tartó remény. A mely nő igazán szeret, sokat tűr, sokat szenved szerelme
tárgyától; de azért nem csügged. Hiszi, hogy mindez csak múló fergeteg,
melyet annál derültebb, fényesebb nap váltand fel.
Ebből következtethetni azt, hogy mindazon nők, kiket férjök szívtelen
bánásmódja taszított a hűtlenség örvényébe, sokkal kicsapongóbbak, mint
azok, kik mintegy kiszámítás következtében lesznek hűtlenekké. E ferde
ellentét azon indulatosság-okozta ingerlékenységből magyarázható,
melynél fogva oly nő, ki férjétől sokat és sokáig szenvedett, mintegy
elveszté a szerelem iránti hitét, nem képes többé felfogni szerelmét, –
miért? mert néha e szent érzelem nem vette jutalmát, sőt még elismerésre
sem talált.
Az érzelmek ez elsőbbik faja volt az, mely Ágnest még fentartá,
lelkesíté. A nők csekélységek után itélik meg a férfiakat. Ebben
tökéletesen igazuk van; nejeinket csekélységekben kezdjük elhanyagolni,
a miből tökéletes feledség fejlődik.
Így most Ágnes is csekélységre, de még is szerinte nagy fődologra nézve
csalódott reményeiben; mert Gyula még egy ideig olvasgatván, szundikálni
kezdett.
Ujból felébredvén, elment aludni, alig kívánt jó éjt nejének; alig, hogy
megemlékezett arról, kinek élete, minden eszméje s gondolata körülötte s
vele foglalkodtak.
Ágnes ülve maradt. Keble háborgott ugyan, de még nem volt érett arra,
hogy kitörjön. Mintegy magához intézte e szavakat: azon szokástól, hogy
thea után hirlapot olvasson, – oh! attól megválni nem tud; de miért
hagyott fel már is ama másik, reám nézve kedves szokásával, hogy este
lefekvés előtt csók által könnyítse az elválás perczeit.
Vannak emberek, kik a veszélyt csak akkor veszik észre, midőn az már oly
nagyszerű alakot öltött magára, hogy azzal megvívni, vagy azt megtörni
már nincs hatalmukban.
Gyulának már régtől fogva tartó gondatlan – mondhatni szívtelen viselete
azt bizonyítja, hogy ő épen azok közé tartozik. Valamely szivtelen,
hidegen gondolkodó nő, az ő oldalánál a legszerencsésebbek egyike lett
volna, míg Ágnes boldogtalan lőn. Lett pedig azzá azon tiszta
szerelménél fogva, mely – bármi bántó volt is férje viselete – szívéből
még mind nem veszett ki.
*
Ugyanazon évi szeptember hó utolsó napjainak egyikén, eleven tűz
lobogott a Marosi nagy termét diszítő kandallóban.
A fák levelei sárgulni s hullani kezdének, a természet gyászolni készült
s csak néha látszott fölelevenülni a nap sugárai által, mielőtt egészen
elhalna s gyászlepelt öltene.
Ehhez hasonlíta Ágnes lelkülete is; körülményeiben mi sem változott, oly
szomorúak s dermedtek maradtak azok, mint a milyeknek láttuk mikor
utolszor találkozánk vele regényes várlakában. Ő nem tartozott azon
lények közé, kik mindamellett, hogy elevenek s eszélyesek, elég tetterőt
birnak kifejteni azok ellenében, kik nyomasztó hatást gyakorolnak vagy
idéznek elő irányukban. Nyugodtan szenvedett és remélt; vígsága,
élénksége mindinkább fogyni kezdett, néhány búskomor, gondteljes óra,
napokra vala képes fölemészteni belaggodalmait, csillapítani fájdalmát.
A kandalló előtt ült férjével, mindketten szótlanul egymás mellett.
Ágnes szorgalmasan hímzett, mintegy észre sem látszott venni, hogy
valaki van mellette.
Gyula lábánál heverő karcsú növésű fehér agarat simogatott, s ezt
megúnva, a parázst eleveníté s hosszu szárú török pipára gyujtott,
különös ügyességgel irányozván a kandalló felé az egyes felhődarabokhoz
hasonló füstgombolyokat.
Mintha az unalom angyala lebegett volna e nemrég még oly víg s derült
kedélyű lények fölött, nem pedig a szerelemé, épen oly jellemű kifejezés
bélyegzé arczaikat. Azonban meg kell vallani, hogy Ágnes képén a bú és
szomorúság inkább észre volt vehető mint az unottság. A világon sokkal
több férfi unatkozik mint nő. Ezek csekélységek által képesek magoknak
időtöltést eléidézni s eleven helyzetöknek foglalkodást szerezni.
Az általános csendet egy belépő inas szakasztá félbe, ki szót sem
szólva, a közel levő asztalra csomó hirlapot s leveleket tett le. Alig
vette észre Gyula s fölkelt, megnézendő, mi ujdonságot vagy hírt hoztak
a most érkeztek. A leveleket átfutván, ezek egyikét Ágnesnek nyujtá és
mondá:
– Úgy látszik anyád írása.
– Igazad van.
Ágnes elolvasá s az előtte levő csinos kis asztalkára tevé a levelet;
mire Gyula neje felé fordulván, kérdezé:
– Mit ír anyád, hogy van?
– Egészséges, semmi baja, minek annál is inkább örvendek, mert múlt
levelében szokott betegségét emlegetve panaszkodott. Nagy tervei vannak,
– a jövő telet Pesten szándékszik tölteni, tavaszkor pedig a külföld
fürdőhelyei valamelyikébe készül utazni.
– E terveinek nagyon örvendek, mert esetleg az enyimekkel összevágók.
– Hogy érted azt?
– Az volna kívánságom, hogy te most ősszel mennél föl Pestre, s töltenéd
ott a telet. Tavaszkor majd utánad megyek s akkor együtt mehetünk, még
azt magam sem tudom hová.
Gyula e szava után Ágnes szomorú s gondolkodóvá lőn, néma maradt s alig
figyelt a mondottakra. Férje egyideig várván, vajjon fog-e nyilatkozni,
kérdé:
– Nos, mit mondasz? helyben hagyod-e javaslatomat?
– Helyben hagyom-e? arra nincs szükség, mert te csakugyan azt fogod
tenni, mit legjobbnak vélsz. Az egészre csak azt mondhatom, hogy reám
nézve szomorú, mert mutatja, miszerint már épen nem szeretsz, miután
képes vagy eltávolítani magadtól s nélkülem élni.
– Előre tudtam, hogy ez lesz válaszod.
– Ha tudtad, miért is hoztad elő.
– Mert reméltem, hogy később magad is átlátod, miszerint igazam van.
Anyáddal lehetvén, azt hittem, hogy szívesebben hagyod el majd a falusi
magányt.
– Az anyámat nagyon szeretem, de ezen érzelem nem eléggé hatalmas
feledtetni velem szerelmedet.
– Hányszor ismételtem már, hogy szeretlek, csak a te képzelő tehetséged
tölti el lényedet rémképekkel.
– Szerelmed reám nézve csak rövid ideig létezett, – ha az most is rejlik
még kebledben, reám nézve mégis elásott kincs, s gyönyört nem teremt
többé. Ha helyettem e termekben márványszobor járna, hiszem hogy inkább
simulnál ahhoz, mint hozzám.
– Az a sok regényolvasás egészen elferdíti a nők eszméit, ők mindig a
képzelődések országában járnak; holott a földön s annak közönséges
viszonyai között kellene élniök.
– Ha gyakrabban mulatnál körömben, nem olvasnék annyit s fogalmaim talán
egészen mások volnának.
– Ha mindig együtt volnánk, megunnál.
– Ugy itélünk másokról, a mint magunk érezünk. Szerelmes nővel vitázni,
kivált ha tudjuk, hogy nincs egészen igazunk – bajos dolog.
Marosi felfogván e mondat valóságát, elhallgatott, más alkalomra
halasztván tervei létesítését. Ágnes örült, hogy férje nem folytatá e
cserebeszédet, mert már ingerültté s indulatossá kezde válni az iránt,
kihez szerelmet s neheztelést egyaránt érzett.
XI. (Vallomások.)
Alig van az élet különféle szinezetű viszonyai között egy is, mely
kellemetlenebb, dermesztőbb és szerencsétlenebb jelenetekkel volna
egybekötve, mint a bomladozó házaspár hullámos életfolyama.
Mert vagy mindakét fél unatkozott, s akkor mintegy nem mervén bevallani
egymás irányában gyöngeségeiket, lealacsonyulva teremtnek oly
jeleneteket, melyek a békét lehetlenné tevén, lehető tökéletes
szétválásra nyujtanak reményt.
Vagy, mi még ennél majdnem szomorúbb, csak az egyik fél a hibás s ront
minden szépet s kedvest, mit előidézni képes egymás közelében élő két
szerető szív.
Ront pedig sokszor akaratlanúl, ítélet s jellem hiánya miatt. Ilyenkor
azon rész, mely nem vétkes, érzi leginkább súlyát e hibás viseletnek, ha
melegen érző, tűrni igyekszik, miglen végre kifáradván nem birja többé
ellene vétkeit sem feledni, vagy ha lehetne is jóvá tenni.
Marosi viszonya neje irányában, ez utolsóhoz hasonlíta.
Hibás egyedül a férj volt, ki nem birta felfogni neje szerelmét,
jellemét, viszonyait. Ágnes – ha ugyan vétkeseknek merné valaki
bélyegezni érzelmeit, csak annyiban hibázott, mennyiben szerfölött
szeretett, mennyiben férje szívétől mindazt követelte, mi az ő keblében
létezék. Valósultaknak akarta látni fiatal kora költői álmait.
Tekintve az emberi természetet, különösen pedig Ágnes jellemét, ezt épen
nem hibának, sőt ellenkezőleg erénynek, természeti érzelemnek fogjuk
találni.
A női nevelés egyik legfőbb kiegészítő része azon szűk határok közé
szorított fogalmak s nézetek a szerelemről, melyek által a szív
érzeményeit elnyomni s bizonyos czélszerű útra vinni igyekszünk.
A szerelmet, mint vétket állítjuk a fiatal nők elébe, mert szeretni csak
azt szabad, ki férjük. Ez tökéletesen igaz s ha jól összevágók a
jellemek, mindenesetre a lehető boldogság tetőpontja.
Szegény Ágnesnek is meg vala engedve végre, hogy szeressen, mert Marosi
oly férfi volt, ki tekintve bármely oldalról, férjnek valónak látszott.
S mily szerencsés volt Ágnes, mert legalább az, kit szerelme tárgyáúl
kitűztek, valóban azzá is lőn. Talán csak azért mert első volt, ki a
fiatal lánykának udvarolt, vagy mert valóban feltalálta Gyulában azt,
mit szíve s jelleme álmodott, de bizonyos, hogy Marosit megszerette.
Szerette pedig szíve egész erejével, szüzességével s bizonyára nem neki
tulajdonítható vétkül, ha mind azt, mit remélt, férjében nem találta
fel, t. i. a hő, tartós szerelmet, megadást.
Föltalálta volna pedig férjében akkor, ha ez nem az ész, hanem a szív
útján akarta volna vezetni nejét, ha átlátta volna, hogy egészen más
követelésekkel lép föl az először szerető szív, a fiatal erőtől pezsgő
lény, mint a tapasztalás s élet által megérlelt s már kissé túlérni
akaró jellem.
*
Az utolsó fejezetben leírt, kissé hevesebb jeleneteket követő hat hét
épen nem hatott vidítólag az Ágnes és férje közt létező viszonyra.
Minél ridegebb és szomorúbb lett az ősz, annál ridegebbé, szomorúbbá
vált a szép várkastély belseje. A folytonos kisebb viták, melyeket Ágnes
túlpezsgő jelleme s Gyulának mintegy erőltetett nyugalma s okoskodásai
támasztának, végre bizonyos félelmes csendet, levertséget idéztek elő,
mely sötét fellegekként sötétíté a szerelem egét.
Mi eredménye lőn e szomorú viszonynak, legjobban megítélhetjük e
levélből, melyet Ágnes legjobb barátnőjének. G… grófnénak írt.
Gerőfalva, Nov. 10. 1852.
«Azt írod utolsó leveledben, hogy nem vagy megelégedve kedélyem mostani
állapotával; egy idő óta egészen mások hozzád intézett soraim, bizonyos
tartózkodás, fesz, ha nem is épen hidegség vonúl keresztül minden
mondatomon; szóval, hiszed, hogy szívemet valami bántja, mit neked
elpanaszolni eddigelé nem mertem.
Mennyiben legyen igaz e sejtelmed, azt csak én foghatom fel, ki érzem
szívem fájdalmait, ki érzem szerencsétlenségem egész súlyát. Vétkes,
fölötte vétkesnek tartom magamat, hogy csak most fordulok hozzád
vallomásommal, panaszimmal. Te, ki szerelmed egész valóját érzed, és
élvezed annak boldogító hatását, talán már régen segíthettél volna
rajtam, jó szíved s kedélyes jellemed tanácsai által.
Nincs senki, férjemet kivéve – ha ugyan ő fel birta volna fogni, mindazt
mit érzek, ki jobban tudná náladnál, mennyire szeretem Gyulát.
Emlékszel-e azon kedves órákra, melyekben elmondottuk egymásnak
boldogságunkat, örömeinket, reményeinket, szerelmünket. Akkor nemcsak a
barátság, nemcsak viszonyaink s korunk fűztek egybe, hanem, mi ennél
sokkal becsesebb, kettős szerelmünk élvei, titkai.
Mi nagy különbség létezik most kettőnk sorsa között. A te boldogságod
napról-napra fejlődik, mind szebbé s virulóbbá lesz, az enyém elveszett,
többé nem létezik.
Egy éve már, hogy roskadozni kezd szerelmem fényesen felépült csarnoka.
Ha kevés szóba tudnám foglalni mindazt, mit szenvedtem s éreztem ez
utolsó évben, azt kellene mondanom, hogy Gyula megúnta szerelmemet s ez
által egész lényemet.
Hogy férj neheztel azért, ha nem szerettetik eléggé, azt mindig hihetém;
de hogy férj túlszerelmet hibáztasson nejében s azt szándékosan el
akarja nyomni, lehetségesnek nem tartám soha.
Pedig férjem egész viselete s modora egy év óta ezt látszik bizonyítani.
Féltékeny soha sem volt, pedig bárki mit mondjon – ki valóban szeret, az
mindenek fölött félti e kincsét. Ő nemcsak, hogy szerelmemet nem
féltette, de nála fokonkint enyészett mindazon kedvesség és
szeretetreméltóság, melyet első időkben nyilvánított irántam, s mely
nélkül az én felfogásom szerint, valódi szerelemalkotta boldogság nem
létezik.
Én látván veszni kincsemet, érezvén már-már közelgő balszerencsémet,
mindent megtettem, mit szívem sugalt, hogy eltávoztassam e rémképeket s
támogassam ingadozó édenemet.
Mind hiába! minél többet követeltem, minél inkább éreztetém vele
fájdalmamat, annál hidegebb lőn viselete.
Mégis szomorú sors, ha első szerelmünk élő lény helyett kőszoborral
találkozik, ha mindazt, mit érezünk mások iránt, ezek felfogni nem
tudják, ha örökös éjszaki szél fonnyasztja és szigorítja a szerelem
gyenge növényzetét.
Férjem soha sem volt elégedettebb, mióta szerelme tűnni látszik, mint az
utolsó időben, midőn egymás mellett ugyan, de nem egymás közelében
éltünk. Kiki azt tette, mit jónak tartott s egyik alig gondolt a
másikkal.
Azt mondom, inkább ne éljek, mintsem így éljünk. Csak akkor lehetek
boldog, ha szeretek s viszontszerelem által lesz derültté kebelem. Hogy
gépként tengődjem, arra nem vagyok képes, de nem is érdemlettem e
csapást a sorstól, ki képes lettem volna s vagyok is feláldozni mindent
férjem boldogságáért, kinek egyedüli feladata volt nejévé lenni annak,
ki szeretni tanított.
Gyulánál rögeszmévé vált, hogy távoznom kell köréből egyidőre. Mennyit
küzködtem e terv ellen, minden eredmény nélkül. Ő azt hiszi, hogy a
szórakozás jót fog tenni, hogy a lármás nagy világ közepett jobban meg
fogom kedvelni a falusi csendes magányt.
Mindez kétszeresen szomorít, mert egyrészről azt látszik bizonyítani,
hogy Gyulának az ő házi köre nem tetszik, s hogy azt távollétem által
akarja kellemesbé varázsolni. – Látszik, hogy többé nem szeret.
Valahányszor ezeket említem, mindig neheztel, mert az ő szavai szerint
szerelme irántam nem ingadoz, s mindezt csak azért kívánja s teszi, mert
hiszi, hogy egyedül ez úton biztosítható boldogságom. Reméli, hogy
tulzóan ábrándos eszméim az élet prózája által kissé le fognak
hangoltatni, s hogy később a mostani természetelleni ingerültséget
nyugalom s a házi viszonyoknak észszerű felfogása fogja követni.
Végre elfogyván minden erőm, engedtem s most ellenszegülés nélkül azt
fogom cselekedni, mit ő kiván. Vétkesnek nem tartom magamat s nyugodtan
várom, mit hoz a jövendő; meglehet, hogy sokszor hibáztam, de ha ezt
tettem, mindannyiszor férjem iránti szeretetem volt irányadóm. Vezérelve
ez érzelem által, hibássá válhatunk – vétkessé soha!
Házunknál most inkább, mint bármikor, halotti csend uralkodik; nyugalom
nem létezik, mert keblem s egész idegzetem annyira izgatott, hogy alig
birok csak pillanatra is csillapodni.
Látogatásokat nem fogadunk el; Örkényi Bélán kívül alig volt valaki
nálunk hónapok óta. Már többször nyilvánítám előtted e fiatal ember
iránti ellenszenvemet, s mind ez ideig nem tudtam megbarátkozni sem
külsejével sem modorával. Csodálom, hogy tud férjem e kellemetlen
emberrel oly örömest társalogni, – kívüle más valakit alig tűr körében.
Ha Gyula tervei meg nem változnak, rövid idő mulva Pestre indulok, hol
jelenleg édes anyám van. Útközben nálad kivánok pihenni néhány napot, –
mások boldogságának látása enyhíteni fogja némileg lelkem szomorú
állapotát.
_Ágnes_.»
E sorok élénk szinnel rajzolják elénk Ágnes szomorú lelki állapotát, s
mutatják, mint lett rövid idő alatt szerencsétlen az, ki annyira
megérdemlette volna, hogy örökös boldogság környezze.
Még csak azt említjük meg, hogy Marosi engedvén neje kérelmének legalább
részben, elhatározta hogy Ágnest a fővárosba kisérendi, honnan rövid
mulatás után visszatérend erdei magányába.
XII. (Találkozás.)
Az ősz legszomorúbb szakában vagyunk.
Hosszas esőzések a földet mélyen áthatották. Ritka köd lepi el a
láthatárt s nem engedi, hogy szemünk a messze távolban keressen nyug- s
élvpontot.
Ily időben, ha hon a magányban mulatunk, akaratlanul is búskomorság lepi
meg keblünket, mert minden szomorú, minden lehangolt körülöttünk.
Természetes, hogy belvilágunk is arra lesz késztetve a külbehatások
által.
E szomorú őszi napok egyikén, a termékeny békési lapályt keresztülmetsző
országúton, nagy utazó-hintót látunk lassan előbbre mozogni. A befogott
erős öt ló alig bir léptetve haladni, annyira feneketlen és barátságos
volt a jó búzaföld alkotta sár.
Ez azon esetek egyike, midőn mintegy sajnálkozva tekint a gazdagra a
szegény juhász, kinek egész vagyona erős s kihízott isten-lovában
összpontosul. Ő hordoztatva hű kisérője által fölkeresi a mezsgyét, föl
az árkok partjait, s mitsem gondolva a feneketlen úttal, fütyörészve
ballag odább, míg közelében az utas, alig észrevehető kínos módon halad
gazdag pompás lovain s kényelmes hintajában, s irígykedve tekint a
juhászbundás atyafira, ki tovább ballag s elér még aznap oda, hova az
ötlovas fogat minden ereje s büszkesége daczára el nem juthat.
A hintó belsejében Marosi ült nejével, a szép Ágnessel. Ki a
magyarországi, napokig tartó őszi utazás fáradalmait ismeri, s még azt
is tudja, mily viszony létezik e két lény között, nem fog csodálkozni,
ha nemigen víg kedélyben találkozunk régi ismerőseinkkel.
Mindkettő kezében könyv volt, s csak néha-néha, mikor az út már
feneketlennek látszott, vetettek ki a szabadba egy-egy pillantást,
imához hasonlót, minél hamarabbi szabadulhatásért e kínos s úntató
állapotjokból.
A lapályon nagy nehezen keresztülhaladván a hintó, megállapodott, mert a
fáradt lovaknak szükségök volt pihenésre. Addig is az inas leszállván
különösen e czélra készült fával kezdé szabadítani a kerekeket a ragadós
sártól, hogy az amúgy is felette nehéz járművet néhány mázsával
könnyebbítse.
A bennülők, leeresztvén a hintó üvegtábláit, a vidéket nézték, ha
csakugyan vidéknek nevezhető oly végetlen lapály, mely e pillanatban még
csak a délibáb tündéries jelenetei által sem varázsoltathatott széppé,
minthogy a hűvös szél még a természet képzelő tehetségét is
megdermeszté.
– Bárki mit mondjon – szólala meg Ágnes, – mégis csak szebb ország az a
miénk, legalább útaink jók, járhatunk, kelhetünk tetszésünk szerint.
Kopár hegyeink s erdőségeink pedig most is szebb képet alkotnak, mint e
végtelen fekete lapály.
– Igazad van, csak azt sajnálom, hogy szép hegyeink mögött nem terjed e
jó barna termékeny lapály, mert akkor szép vidék s jó búza is volna:
mindkettő nagy előny.
– Gazdasági szempontból meglehet, hogy ez hasznosabb ország, de hogy
Erdély terméketlen hegyláncza ennél sokkal kellemesb, az bizonyos. Azt
vélem, ki most itt lakik, mintegy elzárt, elszigeteltnek érezheti magát,
mert legjobb akarata mellett sem mozdulhat ki helyéből.
– Ne hidd azt; itt is épen oly mozgékonyak az emberek, mint nálunk; mert
mindezt megszokják, s alig veszik észre a feneketlen utakat.
– De halld csak, mi hang üti meg fülemet, mintha kiáltásokat s tömérdek
eb ugatását hallanám innen jobb felől.
Ágnest e szavai után félelem lepte meg, mert azonnal akkor hirhedt
rablók, s gyilkolási esetek izgaták fel képzelő tehetségét, –
szerencséjére alig néhány percz mulva, egészen más természetű kép nyilt
meg szemei előtt.
A közel fekvő kis ültetvényből, tán megérdemlette az erdő nevet, egész
csoport fehérveres tarka kopó rohant ki egyszerre, nyílsebességgel
hajtván az épen most felfogott friss nyomot. Alig értek a karcsú gyors
ebek a szabadba, a lovasok kezdének kibontakozni a sűrűségből.
Huszonnégyen lehettek körülbelül, mind zöld egyenruhában, zömök,
virgoncz vadász lovakon. Nem tekintve sem árkot, sem bokrot, sem
sövényt, követték a lármás csapatot.
[Illustration: Nem tekintve sem árkot, sem bokrot…]
– Nem messze lehetünk az alföldi vadászok tanyájától – mondá Marosi –
mert tudtommal e vidéken őket kivéve, senki sem tart angol kopókat.
– Mondhatom, meglepő kép, – szóla közbe Ágnes, kis mélázás után, – itt
kétszeresen az, e végtelen pusztaságon. Nézd csak, egyenesen felénk
tartanak.
– Lovaik a mély földben pompásan haladnak; alig marad el három, négy
közülök, a többi mind együtt tart. Lássuk csak, most neki mennek annak a
sörvényes ároknak.
– Csak baja ne essék valamelyiknek, mert ha jól látom, nem igen keskeny
azon árok.
– Ha erről sokat gondolnánk, soha sem vadászhatnánk. Ne féltsd őket.
Nézd csak, mint bukkannak egymásután keresztül a sövényen. Egy pillanat
műve, s mind keresztül értek a nagynak látszó akadályon. – Ilyenkor a
szenvedély ragadja el inkább az embert, mint a bátorság.
A vadászat egyenesen Marosiék felé tartott s valóban kellemes és élénk
képet alkotott. Kellemest, mert életet varázsolt elénk ott, hol minden
holtnak látszék; élénket, mert annyi állat volt sürge mozgásban, annyi
torok feszültségben, hogy az űzött vadat elérhessék.
Még egy ideig a hintó felé tartván a vadászat, egyszerre jobbra fordult
s néhány percz mulva alig volt látható a rögtönzött jelenet s újra mély
csend uralkodott. Csak koronként vala hallható egy-egy hangvisítás a
ködborította láthatár mögül.
Utasaink elindulának, siettek a mint épen lehetett, mert egy közel fekvő
csárdát akartak elérni még aznap. – Alig haladának negyed órát, a bakon
ülő inas az ablakhoz kopogtatván, kezével jobbra mutatott. Kitekintvén a
szabadba, látszott, miként a vadásztársaság, mely azalatt messze terjedő
kört lovagolt át, ismét az országút felé tartott. Sokkal érdekesebb volt
ez újból közelgő jelenet, mintsem az oly vadásznak – milyen Marosi volt,
legfőbb fokra ne csigázza figyelmét.
Megállapodást parancsolván, feszült figyelemmel nézte, mint jő közelebb
s közelebb a vad roham. Az ebek még mind fáradhatlanul hajtottak, de a
lovasok fölött felhőként emelkedett a már-már tikkadni kezdő lovak
kigőzölgése.
Az országútat e helyen, mint mindenütt honunkban, hol az utak
járhatlanok, két széles árok köríté, nehogy az, ki kénytelen végig
vergődni rajta, a feneketlenségeket kikerülhesse. Az út felé tartván,
most már majdnem egyenes vonalban a vadászok, Marosi mindinkább
nyugtalanabb lőn, s így szóla:
– Meglátjuk, hogy menekülnek keresztül e két hatalmas árkon, mert
hosszas vadászat után, fáradt lovakkal, ez kétszeresen veszedelmes
akadály.
A kutyák az árok szélén megállapodtak s nyomot vesztve, keresték azt ide
s tova futkosva. Mire azonban a nagyobb távolságban követő lovas csapat
elérte volna őket, kiugrasztották az árok medréből a még meglehetős
erővel iramló nyulat. Ez, az országúton keresztül baktatván, mennyire
csak ereje engedé, azon igyekezett, hogy veszélyes üzőinek szemei elől
mihamarabb eltünjön.
Azon pillanatban, midőn a falka a vadat kiugrasztotta, a lovasok mintegy
gépileg egyszerre hatalmas «Shee ho»-t hangoztatván, elragadtatva a szép
siker által, neki rohantak a felette magas s meredek felhányású ároknak.
Legnagyobb része szerencsésen keresztülugratott, néhányan oldalt
kerestek csapást, melyen tikkadt lovaikkal átvergődhetnének. – Az egyik
vadásznak lova azonban különösen nagy s merész ugrást tett, s leérvén a
magasságból a sáros útra, megsikamlott s oldalt elbukott. A többiek alig
véve észre pajtásuk balsorsát, tovább vágtatának. A ló félig az alatta
fekvő vadászra nehézkedett, s első pillanatban nem volt képes fölkelni
alkalmatlan s veszélyes fekhelyéről. Meglátván ezt Marosi, azonnal előre
küldé inasát, hogy a szerencsétlen baján segítsen, mennyire csak tőle
kitelhetik.
Mire az inas oda ért, mert csak pár száz lépés volt a közelgő hintó és
bukott vadász között, már talpon volt mind a ló, mind tulajdonosa. Az
elsőbbik megsértette egyik lábát, hogy alig birt lépést haladni, az
utóbbiknak pedig a homlokán ejtett seb vérzése, egész arczát elborítá.
– Ide küldött uram, ki maga is ide siet, hogy szolgáljak nagyságodnak, –
szólítá meg az inas a vérbe borult vadászt.
– Köszönöm, barátom, fogja meg csak lovamat, majd megtörlöm sebemet s
bekötöm kendőmmel.