mégis jósága zsarnokilag uralkodott minden többi érzelmén. Nemcsak hogy
szavakban is alig éreztette férjével viseletének fokozatos, reá nézve
szomorú változását, de még gondolatban s keble magányos tünődései
közepett is alig merte vádolni azt, kit szeretett s azt hitte, hogy ő
vétkezik talán ellene s idézi elé e változást.
*
Hónapokig tartott már e lassankénti bomlása a szép viszonynak. Marosi
kimért viselete mindinkább ridegebb lőn, szives, kedélyes pillanatai
mind ritkábbak. Külsejére nézve is – a szokott csinosságot nem annyira
egyszerű, mint rendetlen viselet váltá föl.
Midőn ezt mondom, talán sokat vádolhatnának mintha a külsőségek embere
volnék. Korántsem, de tapasztalás nyomán meg vagyok győződve, hogy sok
tekintetben, bizonyosan az embereknek külsőségekben, tisztaság vagy
fesztelen odaadás, csinosság vagy ízléstelen tulterheltségben tükrödzik
belviláguk.
Gerőfalván minden megtartotta a régi fényt s rend képét; csak maga
Marosi látszott lelkileg s némileg testileg is rommá válni mindezek
közepett.
Ő mindinkább visszavonult, alig kereste föl az emberek társaságát, az
egyetlen, ki meghivását elfogadva rendesen látogatá Gerőfalvát, Örkényi
volt. Ágnest e látogatások nem igen zavarták életmódjában, mert alig
látta férje barátját, minek nagyon örvendett; mert a gyakori vendéget,
mind a mellett, hogy kifogás nélküli volt magaviselete, sehogysem tudta
megkedvelni.
VII. (Házasság és boldogság.)
Az 1852-diki év egyik tiszta nyári estéjén lovász fiú ügetett Marosi
kastélyának udvarába. Kis, nyirottsörényű hegyi ponyn ülve, arab fajtájú
szürke paripát vezetett, mely büszkén, mintegy öntudattal látszott
hordani a derekát diszítő női nyeregszerszámot.
A szürke paripa helyes oknál fogva büszke, mert alig állapodott meg a
folyosók lépcsőzete előtt s úrnője Ágnes a termekből kilépve haladott
lefelé, míg inasa a fel- s leszállást könnyítő deszkaállványt állítá
kedves lova mellé.
– Hát a gróf nem nyergeltetett? kérdé a fiúhoz fordulva, ki fabábuként
meredten ült kis zömök lován.
– Ő nagysága azt mondá, hogy ma nem fog lovagolni, elment vadászni a
hegyekbe.
Ágnes vonásait e szavak után a szomorúság s lehangoltság kifejezése
borítá el.
– Vadászni kell ismét, – folytatá mintegy magában szólva. – Mióta igéri
már, hogy gyakrabban s többet fog velem lenni, de igéretét mindeddig nem
váltotta be. Azt mondja, szeret; de ha szeretne még, ugyan miért késnék
annyira megörvendeztetni lelkemet ily csekélységek által.
Alig ült nyeregben s lova mintha előre tudta volna úrnője akaratát,
lépést indult ki a kapun, s a dombon lefelé a virágos kert vas
rostélyzatának. Tullépvén ezen, Ágnes felébredett mélázásából, s talán
indulatosabban és rosszabb kedvben mint máskor, vágtatva indult s
haladott végig az angolkerten.
Mintha e pillanatban azt sugalta volna neki a féltékenység mindeneken
átható s mindeneken uralkodó hatalma, hogy ne szokott utján haladjon,
hanem változtassa meg büszke lova futamodását, s keresse föl férjét ott,
hol közönségesen mulatni szokott s hova őt kisérni nem engedi. Min
alapult az egyszerre támadt gyanú, azt megmagyarázni még most sem
tudjuk, kivált miután Ágnes tiszta keblében győzött a bizalom angyala s
nem engede tért rémképei ijesztő hatalmának.
Még alig két éve, hogy Ágnes átlépve a szűziesség sokat igérő határain,
mint nő valóban élni kezdett; s már is panaszt rebegtek szép ajkai, már
is voltak pillanatok élete folyamán, midőn az indulatosság s rossz kedv
eltorzíták kellemdús arczát, s megmérgezték – habár csak pillanatokra is
– tiszta, jóság-derítette jellemét.
Pedig ha van lény a világon, kinek örök szerelmet s abból eredő
boldogságot mertünk volna jósolni, bizonyosan Ágnes – mint azon
választottak egyike – tündöklött volna a szépnem koszorújában.
Szépség, gazdagság, műveltség, szerelem, szóval minden egyesült, hogy
édenné varázsolják élete napjait. S mégis e kiejtett néhány szava arra
mutat, hogy mostani viszonyai s életmódját korántsem tartja édennek.
Az életben azon szomorú tapasztalást teszszük ismét egyszer, hogy nem
mind arany, a mi fénylik.
*
Mi volt oka annak, hogy Ágnes grófné elégedettlennek és szerencsétlennek
tartá magát akkor s azon viszonyok között, melyek mindmegannyi
látszólagos tényezői voltak boldogságának?
Ennek oka egyedül férje megváltozott viseletében rejlett, mely szerint
ő, a tapasztalt világfi, házaskörét rendezte s Ágnest mint asszonyt s
nejét nézte.
Legtöbb boldogtalan házasságnak indoka, a férfiakban kereshető. Ők,
kiknél a hatalom és erő van, kiknek feladatuk a fiatal lánykát az életbe
vezetni, részint restségből vagy önzésből, vagy végre – mert
indulataikat fékezni s a legfőbb boldogságot áldozatokkal megvásárolni
nem birják s megrontják és semmisítik azon viszonyt, mely eleinte a
szerelem s annak sokoldalú gyönyörei által széppé varázsoltatik; de
valóban szép csak akkor marad, ha azokat ügyesen tudjuk élvezni.
A házasság olyan mint szép kép, melynek legfényesebb s művészileg becses
részei csak akkor szemlélhetők, ha azokat a nap sugárinak jó irányzata
tünteti elő.
A kép a nő, a napsugár a férfi, ennek viselete alkothatja leginkább
széppé, magasztossá s kellemdussá a szerelem álmainak tüneményeit. Az ő
feladata a szeretőt nejévé, nejét pedig asszonynyá varázsolni át.
Nincs az életben élvezet, mely több áldozatot igényel, mint épen a
szerelem élve. De ki nem érzi magát képesnek ezen erőfeszítésre, az ne
is követelje a mindenhatóságtól, hogy a szerelem s annak tartós
gyönyörei derítsék élete pályáját.
Marosi legnagyobb hibát akkor követett el, mikor alig nehány hónapot
töltve nejével, életmódját úgy rendezé, mintha már évek óta élt volna
Ágnes grófnéval.
Azt szokták mondani, nem jó az asszonyt elkényeztetni.
Ezt más nem mondhatja, mint az, ki már első pillanattól fogva, mintegy
azon előérzet által vezéreltetik, hogy nem fogja mindig egyenlően
szeretni nejét és szeretettel bánni vele. Mintegy előre készül már azon
meggondolatlan viseletre, melyet majd akkor akar követni, mikor megkezdi
unni azt, kit most szeretni vél.
Vél, mondom, mert azt, kiről csak föltehetjük is, hogy egykor nem fogjuk
úgy szeretni, mint szeretjük azon pillanatban, melyben oltárhoz
vezetjük, azt valóban nem szeretjük; az csak szerelmi mámor, mely
mulandó, mint a délibáb.
Marosi elhatározta, hogy örökké falun fog élni.
Miért? mert ő már eleget utazott, s most csöndesen kiván élni.
Követelte, hogy neje gazdálkodással foglalkozzék, mert attól tartott,
hogy Ágnes megunhatná magát s akkor mitevő leend?
Napja úgy volt felosztva, hogy lehetőleg legkevesebbet legyen nejével;
azt tartván, nem jó az asszonnyal sokat lenni, ebből ha más nem is, de
lelki kimerültség következik.
Nem szerette, ha a házhoz vendégek jártak, ez őt életmódjában zavarta;
unta is mindazon szomszédokat, Bélát kivéve, kik hozzájárhattak volna.
Mindezek igen szép és üdvös gondolatok, eszmék s élettervek, de csak
akkor s azon esetben valának alkalmazhatók, ha Ágnes ugyanazon lelki
állapotban volt volna, melybe Marosi sülyedett oly rövid idő alatt.
Ágnes nem szeretett falun lenni mindig, mert mióta élt, alig volt atyja
falusi lakának határain túl. – Látni kivánt s tanulni.
Nem is mutatott nagy kedvet a ház csekély gondjaival bibelődni, mikor
Thalberg egy szerzeménye, vagy valamelyik világhírű író munkájával
foglalkodhaték.
Ő is úgy volt szoktatva, hogy napja minden órája bizonyos teendőknek
vala szentelve; de azt épen nem kedvelte, hogy férje szinte neheztelt,
ha többször kereste föl s kivánt lenni vele, mint ő akarta.
Férjét mindenek fölött, s azon költőiséggel szerette, mely egyedüli
alapja a valódi szerelemnek. De tekintve Marosi életmódját s eszméit,
nem csuda, ha a szegény Ágnes emberek társaságába vágyódott néha, kik
lelkét a változékonyság kellemével földerítheték legalább az egyformaság
okozta búskomorságból.
Pedig mily könnyű boldogítani asszonyt, ki igazán szeret bennünket.
Csekélységek, engedmények, melyek életünkön hajszálnyit is alig
változtatnak, óriási örömöt s megelégedést képesek előidézni.
Ha Marosi igazán szerette volna Ágnest, észreveheté, hogy tervei s
eszméi nem egyeznek meg Ágnes élénk jellemével; észreveheté, hogy más
eszmék, inkább a szívhez szóló s lelkét foglalkodtató vezetésre, s
irányra volna szüksége, érezheté vala, hogy vulkánt igyekszik elnyomni,
melynek kitörése kettős hatalmú leend egykor.
Gyenge biztosíték az, mikor annyira megfeszítjük az ívet, hogy
elpattanván az, önérzelmünk felé szegzi mérges nyilait.
VIII. (Két szív.)
Azok után itélve, miket az utolsó két fejezetben mondottunk, sokan azt
fogják talán hinni, hogy Ágnest boldogítani bármi férfira nézve is a
legnehezebb feladatok egyike lett volna. Ő könnyelmű, változékony
jellemű, mulatságra vágyónak látszik, ki bár hol otthonosbnak érezte
volna magát, mint elvonult családi körben.
Azonban a nőnem e legkedvesebb egyikének dicséretére legyen mondva, hogy
mindazok, kik ezt föltételezik, hibáznak s ferdén fogják fel Ágnes
jellemét.
A női jellem már magában véve nagyobb élénkséget s lelki erőt tud
kifejteni, mint a férfiaké.
Ezt más nemzet mint a magyar, alig képes megitélni. – Mi a régóta
divatozó özvegyi jognál fogva, sokszor tapasztaltuk, hogy az özvegyek
könnyen s rövid idő alatt keresztülvitték mindazon terveket, melyeket
férjeik hosszú életfolyama alatt sem tudtak végrehajtani.
A női jellem olyan mint a pezsgő bor, ereje hamar fejlő s mintegy
elragadni látszik mindazt, mi forrását netán akadályozza. S mégis épen
ezen ereje s pezsgése miatt, nemde, a borok legkedvesbike a pezsgő?
A női jellem hasonlít a zsenge fűszálhoz, mely vigyázatlanúl érintve
megtörik és semmisültnek gondolható; holott egy éjjeli harmat frissebbé
s erősebbé varázsolhatja azt, mint valaha volt.
Szóval a nők ránk férfiakra nézve, – azt vélem – a föld legdrágább
kincse. Nélkülöznünk őket nem lehet, valódi boldogságot csak általok
élvezünk.
De mint minden, mi nagy gyönyört idézhet elé, úgy a női jellem is
megkivánja, hogy állása kiváltságos s a bánásmód rendkívül gyöngéd s
figyelmes legyen, mely által magunkévá akarjuk őt tenni, vagy érzelmét,
szerelmét örökre birhatni.
Leginkább hibázunk akkor, midőn azt véljük, hogy valamely fiatal lányka
úgy képes felfogni s azon szempontból szeretni az életet, melyből mi már
jártasak s talán némileg unatkozottak felfogjuk s kedveljük azt.
Hibázunk továbbá, midőn föltételezzük ugyan a legnagyobb érettséget s
meggondoltságot, s mégis a nővel gyermekként bánunk, mintha egészen a mi
felfogásunk szerint volna köteles alája vetni magát akaratunknak,
szeszélyeinknek. E vétségünk pedig azon féltékenységből származik,
melylyel a legtöbb férfi őrzi hatalmát, s azon félelemből, mely a
papucskormány örőkké előttünk lebegő s ijesztő rémképével rettegteti
lelkünket.
Gyula, Ágnes irányában mindkét tekintetben hibázott. Eleinte maga is
alig hivé, hogy szerelme csak mámor s nem valódi, alapos érzelem, míg
későbben, miután önmaga megváltozott, alig birta felfogni, hogy azon
általa behozott s jónak tartott életmód nejének is kellemes ne lehessen,
Az ő felfogása szerint át kellett volna a szép Ágnesnek látnia azt, hogy
férjhez mentével a mézeshetek elmulván, egészen más kötelességek
nehezkedtek gyönge vállaira, mint míg szűzekként lebegtek a képzeletek
szép honában.
Azon imént említett kötelességek, Marosi szerint, leginkább amaz
alárendeltetésben összpontosultak volna, mely által a szív minden
kitörése leigázva, mindent szépnek s jónak talált volna Ágnes, mit Gyula
prózaikus fogalmai szépnek s jónak találtak.
Mennél tovább tudjuk a költőiséget s annak kellemdús kifolyásait
fentartani nők irányában, annál továbbra van biztosítva boldogságunk s
földi édenünk.
Későbben, mikor már Ágnes annyi bátorságra vergődött, hogy szólni mert
férjének, kinek hideg, kimért viselete nem ritkán félelemmel árasztá el
víg lelkét – kérve őt erre vagy arra, mi más, melegebb, derítőbb irányt
adhatott volna életpályájoknak, Gyula csak azért sem engedett, mert az ő
tapasztalása szerint a nők nagyon veszedelmes lények, kiknek, ha
engedünk, akaratlanul is papucshősökké válunk.
Vannak, kik nem tudnak szakasztani rózsát a nélkül, hogy tövis ne sértse
ujjaikat, s ismét mások, kik eléggé ügyesek megfosztani egész bokrot
virányától, s kezeik mentek minden sebtől, s nem szorulnak gyógyító
balzsamra.
A különbség e két szív között az volt: Ágnes szerette Gyulát annyira,
hogy nemcsak képes lesz vala boldogíttatni általa, de önszerelmének is
annyi melege s ereje volt, hogy örömöt s kellemet áraszthatott volna
férjének életkörébe is.
Gyula szerelme pedig csak egyoldalú volt, szerettetni Ágnes által, arra
képes volt, azaz örömmel türte, hogy őt boldogítsa. – Szívében hiányzott
azon szikra, mely azt kétszeresen adja vissza, mit másoktól kapunk
ajándékul.
Ágnes a költőiség egész erejével s azon öntudattal szeretett, hogy képes
boldogítni azt, kit szeret.
Gyula szerette Ágnest, mert hiúság vezérlette s érezteté vele, mily
rendkívüli benyomást tett ő azon lényre. Szerelme elmult akkor, mikor
valóban fejlődnie kellett volna.
Ha e két képet egybeillesztjük, úgy fogjuk találni, hogy az élénk
tűzzel, lélekkel szerető Ágnesnek mily veszélyes volt állása férje
irányában, ki feledve azon gyönyöröket, melyek előőreiül tekinthetők
tulajdonkép a mézes heteknek, feledve, hogy érző szív s nem kőszobor az,
kivel összefűzte a sors, a házaséletből mérsékleti s bölcsészeti
tanszéket alakított.
Egyedüli hallgatója, ki megsértve legszentebb érzelmeiben, eltiport
virágként, kénytelen volt e leczkéknek martyrjává lenni, a szép Ágnes
volt.
IX. (Holdvilágos esték.)
Alig van veszedelmesebb valami a szerelmes, vagy más oknál fogva
búskomor lelkületekre nézve a holdvilágnál.
Rendkívül nagy vonzó erővel bir, s világa annyira kétes, hogy a
körülöttünk levő tárgyakat sokszor egészen más alakban tünteti elénk,
mint a milyeneknek napvilágnál szoktuk látni.
Nemcsak a tárgyaknak más külalakot, de gondolatjárásunknak is más irányt
képes adni. Elragad és mégis elbusít. Túlszárnyalva az élet közönséges
képén, képzelőtehetségünk holdvilágnál kettőzött hatású s oly képeket s
viszonyokat alkot, melyeket ha más világításnál gondolnánk át, aligha
annyira kiáltók s feltünő színezetüek volnának.
Ily állapotban volt Ágnes, midőn végigvágtatva az angolkerten, kiért a
szabad vad természetbe. Lelke sirt, fájdalmas érzelmek szorongaták
szívét, szerelme feljajdult s valami kimondhatatlan, első pillanatban a
kívánságok még kétes körében lebegő lelki gyógyszer után vágyódott.
A holdvilág megtette hatását, mert más világba átvarázslá a szomorú nőt;
körülötte minden óriási alakot, ezüst fénye, búskomor színt öltött.
Természetes, hogy lelke érzeményei is ugyanazon irányban s fokozatban
szomorúbbak s aggasztóbbak lőnek.
Mi után vágyódott Ágnes?
Melegen érző kebel, forrón szerető szív után. Ő még annyira szerette
férjét, hogy első pillanatban alig birá felfogni a lassankénti
hanyagolás-okozta hiányt; önmagát vádolva akarta csillapítani
túlcsapongó érzelmeit.
Valahányszor önmagunkat vádoljuk, mindig kétszeres szigorral s
figyelemmel kisérjük a felhozott vádpontokat.
Ezt téve Ágnes, csakhamar azon eredménye volt e szoros vizsgálatnak,
hogy ő nem oka annak, ha nem jól érzi magát, ha nem boldog s
megelégedett, de sőt egyedüli férjének hideg viselete okozá minden
fájdalmát.
Gyulára nézve e következtetés s öntudat nagyon veszedelmes volt, mert
ezen pillanattól fogva neje irányában nem úgy állott mint eddig. Nem
engedni, nem örvendeztetni volt most már kötelessége, Ágnes felfogása
szerint; hanem jóvá tenni a hibát s más részről bocsánatot vívni ki az
elkövetett vétségekért, lőn feladata.
A mit néhány nappal, sőt mondhatnók, órával ezelőtt könnyű volt volna
elérni, az a mostani pillanattól fogva Marosira nézve nehezen elérhetővé
lett. Pedig ő mit sem gondolt nejével s annak – szerinte csak ábrándos s
még a leányi nevelés szomorú utómaradványaiúl tekintendő –
követeléseivel. Bizonyos elbizottsággal ásta alá önnyugalmát, s ölte meg
boldogságát.
Míg ő a hegyek között járt s kerülgette Ágnest, félve attól, hogy
kénytelen lesz kisérni őt, most már reá nézve untató kirándulásiban;
addig neje, nemcsak délczeg paripájának futamodása, hanem
képzelőtehetsége és szíve fájdalmai által is elragadva, mindinkább
távozott tőle, a csalódások veszedelmes árjain.
Már késő este volt, midőn Ágnes grófné visszaérkezett a kastélyba.
Tekintve szíve érzeményeit, könnyen képzelhető, hogy épen nem vidor
kedvben szállott le fehér lováról, melynek jutalmul darab nádmézet
nyujtván, haladott fel a lépcsökön s az előcsarnokon keresztül termeibe.
Kicsinyded sőt gyermekes jellemvonás volt volna, ha Ágnes férjére,
minthogy őt ez egyszer sétalovaglásában elkisérni elmulasztá, csak
legkevésbé is neheztel vala. Felhoztuk e tényt csak azért, mert két év
óta ez volt azon veszedelmes pillanatok elseje, melyben Ágnes valóban
érezte, hogy boldogtalan, hogy szíve elégületlen, hogy csalódott. Érezte
pedig azért, mert e kicsiny, reája nézve kellemetlen esemény szikraként
szerepelt, felgyujtandó a már hónapok óta felhalmozott gyúanyagot.
Átöltözködvén, a nélkül hogy tudakozódott volna férje után, mit máskor
nem mulasztott volna el, kis írószobájába ment.
E szent hely felséges volt.
Nagy, ívalakú ajtó vezetett belsejébe, ezzel szemközt hasonló alakú
ablak, melynek tarka üvegtáblái kétes fényt vetettek az elvonultság e
menhelyére.
[Illustration: Már késő este volt…]
Falai, régi divat szerint, egészen tölgyfával vonvák be, metszvényei
ezen az örökséggel daczoló faszőnyegeknek s néhány ó-ízlés szerint
faragott szobor s állvány volt egyedüli díszök.
A gótfaragványú butorok duzzadó párnái sötétkék selyemből készítvék,
ugyanazon szövetből redőzvék az ajtó s ablak gazdagon aláhulló
függönyei.
Az ablak közelében álló iróasztalt, ügyesen rendezett s nagy gonddal
ápolt folyó növényzet keríti. A rajta látszólagos rendetlenségben
szétszórt számtalan ízlésteljes csekély holmik, első pillanatra már
hirdetni látszottak úrnőjük szépségét, kezeinek deliségét s kedves lágy
fogását.
A szoba másik szegletét hamuszín márvány-kandalló bronzöntvényeivel, s
egy fölötte felnyuló, egészen a szoba födeléig érő tükör diszíté s
élénkíté.
E hely felé irányzá lépteit Ágnes, magányt keresve. Érzette, hogy lelke
hullámzása inkább kívánja a kis szobát, hol minden közel van
körülöttünk, mint a nagy termeket. Ezekben szemünk elől mintegy eltűnik
a láthatár s az félelmes homályba kénytelen tekinteni akkor, mikor csak
ismerős és szeretett tárgyakat óhajt látni.
Nincs türelmesebb a papirlapnál. Bármit írunk reá, az nem neheztel, s mi
még ennél is jobb, nem szólal meg, nem pirongat.
Ágnes is csak habozott első pillanatban, vajjon naplójának megsugja-e
érzeményeit, vagy barátnőjének írja meg azokat, sűrű, tömött sorokban,
tanácsot kérendő tőle: mitevő legyen, felfogása szerint,
boldogtalanságának közepette?
Annyira szokatlan s új volt lelkében a szerencsétlenség és bú, hogy alig
talált kifejezésekre, szóval leírni azt, mit érzett még nem volt képes.
Lelke még annyira tiszta s romlatlan volt, hogy neheztelni, annyival
inkább haragra gyúlni nem tudott volna.
Tollát félretevé, mélázni kezdett s összehasonlítá azt, mit remélt, mit
ideig élvezett, azzal, mit elért s mi most birtokában van. Hogy Gyulára
nézve ezen összehasonlítás épen nem volt kedvező, bizton állíthatjuk.
Szerencséjére, ha fel akarta volna ugyan használni vagy felfogni azt –
nagyon kegyelmes birószék elébe kerül vala még ez egyszer. Ágnes
hosszasan gondolkodván, mitevő legyen s mi által változtassa meg férje
viseletét, azon végeredményre jutott, hogy legjobb lesz Gyula irányában
egyideig bondirozni, a mikor észrevevén majd férje, hogy elégületlen,
sietni fog hibáját jóvátenni.
E részben női előérzete nagyon jó útra vezette Ágnest. Mert legtöbb nő –
bármily szép legyen is – kétszeresen az, ha bondiroz. Kis vihar után
pedig mily kellemdús az uj béke s annak számtalan csekély örömei!
Hiszem, hogy valamely szép nő ily ártatlan cselt használva hőn szerető
férj irányában, sokat elérhet; sikerült-e az Gyula irányában, a jövő
megmutatja.
X. (Szerelmed elásott kincs.)
Ágnes gondolatokba merülten ült még mindig, szíve érzeményei eleven
színekkel festék lelke elébe mindazon rég nem tapasztalt élveket,
melyeknek birtokába jutand kis neheztelés következtében kötött béke
után. Remélte, hogy bizton czélt érend.
Mélázása közt halk kopogás hallatszott ajtaján, csak miután ez kétszer,
háromszor ismételteték, rezzent fel mintegy álomból, s hangoztatá e szót
«szabad!» – Különös, örömtől sugárzó arczkifejezéssel mondá azt; mert
mit régóta nem élvezett, férje látogatását hitte s reménylette
lehetségesnek.
Mennyire illett volna ez mostani terveihez, mennyire szebb színt
öltöttek volna szeretett reményei!
Férje helyett komornyikja lépett be, jelentvén, hogy készen várja a thea
a grófnét.
E csalódás következtében kedve még inkább elhagyta s terveihez illő
rossz hangulatban indult a nagyobb termek egyike felé.
Belépvén, Gyulát már ott találta, ki karszékben ülve ujságlapokat
olvasgatott.
– Jó estét, – monda férje felé indulva, mert minden erőlködés daczára
sem birt felhagyni szives szokásaival.
– Jó estvét! volt Gyula felelete.
Ha történetesen ez este kissé szívesebb s derültebb volt volna férje
viselete, talán mindent el bir felejteni s felhagyva terveivel, szokott
kedves modora által igyekszik őt felmelegítni.
Sikerül-e? azért nem kezeskedhetünk.
Most azonban férjének nagyon is mérsékelt felelete mintegy eszébe
juttatá s föleleveníté nagyszerű terveit, s Ágnes hideg maradt és
szótlan.
Thea készítés alatt Marosi eldobván a lapokat, e szókra fakadt:
– Szörnyűség, mily üresek e hírlapok, alig lehet megtudni belőlük
valamit, mi történik a világban?
– Kívánsz-e theát? kezdé Ágnes.
– Nem bánom, ha adsz egy csészével, ma sokat jártam a hegyek között, jól
fog esni.
– Tapasztaltam, hogy hosszú sétát tevél, mert ismét magam valék
kénytelen lovagolni.
– Igaz! – elfelejtettem, hogy megigértem, miszerint elkisérlek.
– Szokásod szerint.
– Remélem, nem neheztelsz, – tudod nem szeretek nőkkel lovagolni.
– Annyira megszoktam már, hogy most nem is tűnik fel többé, ha kérésem
mellőztetik.
– Már ismét ábrándos gondolatok izgatják képzelő tehetségedet; azt
kivánod, hogy a mézeshetek örökké tartanának.
– S miért ne óhajtanám ezt, több jogom van arra, mint bárkinek. Azok oly
rövid ideig tartók voltak nálunk, hogy alig birok visszaemlékezni ama
szép pillanatokra.
– Az asszony asszony marad örökké!
E szavak Marosi egyik legkedvesebb mondása valának, ezek által mintegy
véget vete minden vitának, s megszabadítá lelkét minden
ingerlékenységétől.
Ágnes érezvén, hogy thea előtt nem birván megingatni férje végtelen
hidegvérűségét, nem fog czélt érni, tehát szót sem felelt. Reménylette,
hogy talán később kedvezőbb alkalom nyilik tervei kivitelére.
Alig lőn vége a theázásnak, Gyula ismét ujságolvasáshoz fogott. Ezt
látva neje, akaratlanul is e szavakkal fordult feléje:
– Azt mondád imént, üresek a hirlapok s mégis ujból buvárkodni kezdesz
azokban.
– Már annyira megszoktam thea után az ujságolvasást, hogy mást alig
tudnék tenni.
Ezt mondja ő akkor, mikor az én társaságomban van, gondolá Ágnes. Velem
mulatni, beszélgetni, arról már úgy látszik, fogalma is alig van.
Szeretném tudni, vajjon minden férj viselete ily hamar változó-e mint
Gyuláé. Ha ez úgy van, akkor a mi szerelmünk valóban nem egyéb, mint
pazarlása a szebb s nemesebb érzelmeknek. Mi szépen világlik még most is
a hold ezüst fénye, kis sétát tehetnénk, ha férjem úgy akarná, vagyis
inkább ha nem restelne velem lenni; lehetetlen, hogy ő még szeressen.
Ágnes munkát véve kezébe, a gazdagon világított előcsarnok pamlagainak
egyikére ült, remélvén, hogy férje fölkeresendi talán.