az isten, mert csak egyiköknek lett baja, nem csodálnám, ha vagy három
kitörte volna a nyakát.
A vadász nem igen ügyelt az inas okoskodásaira, hanem mint lehetett,
bekötvén sebeit, lova kantárszárát megfogva haladott a hintó felé.
– Most menjünk, hadd köszönjem meg uradnak hozzám való szivességét.
A nagy zavarban el is felejté a lovas megkérdeni, hogy ki ült a
hintóban, kivel hozta össze a szent-huberti balsors, – hanem a hintó
nyitott ablaka elé állott s csak akkor vevé észre, hogy annak belsejében
nő is foglal helyet – meghajtván magát, így szóla:
– Bocsánatot, hogy ily szomorú s rendetlen állapotban bátorkodom
megjelenni nagysád előtt, de nem akartam elmulasztani köszönetet mondani
a rögtöni segélyért. – E szavakat mondván, nézte csak meg közelebbről a
hintó belsejében ülőket, s annyira meghökkent, hogy alig volt képes
eltitkolni zavarodását.
– Talán rosszúl érzi magát? – kérdé Marosi.
– Épen nem, – csak csodálkozás fogott el, megvallom, mert épen
Kolozsvárt a székesegyház rostélyzatánál állottam, mikor gr. Marosi
Gyula esketése történt Dévai Ágnes bárónővel, kikkel – ha nem csalódom –
most szerencsés balsorsom összehozott. Én gróf Zendy Kálmán vagyok, ki
akkor kevés ideig Erdélyben mulattam.
– Kétszeresen örvendek, hogy az, kinek segíteni akartunk csak – mert
hála az égnek, nem volt segélyre szükség – régi ismerőseim egyike, kivel
ha jól emlékszem, Nápolyban többször találkozánk a követségi palotában.
– Úgy van, most ugyan egészen más szinezetű, de sokkal kedélyesebb
találkozásunk, mert reméllem, hogy a grófné s férje ily késő este, rossz
utakon s veszedelmes rablókkal telt vidéken nem fog tovább utazni, hanem
tanyánkon meghálnak, mely e helytől alig van negyed óra járásnyira.
– Azt vélem, jobb lesz, ha férjem nem fogadja el a gróf úr szives
ajánlatát, mert sok alkalmatlanságot szerezhetnénk az uraknak.
– Korántsem, sőt inkább mi, a régi magyar szokás szerint nagy örömmel
fogadjuk a férfi látogatásokat, s lelkesedéssel női vendéget. Hogy pedig
a grófné mindenkép meg legyen nyugtatva, bátor vagyok előre is
megmondani, hogy már ez idén is több nő tisztelte meg jelenlétével
szerény tanyánkat.
– Ha nyiltan biztosít, hogy nem leszünk terhökre, elfogadom ön
meghivását, – mondá Marosi.
– Nemcsak hogy nem alkalmatlanok; de már előre is rendelkezésére adom
istállómat: mert remélem, hogy pár napot a vadászat kellemes
időtöltésének fog szentelni.
– Már ezt alig fogadhatom el, mert sietünk Pestre.
– Épen nem sietünk oly nagyon, – szóla a grófné; – ezt csak azért vagyok
bátor említeni, mert tudom, hogy férjem fő mulatságai közé tartozik a
vadászat.
– Annál jobb, mert így legalább bizton reméljük, hogy néhány napot
nálunk fog tölteni.
*
E cserebeszéd után, Kálmán sánta lovát az inasnak adván által, a bakra
ült, hogy kalauz szerepét vállalván, biztos kikötőbe vezesse a fáradt
utasokat.
XIII. (Az alföldi vadászok tanyája.)
Mielőtt történetem elbeszélésében tovább haladnék, meg kell állapodnom
pár pillanatra, hogy leírjam röviden azon helyet, hova utasaink
vetődtek.
A békési vizmentes s legtermékenyebb lapály szivét képző nagy pusztás
birtok közepett fekszik az alföldi vadászok tanyája. Emeletes,
középnagyságú épület, uj schweizi modorban készült nyájas külsejű s
tekintetű. Ha először közeledünk e pusztaságok közepett elrejtett
csendes lak felé, alig képzelhető, hogy falai között s körül annyi lény
cseng bong, mulat a legnagyobb egyetértésben, barátságban.
Maga a főépület több kisebb szobára van osztva, melyek mindegyikében két
szent Hubert-lovag lakik. Ezeken kivül van nagyszerű étterem s még
nagyobb mulatóterem, melyben tágas, élénk tüzű kandalló körül foglalnak
helyet a mulatók, pihenők esti órákban.
Ha a ház tetején épült erkélyre megyünk, valóban meglepő kép tárul fel
szemeink előtt.
A tanyát környező, sürű növényzetű akáczerdő, azontúl néhány rendesen
mívelt kert, a fákkal szegélyzett gazdasági épületek s a vadászok
legfőbb kincsének, lovaiknak pihenő helyei, a messzeterjedő istállók,
képezik a tájkép elejét s legélénkebb részét. A távolabb eső, nagy
szorgalommal mívelt ültetvények s az egész pusztát bekerítő magas
akáczsövények mintegy foglalványát képezik az alattok elterülő kis
világnak. E foglalványon túl terjed, mintegy ködhomályba burkoltan a
mérhetlen lapály, melynek itt-ott kibukkanó tornyai, majorai,
ültetvényei kölcsönöznek némi változékonyságot a tengerhez hasonló
végtelenségnek. A még e vidéken létező roppant terjedelmű ős gyepek
friss zöldje, mintegy ugyanannyi nagyszerű smaragdszinű tavat varázsol a
jól művelt lapály láthatárára, s e látvány legmélyebben fekvő
diszítményét képezi.
Sokat jártam s éltem az alföldön, de csak mióta többször mulattam e
messzelátón, győződtem meg arról, hogy e végtelen, s unalmasnak látszó
lapály is képes szép tájképet varázsolni szemeink elé.
Oka ennek részint azon szerencsés pont, melyen a tanya fekszik, mert
körülötte terjed az alföld legmíveltebb része, másrészről azon majorság,
melyről lenézve néhány ezernyi hold síkföld alig észrevehető hiányt
képeznek; az egymástól mértföldnyire fekvő majorok s falvak pedig
összeszorultaknak, szomszédoknak látszanak lenni.
A messzelátón kitűzött lobogó azt jelenti, hogy a vadászok együtt vannak
és szívesen fogadnak el vendéget. A ház tetejének másik oldalán levő
vészharang, a nem ritkán sürű ködbe burkolt lapályban, elkésett s
eltévedt vadászoknak útbaigazítója, megmentője.
A házat környező erdőcske, melynek legsürűbb részében van a kopófalkák
lakháza, kellemetes sétányt képez, s az azon túl terjedő s mintegy az
angolkert közepét elfoglaló futópálya a vadászok mulatóhelye, mert itt
egész nap lát az ember uj lovakat érkezni, indulni, próbálni vagy
idomítani.
A milyen meglepő az ujonnan érkezőre nézve e nagy pusztaság közepett e
csinos s kellemetes környékű vadászlak, ép oly csodálkozást gerjesztő,
sőt mondhatnám nálunk a maga nemében egyetlen – annak belélete.
Délig mindenki kis szobájában mulat s írás vagy olvasással foglalkozik,
mignem megkondul a reggelihez hivó harang. Alig hangzottak el utolsó
kongásai, az egyes kis hálószobákból kilépnek a lakók és sietnek az
étterem felé, hol összegyülvén, többnyire szótlanul végzik az emberi
test fentartására annyira szükséges kötelességöket.
Óra eltelte után, megszólal a vadászmester sípja, s e hang hallatára
mindenki elhagyja helyét s elkészülve lóra ül. Néhány percz mulva már az
egész lovas társaság a vadászkastély előtt van összegyülve. Mély
hallgatás uralkodik még, mert részint a békétlen lovak nyugtalansága
igénybe veszi a lovasok figyelmét, részint pedig azon feszült várakozás,
melynélfogva a vadászok izgatott idegzettel lesik a bekövetkezendő
eseményeket.
E csendet a vad első látása vagy kelése szakítja csak félbe, s egész
szilaj lelkesedéssel kitörő örömmé változtatja annak elérése s
elfogatása.
Néhány órai künn mulatás s vadászat után, alkonyatkor hazafelé indul a
társaság, a mint kiki bír vagy akar épen. Mert vannak, kik szeretnének
ugyan a sokszor hideg s ködös időben hamar haza jutni, – de lovaik
kifáradása vagy eltikkadása miatt azt nem tehetik.
S vannak ismét, kik – mindamellett, hogy fáradhatlan vadászlovaik még
sebesen bírnának haladni, nem teszik azt, e pillanatban sokkal többre
becsülvén azon nemes állatot, mely annyi mulatságot, élvet szerzett,
hogysem még túlfárasztani akarnák.
Végre vannak még, kik nem gondolva semmivel, vágtatva sietnek a tanya
felé; ezek képezik örömét s legszebb reményét a lótenyésztő gazdáknak,
mert sok s jó lóra van szükségök.
Egymás után hazaérkezvén a lovagok, kiki szobájában mulat esti hat
óráig, mikor ebédnél újra egybegyül a hideg, friss levegő s fáradalom
edzette társaság.
E lakomának már egészen más jelleme van, mint az előbbinek, mert azalatt
mindinkább kifejlődik a jó kedv s az öröm a sikerült vadászatok, jó
lovak, szép ugratások fölött.
Itt poharat emel valaki jó lováért, ott szép szeretőért; mások a
társaságért, – barátságért s összetartásért ürítnek serleget. Szóval, ha
nem sokat is, de valamicskét mindegyik csak fogyaszt a pezsgőből
előszeretete tárgyáért, s ebből lehetetlen, hogy más kerekedjék, mint jó
kedv, mely néha-néha, ázsiai fajtájú zenészeink búskomor nótái által nem
kissé mozdíttatik elő.
Este a kandalló körül gyülnek egybe a lovagok s részint kártya, részint
vitázás, beszélgetés vagy olvasással töltik az éjfélig terjedő órákat,
mikor ismét mély csend s béke áll be ez egészen különszerű és szerkezetű
kolostorban.
E tanyai élet kellemei valóban rendkivüliek; mert ott, hol annyi ember
gyűl össze, kik mind jó ismerősök, barátok, pajtások; lehetetlen, hogy
jól ne érezze magát az, ki még az életet nem unván meg egészen, kedveli
a társadalmi viszonyokat s azon titkos kötelékeket, s barátságróli
művelt fogalmakat, melyek megengedik sőt lehetségessé teszik, hogy annyi
különféle jellemű ember hónapokat tölthet együtt, minden nevezetesebb
súrlódás nélkül.
Lehetséges pedig ez, mert nemcsak lelkületre, de indulatra nézve is
egyeznek, mert egy czélnak, a vadászatnak, e legférfiasabb mulatságnak
élnek, melynek köszönhetjük egyedül, hogy a mostani ellágyult szokások s
viszonyok közepett, testünk edzett, bátorságunk éber, s nem ritkán
kedvünk, kedélyünk ha nem víg is, legalább kissé derültebb lesz.
XIV. (Fogadtatás.)
Kálmán alig ült a hintó bakján, alig mondotta el utasításait a
kocsisnak, – mélázni kezde, s kevés perczek mulva annyira gondolatokba
merült, hogy alig látszott ügyelni mindarra, mi körüle történt.
Ő egyike volt azon fiatal embereknek, kik nagyon sokat éltek. Ifjúkori
szerencsétlen szerelme csakhamar rendetlen s nem ritkán iránytalan
életmódba sodrotta. Mintegy erőltetve ölt el magában minden oly érzést,
mely talán nemesebbnek vagy költőibbnek látszhatott a mindennapias
kéjelgésnél. Szerencséjére – vagy ha ugy akarjuk, dicséretére legyen
mondva – koránt sem illett össze ez életmód jellemének alapvonásaival,
mert melegen érző szive volt ugyan, de nem kivánt szeretni, azt akarván
elhitetni magával, hogy arra már nem képes többé.
Nem tartozott azon feslett könnyelműek sorába, kik csak azért olyanok,
mivel már nem tudnak máskép érezni s élni, mert az élet szebb s nemesebb
szinezetét meglátni, felfogni nem képesek. Ő könnyelmű volt, mert ezen
mámor mintegy falat, várerősséget képzett körülötte, mely nem engedé,
hogy azon hiányt, mely létében mutatkozott – a valódi nemesebb érzelmek
nemlétét – éreztesse. Szóval Kálmán egyike volt azon fiataloknak, kik
azért kedvelik a bort, zenét s minden zajos mulatságot, mert őket az
élet valóságától elvonják s nem engedik, hogy föleszméljenek.
Elmélkedésének főrészét jelenleg a sors azon különös végzete képezte,
melynélfogva most már másodízben hozta őt egybe Ágnessel, kit azelőtt
nem ismert, s kiről alig hallott volt szólani.
Bemegy Erdélybe, – miért? mert épen nem tudott mit tenni. Lovat próbál,
de pajtásának lovásza késik s ezalatt meglátja Ágnest. Két éve, hogy ez
történt, alig gondolt néha a szép nőre, nem is volt joga Ágnessel csak
gondolati vagy eszményi összeköttetésbe is lépni; s mégis egy vadászat
alkalmával ugyanazon lovon ülve, melyet akkor próbált s későbben megvett
s mely a legbiztosabb s ügyesebb ugrók közé tartozott, elbukik; –
elbukik pedig Ágnes hintójának közelében s kénytelen ismét összejönni
vele; sőt kénytelen Ágnessel – már csak azért is, mert művelt s nyájas
ember – megismerkedni, rajta segítni, közelében maradni. Mindezek mily
prózai elmélkedések s mégis mennyi költőiségnek vetik meg alapját oly
kebelben, melyben a szerelem azóta bár lenyügözve, de megölve még nincs.
Mind ezen gondolatok zavarban s csak álomként száguldoztak át kebelén.
Nem tudta valóban hogy mit érez és mégsem szabadulhatott azon belső
nyugtalanságtól, mely boldogságot vagy bút, szerencsétlenséget vagy
édent egyszerre varázsol lelkünk elé.
Szórakozott állapotából Marosi kocsisának kérdései költék fel, melyek
által visszarántva a fellengzőbb eszmék világából az élet valóságos s
igen egyszerű eseményei körébe, – felelt azokra, s a két előttük nyiló
út közől megmutatá a vadászlakhoz vezetőt.
Megérkezvén, pajtásai közől még senkit sem talált ott, pedig már-már
esteledni kezde. Szobát nyittatván vendégei számára, maga is szobájába
ment, hogy megpihenjen és átöltözködjék.
Alig nyugodott pár perczig, sebe szerfölött kezdett fájni, szorgalmasan
alkalmazott jégborogatások mégis annyira megszünteték a gyuladást s ez
által a fájdalmat, hogy felöltözve fölmehetett a terembe, várva a majdan
érkezőket s meglependő a társaságot kalandja elregélésével.
Megérkezvén az egyes vadászok, majdnem mindegyik azon kérdéssel lépett a
terembe: «Hogy érzi magát Kálmán pajtás? s kié azon utazóhintó, mely az
udvaron áll?» Zendy mindkettőre kielégítőleg felelvén, öröm hatotta át a
társaság tagjait, részint mert ez okozta, hogy ily váratlan s kellemes
vendégek keresték fel elszigetelt tanyájukat.
Mikor elvonultságban bizonyos rendezett s egy alaku foglalkozásnak
élünk, a legkisebb eltérő esemény is kétszeres érdekkel bír. E szerepet
vala játszandó az alföldi vadászok tanyájában Kálmán kalandja, mely már
is kettős érdekű volt, mert szép nővel hozta érintkezésbe szent Hubert
lovagjait. Az egész nagy világban a nők viszik a főszerepet életünk
pályáján; miért ne jutott volna e kedves osztálynak ugyanazon
kiváltságos s érdekes állás e vadászlak falai közepett is?
Már mind egybe voltak gyülve a vadászok, midőn Kálmán bevezette Gyulát
és nejét. Az elnök, ki már régtől fogva ismerte Marosit, fogadta a
vendégeket s mutatta be egymásután a jelenlevőket. Alig lehet fogalmunk
arról, mily varázserővel birt a szép nő megjelenése e lármás társaság
közepett. Csend lőn s mindegyik, még a legszilajabb is ihlettel hajtotta
meg magát a mai nap hősnője előtt. Kevés percz mulva egyes
csoportozatokra oszlott a társaság, – Ágnes körött természetesen
legtöbben egyesültek s mindegyik sajnálta, hogy nem őt érte ama baleset,
mely Kálmánt részesíté azon szerencsében, hogy a grófnét bevezesse
szerény tanyájokba. Szóval a jelenlevők majdnem mindegyikére különös
kedves benyomást tett az idegen nő külseje s egyszerű modora, melynél
fogva fesztelen s mégis komoly, csendes s mind e mellett mulattató birt
lenni.
Gyulát az idősebb vadászok mulattaták, – elbeszélvén neki, mint alakult
ez egylet, mint ment a mai vadászat, mily kellemesek az itt tőlt napok?
Marosi szinte üdülni, fölmelegülni látszott e sok, valóban s nem csak
látszólagosan élő lény között.
Ebédhez ülvén, az elnök a maga helyét Ágnesnek engedé át, ki látva, hogy
férje jobb kedvű mint máskor, örült mindazon eseményeknek, melyek ily
jótékony hatást gyakoroltak ily rövid idő alatt Gyulára.
Eleinte nagy csend uralkodott, csak közönyös, mindennapias tárgyakról
volt szó, alig hallatszott itt-ott néhány fentebb hangon folytatott
cserebeszéd. Fölkelvén az elnök s poharat ürítvén a most már csak
esetleg, de annál szivesebben látott vendégekért, mintegy kihirdettetett
a szólásszabadság, mely érzés kettőztetve lőn az alföldi vadászok
zenetársaságának búskomor magyar hangjai által.
Kálmán csendes volt s lehangolt, csak távolról nézve az élénk
mozgalmakat; – vérvesztése és sebének megújuló gyuladása idegrendszerét
megháboríták s lázas állapotot idéztek elé. Mindamellett erőt vett
magán, s nem távozott beteges állapota daczára is; alig tudák elhagyni
szemei Ágnes bájoló alakját.
Vajjon a szép nő észrevette-e azt?
Erre felelni csak annyiban vagyunk képesek, mennyiben bizton hiszszük
hogy a nő tiz udvarló közül is első pillanatra ki tudja ismerni azt,
kire gyakorolt ő legnagyobb hatást; legyen ez udvarló bár a
legcsendesebb s elvonultabb.
Az elnök felköszöntését többen követték. A fiatalok egyike, kinek
hangjáról meg lehete ismerni, hogy valaha kortes is volt, felszólalt.
Elmondá, hogy az ő tudomása szerint ily alakú vadászegylet csak kettő
volt a világon. Az első a XVI. században Németország őserdeiben alakult,
tisztán oly emberekből, kik megunván az életet és világot, a rengetegben
elvonulva egyedül a vadászatnak éltek kizárólag. E társaság
főrendszabálya így hangzott: A sz. Hubert lovagok tanyája küszöbén nő
nem léphet át soha, mi más szavakkal csak annyit tesz, hogy ők gyülölték
a nőket. Szegény Németország! – A második egylet a XIX. században
alakult a magyar alföld megmérhetlen pusztáin, s ugyanaz, melynek
tagjait most itt egybegyülve látjuk. Ennek fő elvei közé tartozik,
mennyire csak lehet föntartani a vendégszeretet honi szokásait,
kettőztetett hódolattal viseltetvén a női vendégek iránt. Szerencsés
Magyarország! hol mindenféle viszályok, bárminemű események daczára is
fenmaradt a szépnem iránti határtalan tisztelet! – Mindamellett még
eddig kevés nő tisztelte meg jelenlétével tanyánkat. Azon kevesek
egyikét, kit ma szerencsénk van körünkben láthatni – az Úristen éltesse!
[Illustration: Alig tudák elhagyni szemei Ágnes bájoló alakját.]
Roppant éljenzés követte e szavakat, mert mindamellett, hogy mindenki
meg volt hatva Ágnes szépsége s kedvessége által, hányan nem gondolták a
társaság tagjai közől, hátha e vagy ama nő ülne itt Ágnes helyett! A
sziv ösvényei s messzeterjedő elmélkedései megmérhetlenek s örökkévalók,
mert bármi alkalomnál fogva is mindig újra meg újra fölélednek.
Alig hangzottak el a felköszöntés utóhangjai, ismét csend lőn, hogy más
szónokot kisérjenek figyelemmel az egybegyültek.
E szónok, mindamellett hogy táblabiró volt valaha, valódi lovagias
modorban lepte meg a társaságot. Kimondotta, miszerint itt tanyánkon
alig vagyunk képesek illőleg ellátni vendégeinket, miért is ő ezennel
közelfekvő falusi lakát adja rendelkezésök alá, remélvén, hogy ajánlatát
elfogadják. Hogy pedig ez lehetővé tétessék, ma este teára hivja meg a
társaságot, remélvén, hogy a lovagok közől többen fognak találtatni, kik
égő fáklyával kisérendik a grófné hintaját, megmutatandók, miszerint a
szépnem iránti tisztelet csaknem mindent végbevihet, ha igazán akarunk;
azaz, hogy képesek vagyunk legalább egy időre az éjjelt nappallá, a
megmérhetlen utakat pedig ha nem is símákká, legalább veszélynélküliekké
varázsolni.
Az egész társaság úgyszólván egyszerre kelt föl, s kijelentvén, hogy
tekintve azt, miszerint a grófné barátjuk kellemes lakában sokkal
kényelmesebben lesz ellátva, mint itt a folytonos zaj közepett, –
felajánlották magukat éji kalauzokúl.
Ezekután az egész társaság megkérte Marosit, hogy engedjen az
ajánlatnak, s töltsön néhány napot e vadászlak közelében. Eleinte épen
nem akart ráállani, de későbben, mintegy lelkesítve a víg társaság és
szokatlan élénkség által, csakugyan megigéré, hogy két napot itt fog
pihenni.
*
Pár órával ebéd után a vadászlak fő ajtaja előtt állott Marosi kényelmes
hintója, – körülötte tíz lovas, mindegyik kezében égő szövétnek.
Az éji sötéttel merő ellentétet képező fáklyák élénk világa, a lovasok
köpönyegekbe részint playdekbe burkolt alakjai, a prüszkölő s nyughatlan
lovak mozgása az egészet költői s regényes éjjeli jelenetté varázslák, s
a regényes tünemény méltó tárgy vala Rembrandt világhírű ecsetére.
Kettőztetett volt ennek hatása miután lassan elindulván a hintó, az
egész menet mozogni kezde. Mintha Ágnest a középkor valamelyik
várkastélyából rabolták volna el kalandor lovagok, az ifjú lovagok ép
oly figyelemmel s vigyázattal kisérék hintóját.
XV. (Lázas állapot.)
Kálmán nem vehete részt ez éjjeli díszmenetben. Láza annyira erőt vett
rajta, hogy lehetetlen volt fenmaradnia. Nem csoda, ha levertté s mégis
belsőleg izgatottá lőn testileg, lelkileg, mert egyrészt a sebokozta
fájdalmak, másrészről szive és lelke forrongásai hatottak lelkületére.
Kettős megtámadás, mely alatt megtöretni sem puhaság, sem elfajultság
jele, sőt mondhatnám egyedül az érzelmek fogékonyságát bizonyító
legyőzetés.
Miért nem ugyanaz s egyenlő azon hatás, melyet szép nő látása gyakorol
egyéniségünkre? Miért lehetséges, hogy sokszor feltünő szépségű hölgyek
egész sorozatával találkozunk a nélkül, hogy bensőnk az isteni szikra
által föleleveníttetnék? Mi oka annak, hogy néha megpillantva valamely
nőt, mintegy földöntúli érzelmek, soha nem tapasztalt álmok, szóval
kimondhatlan vonzerő lepi meg lényünket, mely nem engedi meg, hogy csak
pillanatra is, lelkileg legalább, távozzunk attól, kinek látása
mindezeket érezteté velünk?
Erre felelni csak annyiban vagyunk képesek, mennyiben bizton hiszszük,
hogy a valódi szerelem nem e külsőségekben rejlik, hanem leginkább s
mindenek előtt azon lelki belső érintkezésben, mely megtörténik s
megmarad akkor is, ha attól, kit láttunk, nincs hatalmunkban menekülni.
Emlékeztetem olvasóimat azon néhány, látszólagosan keveset jelentő
szavakra, melyeket Kálmán akkor ejtett ki, midőn Ágnest a kolozsvári
szentegyház előtt megpillantá. Mily nagy ellentét mutatkozott alig
perczczel előbbi mondatai s azon néhány szó között, melyeket rejtett
kincsként idézett elő lelkének legmélyebb rejtekéből Ágnes első
megjelenése. Ő úgyszólván nem érezte azt, mit mondott, s mégis
kimondotta. – Miért? mert azon pillanatban lelke érzeményei erőt vettek
szokásain, azaz mindazon hiedelmein, melyeket élte zajos folyamának
következtében legbensőbb meggyőződésének tartott.
Ha talán Kálmán Ágnest először nem mint mátkát, mint oly nőt, kiről
fölteszszük, hogy szive s lelke egész erejével szeret – látta volna meg,
aligha azonnal nem nyilvánul vala mind azon érzelmi ár, mely most
eltakarva az élet zajos forgalma, a képzett külvilág által, nem volt még
eléggé hatalmas túlnyomósságra vergődhetni.
A sors úgy akarta, hogy ismét találkozzék, sőt hogy megismerkedjék azon
nővel, ki reá első látáskor oly nagy hatással volt. Szive e második
megtámadást már nem állotta ki, mert alig egy pár órai együttlét annyira
fölmelegíté azt, hogy már is keletkeztek ábrándos, homályos érzelmek,
melyek mint megannyi szálak Ágnes létéhez kapcsolák gondolatforgását.
Egy szó, melyet úgy lehet magyarázni, mint azt a szerelem kivánja, egy
pillantás, melynek sugárzata oda lövell, hova mi azt óhajtjuk; mind e
bizonytalan forrongás hatalmas szerelemmé gyuladt volna? Kálmán tehát
nem szeretett még ugyanazon teljhatalmú erővel, mely csak akkor
fejlődhetik ki, mikor viszontszeretetet remélhetünk; de már is szerelmes
volt, mert nem birt többé megválni Ágnes képétől, szavai kedves
hangjától, szemei átható tüzétől.
Másnap reggel mihelyt Kálmán fölébredett, pajtásai azonnal egymásután
érkeztek, tudakozódván, mint érzi magát? Bármit érzett volna,
mindenesetre csak azt felelte volna, hogy jobban van, mert jobban akart
lenni. Nemde, csak ha rögtön fellábad, nyílt remény láthatni Ágnest,
lehetni vele, habár csak rövid ideig is.
Egész bizonyossággal nem mondhatjuk, vajjon jól esett-e Kálmánnak, vagy
pedig csak mint szokatlan valami izgatta keblét mindaz, mit még pajtásai
beszéltek.
Elmondák, mily kalandos volt útjok, a nagy köd által vakítva s a
temérdek fáklya daczára is mint tévedtek el kétszer, s mint vitte az
egész csapatot ennek vagy annak ügyes ötlete ismét az igaz útra.
Elregélék, mennyire mulattatá Ágnest ez éjjeli kalandozás, e körülötte
mozgó rémes, fáklyafénydiszítette lovas csapat élénk forgalma; mily jól
mulattak egész estve; mily szerénységgel s mégis rendkívüli tapintattal
vállalta föl Ágnes a háziasszony szerepét; végre mennyire sajnálják,
hogy tovább, legalább egy hétig nem akar itt mulatni Marosi, s mégis
mily nagy örömük azon fényes kilátáson, melynélfogva a pesti társaság
ily szép nővel fog a jövő télen szaporodni.
Mindezek hallatára mit érzett Kálmán, azt könnyű megitélni, ha elmondjuk
azon néhány szót, melyeket ez egész elbeszélés folyama közben ejtett.
– S én nem voltam ott, s talán ma sem lehetek még veletek.