ezt
másnapra halasztá, föltevén, hogy otthon majd megvizsgálja minemű e
szekrény belseje, foglalata.
Lehangoltan tért vissza most már lassú, kimért léptekkel kocsijához s
elhajtatott.
[Illustration: Bőrrel bevont csinos szekrény volt az.]
XXIII. (A szekrény rejtelme.)
Még ugyanaz nap estvéjén tánczvigalom gyűjté egybe a főváros egyik
palotaszerű termébe az egész társaságot.
Mintha szorgalmas kertészkezek ápolta üvegház elevenedett volna fel,
mintha a «Les fleurs animées»-k nemcsak csinos párisi kiadásban, de
valósággal szálltak volna alá földtekénkre, oly élénk kedvtől pezsgő,
szép szinekben ragyogó volt az ott együtt mulató női koszorú.
Víg, derült arczot mutatott legalább mindenki.
Csak Kálmán volt néma és szórakozott. Alig képzelheté, mint lehet
örvendeni, mint lehet derült kedélylyel vigadni ott, hol Ágnes nincs
jelen.
Az emberek gyengeségeinek egyike az, hogy csodálkoznak fölötte, ha nem
látszanak mások is ugyanazt érezni, mit nekik önkeblök sugal. Ezek nem
akarják felfogni, mint nem lehet egy értelemben, egy fokozaton velök
társaiknak talán épen ellenkező indulatra vezénylett gondolatfolyása.
E visszavonultságát, e magábaszállást kettőzteté s örömmel teljesítendő
kötelességévé tevé azon öntudata, hogy mindezt azon lényért szenvedi s
érzi, kit imád. Bizton hitte ezt, s ez a szerelmeseknél a szív
megfoghatlan titkaiból eredő általános hit – hogy Ágnes bár távol tőle,
az érzelmek viszonyosságánál fogva ha nem osztozik is Kálmán
érzelmeiben, legalább öntudatával bír azoknak.
A hit boldogít.
Hit nélkül nincs remény, remény nélkül boldogság nem létezhetik.
Kálmán a hivők sorába tartozott, mert szerelme sokkal tisztább s minden
elfajultságtól mentebb volt, semhogy azt megtagadhatta volna tőle a
mindenhatóság.
Kálmán remélt, mert hitte, hogy mások szíve épen oly romlatlan, mint
azon szív, mely egyedül Ágnesért dobog.
Sokáig nézte az előtte hullámzó társaságot.
Hallgatta az itt-ott ég felé lengő fohászokat, sóhajokat.
Megleste a szép szemek villanyos játékát, mint lövelnek igéző sugarakat
szívök választottja felé.
Az a fiatal szépség, élet, szerelem előidézte mozgékonyság s elevenség
lehetetlen, hogy bár pillanatokra is le ne bilincselte volna Kálmán
messze elágazó gondolatait.
A fényesen világított, nézőkkel tömött termeken keresztülvergődve,
mintegy örömtől sugárzó arczczal az előcsarnokon végig a lépcsőzeten
lefelé induló Kálmán vajjon mit érzett?
Hogy nincs e fényes körben egy lény is, mely szebb, dicsőbb s
tökéletesebb volna Ágnesnél.
*
Másnap reggel az ablakokon gazdagon belövellő napsugarak világa költé
fel Kálmánt.
Mintha a mult éjjel utolsó érzeményeinek hatalma álmait is áthatotta
volna, annyira nyílt, szenvedéstől ment kedélyt árultak el arczvonásai.
Talán szép álom utolsó hangjai élénkíték még vére keringését.
Oh bárcsak örökké álmodhatnánk!
Így kiáltunk fel sokszor a csalódások búsította élet számtalan
perczeiben.
Alig jött Kálmán érintkezésbe a szokott mindennapiassággal, csakhamar
újból feltámada búskomorsága. Gépként mozgott s engedett komornyikja
minden egyes mozdulatának, – melyek évek óta ugyanazok, azaz a
megszokottak voltak.
Hálóköntösben volt végre, kis asztalkához ült, melyen reggelije s az
utolsó hírlapok valának elkészítve.
Alig foglalt helyet, eszébe jutott a tegnap talált szekrény.
Egy állványhoz sietve s kezébe vevén azt, vizsgálni kezdé minden
oldalról, mert be volt zárva.
És vizsgálata közben a lakat felett látszó kis domborúságot vett észre;
kis nyomás után engede a lakat s a szekrény megnyilt.
Ezüst lemezből csinosan vert uti készület volt annak belsejében; az
egyes kisebb szekrények tetején egymásba folyó betűk voltak láthatók. –
Ezeket értelmezte Kálmán; mily feltünő, mily rendkívüli örömteljes volt
eredménye. D. és A. betűket ábrázolta az ügyes s alig kivehető angol
modorú metszvény.
Új élet hatotta meg Kálmánt a betűk látására, nem mert szemeinek hinni,
oly fürkésző vizsgálattal csüngtek azok ez ártatlan jeleken. Végre
meggyöződött, hogy lehetetlen csalódnia, mert csakugyan nem mások, hanem
egyedül az említett betűk voltak kivehetők.
– Tehát Ágnes már tegnap óta itt van, s én nem tudtam ezt! – kiálta fel
mintegy akaratlanul.
Mily ügyetlen mégis az ember, ha az indulatok árja csak legkevésbé is
kirántja őt az élet már megszokott utaiból.
– Nemde a mellettem elrobogó hintók egyikében ült ő, s én nem láttam,
szívem nem sugalá jelenlétét.
Egymás után kezébe vevé a szekrény belszerkezetének minden egyes részét;
Ágnes kezeiben számtalanszor voltak már ezek, ugyanannyi villanyos
összeköttetésbe jutott szive bálványával ez egyes tárgyak
megérintésénél.