volna kiejteni e szép, e sokat mondó, e hatalmas szót, mely lelke
állapotát, szive könyeit árulta volna el.
A pajtások távozván, csend lőn Kálmán körül, de belvilága annál
viharosabbá vált. – Ugyanazon szoba, ugyanazon négy fal, melyet még
huszonnégy órával ezelőtt kedvelt, szeretett, hol szivesen volt, – most
börtönként nyomta lelkét. Komornyikának örökös unszolásai, melyek nem
engedék, hogy elmélkedjék, mert folytonos jégborogatások által zavarták
elméje folyamát, egyrészről haragra lobbanták már különben is zajló
keblét, másrészről mégis jót tettek, mert úgy látszott, mintha érezte
volna a hű szolga, hogy a minél hamarabbi felgyógyulás urának legfőbb
óhajtása.
Délfelé Marosi megérkezvén, e szavakkal lépett be Kálmánhoz:
– Hogy érzed magad? – reménylem, lázad már mulik.
– Sokkal jobban vagyok; hiszem, hogy délután fölkelhetek s veletek
lehetek.
– Jobb lesz, ha ma még nyugszol, úgyis rosz idő van; ma aligha lesz szép
vadászatunk.
Mintha Kálmán a vadászatot, s nem egészen mást nélkülözött volna,
betegen hevervén ágyában.
– Meglátom, mit mond az orvos.
– De hogy ne felejtsem megmondani mindazt, mit Ágnes reám bizott.
Kérdezteti, hogy érzed magadat? s nagyon sajnálja, hogy tegnapi
estélyünkben részt nem vehetél, mert csakugyan, ha te nem vagy, e
mulatságot nem élveztük volna. Alig hallott valaha szólani e tanyáról.
Kér, hogy vigyázz magadra, nehogy most csekély bajod komolyabbá váljék.
– Nagyon köszönöm a grófnénak irántami részvétét. Ha valaki, bizonyosan
én sajnálom, hogy e börtönben kell vesztegelnem, mikor mindenki mulat
körülöttem.
Marosi szavai világgal értek fel Kálmán irányában. Mily sok képet,
mennyi reményt csatolt ő e szavakhoz, melyek, ha hidegen megfontoljuk a
dolgot, alig fejeznek ki mást, mint műveltségeredményezte mindennapias
érzelmeket, óhajtásokat.
A szerelmes ember lelkében minden csekélység reményt gerjeszt. Ő mindent
képes felhasználni önjavára; fösvényhez hasonlít az, ki az utczán talált
rongyokat fölszedi, mert azok halmazából kincset remél gyüjteni idővel.
S másrészről, ha hiszszük, hogy valóban viszontszerettetünk: nemde,
minden eseményt ellenségkép állítunk fel irányunkban, – nemde
hidegülést, feledést látunk ott is, hol azt feltalálni talán Diogenes
sem volna képes. – Az emberi természet egyik jellemvonása, hogy mindazt,
mi jól esik, fölépíteni igyekszik, s ha művét felrakta, ha azt
tökéletesnek hiszi, még a lanyha tavaszi szellő érintésétől is félti,
mert érzi, mily kevéssé állandók a kőből rakott paloták, s mennyivel
ingadozóbb természetűek az érzelmek alkotványai.
XVI. (Az alföldi térségen.)
A magánylét, a rideg őszi esős idő, a szél süvöltése s azon benső vihar,
mely folytonos hullámzásban tartá Kálmán beléletét, élte leghosszabb s
unalmasabb napjaivá tevék a kalandját követő 48 órát. Mintha soha nem
akarna vége szakadni e kínos órának, reggelnek, délutánnak vagy
éjfélnek, mely őt a felgyógyulás perczéhez közelebb vigye; mintha Ágnes
látása rá nézve új édent, nem ismert paradicsomot nyitott volna meg,
mintha tudta volna, hogy kit ő egyszerre képes annyira megszeretni,
lehetetlen hogy ne viszonozza e hatalmas tiszta érzelmet.
Azon pillanattól fogva, melyben valakit megszeretünk, melyben szivünk
érzeménye uj világot tár elénk, egészen más szavakkal tekintjük,
mondhatnám figyelmesen vizsgáljuk feldobogó szivünk bálványát.
Így most is, – Kálmán alig szólhatott egész nap Ágnessel; de mennyivel
többet látott, tudott meg, mint azok, kik őt körülröpkedve e vagy ama
kifejezés, tréfa vagy elménczség által mosolyt vagy más jókedvre mutató
kifejezést csalnak komoly arczára.
Valamely nőt nem akkor kell néznünk, mikor az körülvéve udvarlók által,
már a neveltség s udvariasság igényeinél fogva is kénytelen nyájas
lenni; gyakran még akkor is, midőn nagyon levert vagy szomorú; kénytelen
nevetni, holott inkább sírni volna kedve; hanem akkor, mikor minden
külbehatástól ment lelke s ennek következtében kifejezése pihen, magába
vonul s felölti természetes belérzeményei alkotta köntösét.
Ezt téve Kálmán, csakhamar átlátta, hogy Ágnes korántsem oly boldog,
mint minőnek legtöbben hiszik, vagy a milyennek látszani akar. Ágnes
minden egyes elnyomott sóhaja, minden búskomor tekintete egy-egy új
nagyítóüveg volt, melyen keresztül nézve Kálmán, széttépett szivébe
tekintett. Nem tudta ugyan mi bú vagy szomorúság dúlja Ágnes
boldogságát, nem tudta mi tulajdonkép az oka szenvedésének; de arról meg
volt győződve, hogy sokat szenved s hogy azt ügyesen igyekszik
elrejteni.
Ki figyelemmel kisérte kis történetünket, tudja, hogy ez egyszer Kálmán
tapintata nem csalt, vagyis inkább, hogy Kálmán szerfölött nagy érdekkel
viselteték már ily rövid idő alatt is Ágnes iránt, különben alig bírta
volna jól felfogni s igazságosan megitélni őt.
*
Estefelé végre elérkezett az orvos, egyike azon jó kedvű, fáradság s
tapasztalásedzette Esculapoknak, kik a pókot soha nem nézik ugyan
elefántnak, de ha elefántot látnak, azt kereken s minden tétova nélkül
kimondják.
Alig vizsgálván meg Kálmán baját, azonnal kimondá, hogy nem érdemes még
a holnapi napot is ágyban töltenie; jobb lesz – úgymond – egy kis
szórakozás, ne búsuljon, nem lesz semmi baja.
Az orvos e szavai után Kálmán majd kiszökött az ágyból; ezt azonban
zsarnoka keményen megtiltá, azt mondván: holnapig csak maradjon
csendesen, pihenjen meg, fiatal urak, tevén hozzá az orvos, ha kis ujját
nyujtja az ember, mindjárt keze után kapnak. Különösen eltiltotta, hogy
egyszerre sokan ne mulassanak szobájában, mert a sok beszéd, felhevülés,
dohányfüst most ártalmasabbak, mint holnap némi rendszeres mozgás.
*
Másnap, mintha a mindenható meghallgatta volna Kálmán fohászait, fényes
nap terült el az alföld síkjain. Egyike azon mindent fölülhaladó őszi
napoknak, midőn első pillanatban nem birunk feleszmélni tisztán: vajjon
a tavaszi vagy őszi nap-e az, mely élénkebb keringésbe hozza vérünket és
szebb köntösbe öltözteti e honi lapályt?
Örömmel nézte Kálmán, mint indulnak pajtásai a falka után, mint
szökdécselnek lovaik, alig várva azon pillanatot, melyben megindulva a
vadászat, lovasaik megeresztendik az őket most zsarnokilag fékentartó
kantárszárakat. Örömmel nézte mondom mindezt, de korántsem bánkódva,
mert mind a mellett, hogy nagyon szeretett vadászni, ez főmulatságai
közé tartozott: nemde természetesnek fogjuk találni, hogy nem bánkódott
akkor, midőn az ő paripája is készen állott, hogy Ágnes látogatására
induljon rajta.
Csak egy indulatosság okozta érzés létezik az ember keblében, mely képes
fölemészteni, magával ragadni, feledtetni mindent s ez – a szeretet. A
valódi szeretet, nyilvánuljon bár élő lény- vagy valamely nagyszerű
eszmeért: teljhatalmú, és ront s teremt maga körül mindent, mert érzi,
hogy állása annyira nagyszerű s kivételes, hogy tömérdek helyre van
szüksége terebélyes elágazásának.
Soha oly szépnek nem tetszett Kálmánnak az alföld, mint épen most, mikor
végighaladt e termékeny lapályon, Ágnes felé. Soha Schweicz legigézőbb
hegyei között, soha Nápoly hasonlíthatlanul legszebb öblében csónakázva
nem érezte azt, mit végiglépdegélve egyik mezsgyéjén, a távolban
megpillantva zöld gyeptenger közepett azon tanyát, melynek falai között
Ágnes él most.
Ki azon tanyát nem látta, melybe olvasóimat vezetendem, annak alig lehet
fogalma az alföldi lakás valódi költőiségéről. Képzeljünk magunknak
végtelennek látszó zöld gyepet, melynek szelid, egymásból eredő dombjai
mintegy örökös hullámzást látszanak kölcsönözni ez eredeti tájképnek. Az
itt legelő ménesek, gulyák s nyájak különféle hangú kolompjainak és
csengőinek vegyületéből származó hangverseny, az egyes pásztorok
sípjainak bús nemzeti nótái elevenítik körülöttünk a láthatárt s
emlékeztetnek arra, hogy élő lényekkel vagyunk körülvéve. E gyep szélén
látunk kis akáczerdőt, melynek sürű s élénk növényzete elrejti a néző
előtt mindazt, mi belsejében létezik. Ez erdő oázokként menedékhelye a
vidék különféle madarainak, melyeknek víg csevegése s játéka az ezeregy
éj meséire emlékeztető kis világot képez a sürűen egymásba folyó ágak
közepett. E kis erdő középpontját alacsony, alföldi modor szerint épült
ház foglalja el, külsejét körülfutó tornácz s ennek elejét eleven sövény
diszíti s teszi kellemessé. Ha a ház küszöbét átlépjük, kellemes érzés
lepi el keblünket, mert bármerre tekintünk, mindenütt műveltség,
kényelem egyszerűséggel párosítva lepi meg szemünket. Az itt-ott elszórt
hirlapok s legújabb könyvek, a kényelmes, pihenésre mintegy felhivó
karszékek, a kandallók élénk lángjai, s mindezeket jellemző tisztaság és
rend, mind megannyi bizonyságai annak, hogy életrevaló emberek lakába
lépünk.
A házat környező csekély szabad tér nagy ügyességgel virágos kertnek van
felhasználva, melyből a sürű erdőcskén keresztülmetszett út visz az
egészet kerítő eleven sövényig, – mely egyedüli pont, honnét kilátás
nyílik az előttünk elterülő gyepre.
E nyilás előtt állott épen Ágnes, midőn Kálmán a tanya felé közeledék
használva a szép, meleg időt, sétát tett, megvizsgálandó ideiglenes
lakása környékét.
Megpillantván Kálmán Ágnest, akaratlanul is vágtatni kezdett s csak
akkor állapodott meg, mikor a sövény mintegy válaszfalként hátráltatá
lova rohanását.
– Hogy érzi magát a grófnő, a magyar alföldön? – kérdezé, összerántva
feltüzelt lovát.
– Nagyon jól, – de sokkal inkább örülök annak, hogy a grófot már annyira
felgyógyult állapotban látom. Nem fog megártani a lovaglás?
– Semmi esetre, az orvos megengedé, hogy a szabad levegőt élvezzem
kissé. Használva ez engedményt, siettem tiszteletemet tenni a grófnénak.
– Nagyon köszönöm irántam tanusított figyelmét. Nem hiszi, mennyire
tetszik nekem mostani lakásom. Ki hitte volna, hogy e pusztaságok
közepett ily költői falusi lak létezhessék.
– Nehezen is van mása e tanyának az egész alföldön, annyira ügyesen és
csinosan van rendezve környéke s benső felosztása.
– Csak mióta itt vagyok látom át, hogy nincs szükségünk nagyszerű
kastélyokra, miszerint boldogok s elégedettek lehessünk. Higyje meg gróf
Zendy, szivesen felcserélném Gerőfalvát e barátságos kies tanyával.
– Azt még sem volna tanácsos tenni, hamar megbánhatná a grófné e cserét.
Egyedül az ujdonság érzeménye hat oly meglepőleg lelkületére. Noha
igazán mondva, e tanyát soha oly szépnek nem találtam, mint épen most.
– Az lehetetlen; mert jelenleg itt is, mint mindenütt a világon,
hiányzik a mindezeket élénkítő természet zöldje, viránya.
– Higyje meg a grófné, a mindenható sohasem teheti díszesebbé e tanyát,
mint a mostani pillanatban – monda Kálmán, mintegy fentebb s
határozottabb hangon. – E szavak után Ágnes megijedve sütötte le
szemeit, mert a nők, bármi szorgalommal látszassanak is kerülni azt, mi
dicséretüket zengedezi, mégis szivesen elnézik, ha a férfiak vétenek
néha-néha e rendszabály ellen. Nem csoda, ha Kálmán e szavakra fakadt,
mert talán sohasem volt Ágnes ily szép, mint épen e pillanatban. Lelke
szenvedései, mondhatnók kínjai, arczának sápadt, búskomor szint s
kifejezést adának, miáltal kettőztetve lőn barna szemeinek s fekete
hajának éjsötét s mégis annyira fényes szinezete, sugárzata. Fekete
selyem útiköntöse hű ecsetként rajzolá termetének karcsúságát, szelid
deliségét. Azon kifejezés pedig, melyben harag, s mégsem rosszalás,
visszautasítás, s mégis bizonyos vonzódás látszott eláradni egyszerre
egész valóján, annyira bájossá tevék, hogy a leghidegebb fontoló kebelre
is aligha nem volt volna hatással.
[Illustration: – Hogy érzi magát a grófnő a magyar alföldön?]
Kálmán egy ideig mélyen hallgatva csüggeszté szemeit Ágnesre, s e
pillanatban feledte az egész mindenséget, feledte, hogy vannak Ágnesen
kivül még lények e világon, feledte, hogy az illedelem, a becsület s
férfiasság szabályai nem engedik meg, mikép érzelgésnek adja át magát s
fölfedezze e nőnek mindazt, mit érez, mi lelkét szaggatja s mégis éltető
balzsamként ömlik el szivében – egyedül Ágnesnek élt s őt nézte.
Mindketten fölrezzenve mélázásukból, első pillanatban alig tudtak szóhoz
jutni. Ilyenkor a szép vagy rút idő, a jó vagy rosz út segítnek rajtunk,
mint olyan tárgyak, melyek taglalásába bocsátkozni nem nehéz, bármily
lelki állapotban legyünk.
Még tartott a cserebeszéd, mígnem végre Kálmán erőt vett magán, s
észrevevén, hogy e látogatást hosszúra nyujtani sem joga, sem szabadsága
nincs, búcsut vőn s hazafelé indult.
Mi lassan, mi erőltetve haladott lova, mintha kitalálta s tudta volna
urának legtitkosabb érzelmeit; épen oly nehezen ment most hazafelé, mint
máskor sietve.
Kálmán nem mert visszatekinteni, mert félt, hogy azon hely látása, hol ő
élte legszebb perczeit élvezte, reánézve tűrhetlen, aggasztó volna.
S jól is tette, mert a mit láthatott volna, az belső küzdelmeit, lelke
nyugtalan forrongását csak annál inkább élesztette volna.
Ágnes elbúcsuzván Kálmántól, még egy ideig a sövény mögötti helyén
maradt s nézte, mint távozik a lovas s tulajdonkép még sem látta. Éltünk
folyamában azon kétes pillanatoknak egyike az, midőn szemeink bizonyos
kimért tárgyat látszanak vizsgálni, mig gondolatunk és szivünk
érzeményei zavart, messze elágazó érzelmi mindenséggel lépnek
szövetségbe. – Nem látunk, nem hallunk semmit, de annál többet s újabbat
érez s élvez bensőnk chaoshoz hasonló világa.
XVII. (Mily szépek álmaink!)
Marosinak rendkivül megtetszett az alföldi vadászok életmódja. Úgy
látszik, mintha e körülötte uralkodó élénkség jó hatással lett volna
csüggedett lelki állapotára, mintha képes volna felrázni álmaiból azt,
ki ébren nem bírja megőrizni kincsét, azt, kiből az önzés kellemetlen
bús érzete minden szelidebbet s szebbet többé felfogni nem tudó lényt
képzett, faragott.
Engedve a legalább pillanatnyi vidámabb érzelmeknek, néhány napot
töltött még a tanya közelében, kivált miután átlátta, hogy Ágnest, ha
nem mulattatja is mindez, legalább szivesen s csöndesen tűri. Vajjon
Marosi képes lett volna-e még tekintetbe venni azt, mi Ágnes előtt
kellemes vagy kellemetlen, mi örömöt vagy bút szerez elnyomott
lelkületének, szaggatott szivének?
E néhány nap Kálmánra nézve rendkívül nevezetes volt, mert megérlelék
mindazon érzelmeket, melyek eleinte keblében csak mint bizonytalan,
mámorhoz hasonló sejtelmek léteztek. Szorgalmasan igyekezett elrejteni,
mondhatnám elfojtani a kitörni akaró lángokat, nehogy megpillantva
azokat valaki, tüzet kiáltson s ez által megsértse szerelme boldogságát.
Ágnes talán máskor inkább mint most képes lett volna mindazt meglátni,
mi történik Kálmán belsejében, keble legmélyebb rejtekében; ő még most
annyira szerette férjét, hogy az ő üdülésén kívül alig volt fogékony más
valami benyomásra. Pillanatig azt hitte, hogy talán mégsem álom azon
előérzet, melynélfogva ő bizton reménylette mindig, hogy férje nem fog
örökké oly hideg, oly meggondolt maradni, milyennek az utolsó időben
mutatkozott, hogy el fog még jőni azon szép időpont, melyben feledve
mindent, mit szenvedett, házastársának első hónapjai fognak föltámadni
újra s tavaszt teremteni ott, hol most hervadást kénytelen látni,
érezni. E két lény tehát, közepette e körültök uralkodó élénkségnek,
szórakozásnak, képes volt álmodni, pedig mily kellemesen, mily szeliden
s mégis nem ritkán mily fájdalmasan!
Kálmánt az ébredő szerelem, azon érzés, melyet csak láthatlan hatalom
bír előidézni, azon érzés, mely támad s megmarad gyakran akkor is
keblünkben, mikor átlátjuk, hogy az szerencsétlenségünket okozza –
túlvilágba ringatá, s sokszor felrázkodtatá, hogy lássa, hogy élje át a
puszta valót, a viszontszeretet hiányát, a legcsekélyebb reménynek
vesztét, elolvadását.
Kálmán álmai mégis mily szépek voltak! mert ki azon erővel szeret, mely
tisztán keblünk legmélyebb forrásából fakad, az remél akkor is, midőn
még alig lehetséges, hogy történt legyen valami, mi reményt
gerjeszthetne, – az remél akkor is, mikor minden jelenség, minden
megtörtént, mi azt látszik bizonyítani, hogy ügye elveszett s hogy azon
szív, melyhez szólani mert, ránézve márványként néma és hideg.
Mily kár, hogy annak keble, kit megszeretünk, nincs kitárva előttünk,
mennyi fájdalom, mennyi kín s gyötrelemtől kiméltetnénk meg, mi sok
élvezet s boldogság birtokába pillanthatnánk sokszor egyetlen kémlő
tekintet által!
Mert vagy részvétet, vagy közönyösséget szemlélnénk, s akkor érzelmeink
lehetetlen, hogy az ott látottak után nem indulnának meg, nem történnék
az, hogy sokszor évekig egymás közelében élnek oly lények, kiknek
keblökben éledez az egymásérti szeretet hatalmas szikrája, de kik annak
létét hinni sem mernék, annál kevésbé reményleni; s az sem történnék,
hogy azok, kik szivök teljes erejével szeretnek, imádnak, hosszú idő
után egyszerre lerántva a puszta földre a fellengős menyországból,
kényteleníttetnek átlátni, hogy visszaéltek keblök érzelmével, hogy
porba sujtják ma azt, kit még tegnap reményekkel kecsegtettek.
S mégis jobb talán, hogy nincsen úgy, mint én most kivánom; mert ekkor
vége volna örökre minden költőiségnek s azon bizonytalan reményalkotta,
most kecsegtető, majd aggasztó érzelmeknek, melyek egyedül képezik benső
éltünket. Az örömnek úgy mint a kínnak két szine mutatkozik; az öröm nem
mindig tiszta, a kín pedig nincs mindig megfosztva minden örömtől.
Mily boldog lett volna Kálmán, ha Ágnes legtitkosabb érzelmeit tudá
vala, azon érzelmeket, melyek e nő keblében nem birtak ugyan még
öntudattá fejlődni, de melyek megvoltak, bármint harczolt is azok ellen.
Miért örült Ágnes Gyula üdülésén annyira azon pillanatban, melyben
mintegy kénytelen volt átlátni, hogy férjét csak különálló hatalom, nem
pedig nejének szíve birja fölmelegíteni, elevenítni? egyedül azért, mert
tiszta jellemű, jó szivű s kedélyű volt s mert – és ez a főok – Kálmánt
látta. Látod amott ama lelket, ki az ártatlanság öltönyében bolyong a
világban, hogy keresse azt, mi keblében hiányzik, ki bolyong, hogy
kincset találjon, melynek birtoka nélkül nincs üdv, nincs boldogság, –
ki bolyong, hogy fölkeresse a szerelmet.
Mily veszélyesek s bizonytalanok útai!
Miután hosszasan ment volna rideg, kopár vidékeken keresztül, magas
sziklafalhoz közeledék, a szikla mintha el látszott volna olvadni s
helyébe virágos kert, az elevenség minden tüneményeivel ékesített éden
támada. Mily jól érezte magát szegény lélek e kertben, mily szép friss
volt minden körülte, pillanatig azt hitte s reménylette, hogy feltalálta
azt, mit hosszú idő óta hiába keresett kopár mezőn, sziklás hegyeken s a
kiszáradt folyamok medrében. Alig hogy kissé otthonos volt ez új
boldogság közepett, alig hogy föl bírta fogni mindazon szépet s
kellemest, mit elébe tár minden egyes bimbó s fűszál, hideg szél kezdé
dermeszteni a körülötte csillogó virányt, s a virágokból kavicsok, a
kavicsokból kövek s ezekből végtére ismét sziklák támadtak, nagyok s
meredekek, mintha el akarnák nyomni, megsemmisítni azon lelket, ki nem
rég még oly boldog s elégedett volt. A lélek a mindinkább közeledő s őt
utolérő sziklák által űzve tovább sietett, a virágos kert körülötte mind
kisebb, a sziklák annál ijesztőbbek lőnek. – S végre tág kapuhoz ért
újra, mely a tömkeleg mérhetlen utaiba nyitott bejárást, a tömkeleg
veszélyes utain túl a most látott s veszni kezdő kertnél sokkal szebb s
fényesebb csillogott. A szegény elkínzott lélek most már nem tudott mit
tenni, szeretett volna átlépni a tömkeleg veszélyes utain, hogy elérjen
egy új boldogságot, de félt az utak veszélyes voltától. Letérdelt s imát
bocsátott a mindenhatóhoz: mentené meg a veszedelemtől s változtatná
ismét virágos kertté a körüle tornyosuló sziklafalakat. S imáját
meghallgatá a mindenható!
E lélek Ágnes, a szikla, mely egy időre virágos kertté válik, Gyula, – a
tömkeleg a becsület s azon gyenge szálakon még lengedező szerelem,
melyet Ágnes érzett volt Gyula irányában; s e tömkelegen túl az a
csillogó éden – az Kálmán.
XVIII. (Elválás.)
Néhány napi mulatás után Marosi csakugyan másolhatlanul elhatározá, hogy
induland.
Kálmán ezt megtudván, mintha megsemmisült volna, épen oly érzés rezgette
át keble húrjait. Annyira gyengék vagyunk, annyira alávetvék lelkünk
érzeményeinek, hogy ezek előtt mintegy leborulva, szemünk világa,
észbeli tehetségünk minden működése megszünik, eláll. Kálmánt annyira
áthatotta Ágnes képe s lényege, hogy alig volt képes felfogni, átlátni,
miszerint már is el kell válnia, oda kell hagynia szép álmait. Pedig
mily természetes, mily rendszeres volt az, hogy Marosi tovább nem
mulatván a társaság közepett, útnak indult. De Kálmán ezt nem tartotta
természetesnek, nem bírta átlátni, hogy Marosi, mint szenvedélyes
vadász, oly hamar megválhat e szép s kellemes időtöltés szórakozásaitól,
kivált miután ő a nejébe szerelmes. S mégsem merte kérni Ágnest vagy
Gyulát, hogy hosszabbra nyujtsák ottlétök idejét, mert félt attól, hogy
e sürgetése feltünő, alkalmatlan, rendkívülinek látszhatnék.
Mind hiába! Ágnes elindult!
Az induló vendégeket tizennégy lovas kiséré mintegy díszmenetet képezve
a lassan haladó hintó körül. – Majd ez, majd amaz nyargalt a hintó
ablakához, hogy néhány szó elmondása által értésére adja a szép nőnek,
miszerint ő is itt van. Csak Kálmán nem mert közeledni, csak ő nem bírt
szólani, mintha görcsös érzés bilincselné le tüdejének erejét,
gondolatinak sokszor annyira rohamos járását. – Úgy irigyelte
mindazoknak kedélyes lelkületét, kik Ágnessel szólani bírtak és mertek.
Ő szeretett s azok nem, ő nem szólhatott, mert minden szava elárulta
volna benső viharát, el szíve fájdalmait, s hátha mindezért sajnálkozó
mosolynál egyebet nem aratott volna?
Az országúthoz érvén a díszmenet, megállapodott. Az egész társaság
búcsut vőn a vendégektől s visszafordult. Most már Kálmán is kénytelen
volt közeledni Ágneshez, meghajtani magát s pár szót rebegni. Örömmel s
mégis megtört szivvel hallgatta Ágnes szavait s Marosi köszönetét a
szerzett kellemes időtöltésért. Örömmel, mert mintha másképen szólott
volna a szép nő hozzája, mint pajtásihoz; megtört szívvel, mert most
valósággá vált csakugyan mitől borzadott – az elválás.
Visszafordulván Kálmán, elereszté lova kantárszárait, s az ki nem térve
az útból, intés vagy utasítás nélkül lépdegélt az annyira ismert úton
végig a tanya felé, míg ura gondolatokba merülten, alig tudta hol jár,
mit érez vagy nem érez.
Feleszmélvén Kálmán, bensejében kissé világosság, öntudat kezde támadni.
S mi volt az, mit legelőször megérzett, mi leginkább fájt s hatott
lelkületére. A körülötte terjedő pusztaság és csend, – azon végtelenség,
mely nem nyujt nyugpontot sem szemének sem érzeményeinek.
Ez egészen természetes érzés, annál természetesebb Kálmánnál, ki most
kezdett szeretni új erővel, soha nem tapasztalt hatalommal, mely
legyőzte a zajos mulatságok által edzett közönyösségét, pedig minden
remény nélkül; szeretett, mi még inkább természetessé s jogossá varázslá
érzelmeit.
Mert ha viszontszeretet boldogít bennünket, akkor mily könnyű távol
lenni szerelmünk tárgyától, hiszen tudjuk, meg vagyunk győződve, hogy ő
ha testileg nem is, szellemileg minden esetre velünk van. A hova nézünk,
a hova lépünk, őt látjuk, vele mulatunk, ő benne s általa élünk. Mily
más annak állása, ki szeret, de tudja, hogy viszontszeretet reá nézve
nem létezik, – az csak addig boldog, csak addig nyugodt, míg szemei azon
alakon csügghetnek, mely reánézve fölér egy élettel, egy mindenséggel. –
Miért? – mert reményli, mert hiszi, hogy minden szava, minden pillantása
új emeltyűje s kimondója annak, mi keblét lelkesíti, hiszi, hogy ha
sokszor, folytonosan s mindig elmondják szemei, elrebegik ajkai azt, mit
nem mer világosan elmondani, kitárni, talán észreveszi az, kit imád,
talán megsajnálja, ez pedig minden támadó szerelemnek egyik alapos
talpköve.