MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
27. KÖTET
AZ ALFÖLDI VADÁSZOK TANYÁJA
Irta
BÁRÓ PODMANICZKY FRIGYES
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
[Illustration]
AZ ALFÖLDI VADÁSZOK TANYÁJA
REGÉNY
IRTA
BÁRÓ PODMANICZKY FRIGYES
HEYER ARTUR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda.
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
BÁRÓ PODMANICZKY FRIGYES.
1824–.
Mikor Kossuth Lajost Pest vármegye követté választotta 1847-ben, az
egész országot megmozgató, érdekfeszítő választási harcz után a
diadalmas Kossuth-tábor élén egy nyalka ifjú lovagolt tánczoló paripán,
czifra szűrben, árvalányhajas kalappal Pest utczáin. Ismeretlen volt a
járókelők előtt. Kérdezték itt is, ott is, ki lehet?
– Podmaniczky Frigyes – volt a felelet. – Az aszódi bárók közül. Ez az
első nyilvános szereplése.
Ma, talán épen azokon az utczákon is, pont hat órakor fehér hajú,
közepütt kiborotvált fehér szakállú aggastyán tipeg piros szekfűvel a
kabátja gomblyukában utczáról-utczára, míg végre eltűnik a
Dorottya-utczai Lloyd épületben, a hol a szabadelvű klub volt. Most már
az is elmúlt. Azt is túlélte, de odajár, mint Artus királyfi a lelkekké
változott katonái felett szemlét tartani.
A járókelők előtt feltünik a különös lengyeles szabású, koczkás
öltözetű, szép, tiszta öreg úr, de senki se kérdezi ki lehet, mert
szinte az egész város ösmeri, hogy ez báró Podmaniczky Frigyes.
E két bemutatott alak egy ember, ugyanaz, a ki volt mindég, csak a
közbül eső ötvenkilencz év csinál egy kis különbséget.
E különbségbe van beékelve egy ragyogó tisztaságú nemes életfolyamat,
melyet kötetekben kellene ismertetni; hasznos szer volna a pessimismus
ellen, ha aláírjuk, pedig szívesen aláírjuk, a mit egy államférfiú
ismerőse mondott róla: «Ez az ember összerontotta egész életem
tapasztalatait, az emberek rosszaságáról most már megint semmit se tudok
– mert a hol egy ilyen ép példány van, ott mások is, sőt sokan lehetnek
ilyenek.»
A szűk tér miatt csak vázlatosan lehet felsorolni az aszódi báróról,
hogy 1824-ben született Pesten és már tizenkilencz éves korában irnoknak
állott be gróf Ráday Gedeon követ mellé s csak négy év mulva jutott be
Pest megyéhez aljegyzőnek, a hol a gentryk kezdeni szokták. A
szabadságharczban huszárszázados volt és osztályparancsnok. Világos után
besorozták szekerész közlegénynek, a hol gazdagon költekezett s a milyen
szerény volt otthon, ép olyan mértékben adta daczból az urat, hogy
környezetét boszantsa. Glacé keztyűben kente kulimásszal a szekereket,
minden szekérhez új keztyűt húzva s egyéb effajta dolgokkal ingerkedett,
– egész sor anekdota van erről.
Talán azért is bocsátották el a katonaságból már 1850-ben, hogy
megszabaduljanak tőle. Itthon az aszódi ősi kastélyban nem tudott egész
tétlenül élni, a szépirodalmat művelte. Ez volt az egyedüli közpálya.
Regényei gyenge dolgok: A _Fekete domino_, a _Tessék ibolyát venni,
Margit angyal, Egyetlen könycsepp_ stb. Az irói talentumnak alig egy-egy
szikrácskája villan meg imitt-amott. Bizonyára nem több ő az Olympus
berkeiben, mint egy művelt idegen, kit véletlenségből ide hajtottak a
végzetes politikai szelek. Vis major az, hogy ide sodortatott. De azért
e regények többé-kevésbé mégis érdekesek, mert kifejezői annak a kornak
és hangulatnak, a mikor a magyar ember _a sorok közt kereste az olvasni
valót_. Ebből az okból választottuk gyűjteményünkbe épen «_Az alföldi
vadászok tanyájá_»-t, mely a legnagyobb elterjedést érte s melyet olyan
elemző és kiegészítő módon olvasott a közönség, mint a Koránt szokták
magyarázni a török papok – a saját tetszésök szerint.
De nem csoda. A nép, mint minden elnyomott nép, várt valamit. Tudta is ő
mit. Várt és várt, mert jól esett várnia jobb fordulatot. Várta a
szétszórt vezetőktől, nagyjaitól, elnémult államférfiaitól. Ezek pedig
nem találkozhattak, csak ártatlan ürügyek alatt. Lakadalmakon,
vadászatokon, az alföldi pusztaságokon, a hol spiczli nincs. «Az alföldi
vadászok tanyája» azért volt bűvös erejű czím s tartalma azért volt
olyan bánya, a miből mindenki áshatott ki valamit. Az isteni homályban,
mely a gondolatok alatt van s melyben szabadon lehet turkálni.
S bár Podmaniczky nem czélzatosan írt így, nem szenzácziót akart ő, nem
gondolt ő arra, hogy a sorok között utat hagyjon a sejtésnek (bár a
kétségbeesésnek éles a szeme), a könyve mégis olyan olvasmány lett, mely
megérdemelte a szomjazók érdeklődését, mert Podmaniczky tényleg folyton
érintkezett az elégedetlen vezérekkel, részt vett összejöveteleiken,
tanácskozásaikon, hallotta terveiket, reményeiket s elméje fölszítta
azt, a mit éreztek, mondtak s akaratlanúl is ezeket tükrözte vissza a
tolla, – nem is említve a hangulatot, mely érdekes lehet, ha egy művész
csinálja a művészi genieje erejével, de ebben az időben százszorta
érdekesebb volt egy laikusnak a kedélyhangulata, ki azokkal beszélt, a
kiktől országszerte várták mindazt, a mi a sziveknek drága.
Podmaniczky írói pályája, mely 1861-ben meghozta neki az akadémiai
tagságot is, csak a magyar közélet megnyiltáig tart. 1867-en túl csak
Naplóját adta ki és a _Kedvencz_ czímű regényt. Azontúl mint balközépi
képviselő teljes erejével a politikába merült. Szerkesztette 1868-ban a
_Hazánk_-at s a tekintélyesebb ellenzéki szónokok közé emelkedett.
Ezentúl csőstül szakadnak rá a különböző állások és kitüntetések. Lesz
belőle az északkeleti vasút személyi főnöke, szabadságolt állományú
honvéd kapitány, majd őrnagy, a közmunka-tanács alelnöke, belső titkos
tanácsos. 1875-től tíz álló évig szinházi intendáns. Még ebbe se halt
bele. Itt történt, hogy egy hivatalnoka nagy összeget sikkasztott hosszú
évek alatt. Az öreg úr szó nélkül kifizette s mikor kérdezték, hogy nem
vette-e észre annyi idő óta a hamis könyvvezetést, grand seigneur-i
méltósággal kiáltott fel:
– Dehogy nem, gyanítottam, sőt tudtam, hiszen azért undorodtam a
könyveibe belenézni.
A Nemzeti Szinház alatta emelkedett igazi műintézetté a derék Paulay
segédkezésével. Általában minden kötelességét a naivitásig híven
teljesítette. És semmi tehertől nem riadt vissza, a mit a vállára
raktak. Már pedig sokat raktak még azután is. A hol pusztán tiszta kéz
kellett – «bízzuk Podmaniczkyra», a hol megfeszített erővel kellett
dolgozni: «talán elvállalná Podmaniczky». Elnöke lett az «Adriá»-nak (ez
volt a kenyérkereseti állása), viselte a szabadelvű párt elnökségét s
mindennap pontosan 6 órakor megjelent a clubban. Megszakítás nélkül
tagja volt a képviselőháznak s 1875 óta egész Bánffyig ő vezette a
választásokat. De ő mindezeket nem ambiczionálta, csak kötelességből
tűrte, utóljára már annyi munkát raktak rá, hogy nem is tudta számon
tartani tisztségeit, így egy ízben fontos szavazás alkalmával megjelent
a városház termében is, nem gondolva arra, hogy ő már hosszú évek sora
óta nem tagja a városi képviselőtestületnek.
A legutóbbi évben, a nyolczvanegyedikben mégis érezni kezdte ereje
hanyatlását s legkedvesebb állását, a közmunka-tanács alelnökségét
letette. Aztán sorba rakosgatta le a többit, mint a terhes podgyászt.
Nem várta be, míg a halál leveszi vállairól az egész rőzseköteget. A
szabadelvűpárt, melynek elnöke volt, feloszlott. Az idén már
képviselőnek se lépett fel. Sőt legutóbb megvált az «Adria» elnökségétől
is. Nem tartott meg egyebet a sok ráaggatott díszből, csak a mit a
komornyikja tűz reggelenkint gomblyukába, a piros szekfűt, mely minden
nap elfonnyad, de mégis örök, mert föl lehet újjal cserélni.
_Mikszáth Kálmán._
AZ ALFÖLDI VADÁSZOK TANYÁJA.
_Első kiadása megjelent 1854-ben._
GRÓF BETHLEN JÓZSEFNEK!
Mi az élet szerelem nélkül?
Hasonlít a nyáron által kiszáradt hegyi patak tátongó puszta örvényéhez.
A szerelem honos mindenütt e nagy világon.
Szibéria jeges pusztáin, Andaluzia költői hegyeiben, a rideg éjszak
sziklaormain, s Olaszország szelíd és a szerelem melegétől áthatott
tengerpartjain találkozunk kalandjaival. Mit a szív érzeményeiről
észleltem, annak egy részét e kis regénybe öltém, s neked ajánlom e
munkámat. Sokszor talán félre fogod tenni, azt mondva: mitsem ér;
egyedüli örömem az leend, ha néha-néha az igazság s az élet valója fogja
áthatni elmédet e sorok olvasása közben.
Kedvvel írtam e lapokat, menhely gyanánt szolgáltak.
Nemde természetes, hogy öröm hatná meg keblemet, ha mások örömmel
olvasnák.
Aszódon, 1854. Áprilban.
_B. Podmaniczky Frigyes._
I. (A kolozsvári nagy-piaczon.)
Sokan olvasóim közül, bizonyosan ismerik már Kolozsvár nagy-piaczát; –
történetünk azonban ott vevén kezdetét, nem lesz talán érdektelen, ha
bővebben igyekszem leírni s jellemezni.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nem azért nevezik «nagy»-nak,
mintha területe s kiterjedtségénél fogva kiérdemlette volna magának e
czímet. Egyedül azon igen egyszerű körülménynek köszöni e kitünő nevet,
melynél fogva Kolozsvárott egyetlen a maga nemében, azaz, egynél több
nem is létezik.
Rendes négyszöget képez, oldalait csinos emeletes házak kerítik. E lakok
többnyire a gazdagabb s főbbrangú családok birtokában vannak, – a téli s
tavaszi hónapok alatt tetemes élénkség deríti az egymás mellett fekvő
kis palotákat.
Idegen alig képes felfogni, mennyi érdekkel és költőiséggel képesek
dicsekedni e külsejüknél fogva szerény tekintetű lakházak.
Ha többször és hosszasabban tölthettük napjainkat Erdélyben, ezt
természetesnek fogjuk találni; mert hol annyi szép nő, oly jó kedv s
valódi vendégszeretet létezik, ott lehetetlen, hogy a szerelem, költészi
s kalandos díszmenetével enyh- és nyughelyre ne találjon. Nem külfény,
de belbecs teszi tehát érdekessé a nagy-piacz házsorait.
Ugyanezt mondhatjuk fő-díszéről, a tér közepét elfoglaló, mohos,
tekintélyes szentegyházról. Külseje, a körülötte s melléje épült,
szerencsétlen alkotású, fecske-fészkekre emlékeztető boltok s
kofaraktárak által van elferdítve. Belsejébe kell lépnünk, hogy a régi
szépnek s nagynak látása enyhítse az emberi nem prózája által
felizgatott idegzetünket.
A nagy-piacz s abból kiinduló hat főút képezi a város közép s
egyszersmind legérdekesebb s élénkebb pontját. Ez utakon szivárog minden
élet s mozgalom a főtérre, ennek boltjaiba s raktáraiba s nem épen
legjobb karban tartott járdáira.
*
Az 1850-ik év május 20-ikán csillogó tiszta tavaszi nap volt. A déli
órák alatt sokan jártak fel s alá Kolozsvár utczáin, legtöben a
nagypiaczon.
A czukrász-bolt előtt, szivarozva látunk állani két fiatal embert,
beszélgetve s vizsgálkodva az előttük elhaladókat; néha a közép-utcza
felé néztek, mintha valami onnan érkezőre várnának.
A magasabb s egyszersmind fiatalabb, körülbelül huszonötéves lehetett;
nyulánk termete, finoman metszett arcza, nagy kék szemei még korántsem
szép, de mint mondani szokták: csinos emberré alkoták. Finom most
sarjadzó szőke szakála s gesztenye színű, természettől göndör, tömött
növényzetű haja, élénk testmozgásai egyrészről szelíd, de mégis bizonyos
könnyelmű kifejezést adának külsejének.
Neve gróf Zendy Kálmán, igen művelt s olvasott fiatal ember, ki sokat
látott s tapasztalt, de szenvedélyes jelleménél fogva alig volt képes
eddigelé bizonyos világosan kitűzött czél felé irányozni tetterejét.
Magyarországi jószágán élt, egyedüli időtöltése a festészet s vadászat
volt. Gazdálkodni, mind a mellett, hogy épen nem tartozott a gazdag
emberek közé – nem szeretett, de nem is tudott. Az élet vidor s élénk
oldalát kedvelte egyedül, kerülve mindent, mi búbánatot vagy gondot
szerezhet.
A másik férfi sokkal idősebb, alacsony, erős termetű alak, kivel miután
ritkán, vagy talán soha nem lesz alkalmunk találkozni többé, nem tartom
szükségesnek a szorosabb megismerkedést. Csak azt említem meg, hogy
erdélyi birtokos s neve Géza.
– Meg nem foghatom, mi oknál fogva késik lovászom; pontban tizenegy
órára rendeltem ide, már dél van s mégsem érkezik, – monda Géza
szemüvegével a közép-utczát vizsgálva szorgalmasan.
– Pedig szeretném látni lovaidat, nagy pejedet különösen hallottam
dicsértetni; nekem jó vadászlóra lévén szükségem, alkuba
bocsátkozhatnánk.
– Ha megtetszik, nem bánom, neked eladom, tudván, hogy jó kezek közé
kerül. Mindig sajnálom, a hányszor rossz istállóba s rendetlen tartásra
jutnak kedvencz paripáim.
– A jó lovat épen úgy megbecsülöm mint a szép lányt, értéke mindkettőnek
rendkívüli s ritka.
– Dicséretes elveid vannak, hanem minthogy nőkről szólottál, tudod-e:
miért jár a szépnem ma ily csoportosan itt fel s alá?
– Azt gondolom: mert a tiszta meleg nap mindenkit kicsalt négyfala
közül.
– Ez csak részben oka e nagy gyülöngésnek, valódi s általános indoka az,
hogy néhány percz mulva a fő-szentegyházban Dévay Ágnes bárónőnek
esketése lesz gróf Marosi Gyulával.
– Esketés, – istenem! tehát ismét elvesz két lény a társas életre nézve.
Elnémulva s eltemetve falusi magányba, egymásnak élve, megúnják a
legszebbet, az életet magát.
– Nem szabad így szólanod, különben azok közé sorozlak, kiket itt látok
felénk tartani. Nő- s férficsoport, nézd mi élénken beszélgetnek várva
az esketést; minden szavok az irígység s hamisság egy-egy dühös
kifakadása.
– Nem irígylem senki sorsát, – hidd el, elégedett vagyok.
– Hiszem s reménylem is; csak azért említem ezt, mert csodálom, hogy az
emberek minden új házasságot, többnyire rossz mint jó oldalairól szoktak
felfogni s taglalgatni. Ha szép s jó a menyasszony, azt mondják: hisz
nincs semmie; nem értem, miből fognak élni ezek az emberek. Ha csunya de
gazdag, ily formán okoskodnak: nekem ugyan nem kellene minden kincse
daczára; mit ér az asszony, ha még nem is szép. E tekintetben a férfiak
épen oly irígykedve itélnek, vagyis inkább nem ítélnek, mint a nők.
Alig végzé beszédét Géza s a Monostor-utcza felől kocsirobogás
hallatszott. Pár percz múlva egész hintó-vonal állott meg a fő
szentegyház rostélyzata előtt.
– Menjünk közelebb, hadd lássam a menyasszonyt, mondá Kálmán.
– Nem bánom, legyünk egyszer legalább Kolozsvárott is badaudok, úgy is
ritkán nyílik alkalom e kellemes s annyira könnyű mesterség űzhetésére.
Erdélyország fővárosában, mint mindenütt a világon, szeretik nézni,
mondhatnám bámulni az esketési szertartást; de természetes is, mert alig
van érdekesebb s nevezetesebb pillanata életünknek.
Két ember örök hűséget esküszik, igérik hogy boldogítni fogják egymást,
hogy akaratuk, gondolatuk, tetteik egyek leendenek. Hogy mind e szép
igéretek kétszeresen szépek valamely deli nő ajkai által elrebegve, azt
tagadni alig lesz képes valaki, ki tanuja volt egyszer ez életben
valamely szép pár összekelésének.
Kálmán Géza mögé állott, ki a rostélyzat melletti helyéről kényelemmel
láthatá a hintókból kiszállókat, s pajtását, – megnevezvén az egyeseket
– a kolozsvári társaság legfényesebb s legszebb részével ismerteté meg.
Végre kiszállott a menyasszony is, alig pillantá meg Kálmán s egy ah!
felkiáltása arra látszott mutatni, miszerint külseje nagy hatással volt
reá.
[Illustration: Végre kiszállott a menyasszony is.]
– Ugy-e csinos lány Ágnes bárónő? – mondá Géza, pajtása felé fordulva.
– Talán szeretted volna gyakorta látni, hogy most Marosi helyét
foglalhasd el.
– Megvallom, női szépség rég nem hatott reám annyira, első látásra.
Barna szemei mintha varázserőt lövelnének, annyira átható tüzűek. De hol
van a vőlegény?
– Épen most jő.
– Derék embernek látszik, emlékszem, néhány évvel ezelőtt többször
találkoztunk Nápolyban, ott teleltünk mindketten.
Az üres hintók elhaladván s kis távolságra sorban megállván, közöttük
feltűnt Marosi fogatja, négy sötét peje hatalmas és szép, hintaja
roppant nagy és kényelmes volt.
– Meglátszik, hogy sokat utazott Marosi, – mily jól van összeállítva
fogatja, legkisebb részei egybevágók. A lovak szépek s nagyon egyenlők,
a hintó kényelmes s oly csinos, hogy szinte irígylem sorsát annak, ki
szép nővel helyet foglalhatand belsejében, – mondá Kálmán, körüljárva a
fogatot s vizsgálva annak egyes részeit.
– Marosi jó ízlése ismeretes nálunk, mindenki az ő tanácsával él
lakházak, kertek, fogatok rendezésénél vagy összeállításánál. Ha
családja körét is oly ügyesen birandja felfogni, s irányozni, boldog
leend kétségkívül.
– Kívánom s óhajtom, mert sajnálnám ha oly dicső lényt, mint Ágnes
bárónő, nem környezne boldogság.
Ez alatt elérkeztek Géza paripái.
Néhány percz mulva a két lovas a Monostori-utczán haladva végig, a
szabad természetet kereste föl.
Este a kolozsvári kaszinóban két tárgy foglalkodtatá az ott egybegyültek
elméjét s képzé a beszélgetés főtárgyait.
Marosi Gyulának egybekelése Dévai Ágnessel volt az egyik; azon alku
pedig, melynek következtében Kálmán megvette Géza legjobb két paripáját,
volt a másik nevezetes ujdonság.
A magyarnak legkedvesebb mulatsága, reményeinek legfényesebb tárgya a
szép asszony és jó ló.
II. (Szerelem és házasság.)
Korszakunk társasviszonyainak alapja a házasság.
Nem képzelhetünk művelt nemzetet, rendszeres életviszonyokat e szent
kötelék nélkül, mely egybefűzvén két lényt, teremti a családot, képezi a
szívet, az észt, a tetterőt.
S mégis alig találunk cselekvényre az emberi életben, melynek alapját
oly különféle jellemű indokok képeznék; mert vannak, kik érdek vagy
dicsvágy, ismét mások, kik unalom vagy hiúság által késztetve vezetik
oltárhoz arájokat.
Nem tartozom azok közé, kik azt vélik, hogy sohasem volt oly romlott a
világ, mint épen most; sőt merném állítani, hogy bizonyos tekintetben az
erkölcsök és erények sokkal érettebb és magasabb polczot foglalnak el,
mint a mult századokban.
Ezt tartva, bizton állíthatom, miszerint legtöbb házasságnak alapeszméje
mégis csak a szerelem.
Ha e tárgyat ki akarnám meríteni, arról kellene szólanom, mi fajtájú
azon szerelem, mely határozottá érleli lelkünk bel-, sokszor nagyon is
zavart érzeményeit. Ez itt nem lehet czélom, én a házasságról csak
annyiban szólhatok, mennyiben kis történetemben szerelem-egybefűzte
házaspár fordúl elő. Ezeket felkeresni és vizsgálni: vajjon boldogok?
egyedüli feladatom.
*
A Székelység egyik kies völgyében, Gerőfalva közelében, kis domb csúcsán
fekszik gróf Marosi Gyula nyári laka.
Régi, középkori német lovag-ízlésben épült várkastély; külseje
egyszerűen kis váralakú, négy szögletét bástya-jellemű tornyok ékítik.
Teteje most már ritkán látható, tarka színeket játszó palakövekből van
összerakva.
A falakon sűrűen felfutó folyondárok zöldje, a régi költői képet
kétszeresen széppé varázsolja. A tágas góth ízlésű ívablakok ős cserfa
foglalványai s részben tarka üvegtáblái, felséges vegyületet képeznek a
várnak itt-ott kilátszó mohos falaival, s az ablakokat gazdagon
körülfutó elevenzöld növényzettel.
A kastélyba tágas kapu vezet, a belső udvar virágos kertet képez. Az
emeletet körülfutó karcsú, kigyóként felkanyarodó kőből metszett
oszlopok által képzett folyosó, kényelmes ülőhelyek s ügyesen
felállított s összeillesztett virágcserepek által diszítve, mintegy
előcsarnokot képez. Ez alatt kényelemmel pihenhetünk a nap legforróbb
óráiban s a lanyha, meleg esőt nézhetjük vagy az ég tekintélyes
dörgéseit hallgatjuk, szabad menetet engedve lelkünk búskomor költői
ábrándozásainak.
A várlakot körülövedző dombocska, külön rostélyzat által bekerített
virágos kertté van alakítva, mely fényesen s rendesen tartatik.
A legszebb bokor s virágcsoportok tarka vegyülete, mintegy a ház alatt
elterülő szőnyeget képez, szebbet és elevenebbet mint bárhol; mert a
hegyi levegő ereje s tisztasága, a hűs éjek s folytonos harmat,
tartósabb s élénkebb növényzetet teremtenek.
A rostélyzaton túllépve, nagyobb angol kertbe érünk, hol smaragdzöld
pázsiton, terebélyes facsoportozatok hűsében, eleven sövények által
szegélyzett utakon gyönyörködtethetjük szemeinket s üdíthetjük fáradt
testünket csinosan rendezett ülőhelyek s sétányok által.
Az angol kert távolabb fekvő része, erdélyi divat szerint czélszerűen
utánozván e tekintetben Albion fiait, ménes-állásul van felhasználva.
Egymás mellett fekvő, egyes sövények által különválasztott gyepes és fás
helyeken száguldó mének, virgoncz csikók, nemes anyakanczák nyeritése,
vad futkozása, a kolompok és csengők eredeti hangversenyével élénkséget,
költőiséget kölcsönöznek a tájképnek.
Kiérve az angolkertből, jó karban tartott országútra jutunk, mely a
polgárosodás jelképe gyanánt, kígyóként kanyarúl végig a jól művelt
völgyön. Két oldalát dúsan termő, sötétzöld törökbuza-földek, azokon túl
magasabb dombok, ezeken pedig legelőhelyek, facsoportozatok s egyes
sziklaormok diszítik s alkotnak páratlan szépségű tájképet.
Az ős kastély ablakaiból tekintve, az itt leírtak mint összefoglalt
tájkép, lepik meg szemeinket.
Előttünk terül el a virágos domb, mint mesterség alkotta természet; azon
túl az angolkert, mint művészileg rendezett természet; messze távolban a
kies völgy hegyláncza látszik ős erdeinek sziklacsúcsaival, mint a vad
természetnek mesterkélő kezek által nem bántott, szűz, eredeti jelképe.
A mily csinosan s jól rendezett a kastély alakja s környezete, épen
olyan kényelmes és elmebeli műveltségre emlékeztető annak bel-elosztása
és butorzata.
Néhány tágas terem, azokban a legjobb ujabb munkákból összeállított
csinos kézi könyvtár, zongora, több művészileg értékes festvény s album,
mindmegannyi főkellékei a falusi életnek.
Nem hiányoztak hűvös lakszobák, melyek nyáron által feledtetik a
tikkasztó meleget; sem tágas jó kandallók, melyeket megpillantva, szinte
örvendve várjuk a bekövetkezendő őszi napokat, estéket, a pattogó vidor
lángokat s azok kétes és mégis, – kivált szép nő társaságában – annyira
kellemdús világát.
E kis paradicsom lakosait ha vizsgáljuk, érdemeseknek tartjuk arra, hogy
ott élvezzék fiatal koruk gyönyörteljes napjait.
Ágnes grófnő magas nyulánk termetű, arcza görög ízlés szerint metszett.
Legszebb részei: barna, nagy és sokatmondó, igéző tüzű szemei, hajlott
orra, hófehér fogai, kissé felduzzadt piros ajkai s gazdag fürtökben
aláhulló fekete haja.
Az ilyen külsejű nőknél sokszor hiányozni szokott élénkség még inkább
növelte az egésznek tökélyét s kedvességét. Jellemében azonban bizonyos
változékonyság volt, mely lehetővé tette, hogy nem ritkán legélénkebb
perczeit búskomorak váltották fel.
Vajjon az élénk, vagy búskomor Ágnes volt-e szebb? ezt bajos
elhatározni; mert ő mindig szép és szeretetreméltó.
Mint egyetlen gyermek a háznál, rendkívüli, mondhatni túlszorgos gonddal
neveltetett ugyan, de szülei túlzott szeretete, nem ritkán engedvén
akaratának akkor is, mikor azt tenni vétek volt, ha nem is épen romlott,
némileg mégis elkényeztetett hölgygyé tette a fiatal, tizenkilencz éves
Ágnest.
Alap-jellemvonása a jóság levén, ügyes vezető kezében hajlékony s
könnyen fékezhető volt természete. Semmit sem gyűlölt annyira, mint a
tétlenséget; nem engedé, hogy unalom szállja meg fiatal erőtől pezsgő
lelkét. Csak midőn valamiért neheztelt vagy bánkódott, képes volt órákig
tétlen ülni; s akkor egyedül szíve s annak búskomor érzelmei működének.
Marosi harmincznyolcz éves, gazdag földbirtokos volt, ki temérdek sokat
utazott, sok asszonynak udvarolt, s meglehetős sokat tanult is,
mennyiben az élet mindennemű, változékony szinezetű viszonyait
felhasználta arra, hogy bizonyos, szerinte csalhatlan életbölcseséget
alkosson magának.
Külseje nem volt ugyan feltűnő szép, mind a mellett ügyessége s viselete
által kiegészítve, nagyon is természetesnek találta mindenki, hogy
szerelmére méltónak találta Ágnes vagy bármely más nő.
Jellemének legfőbb hibája, bizonyos lelki s testi restség volt, melynek
sokszor engedve akaratlanul is önző lett. Önön gondolatai s tettei
szerint itélvén meg mindenkit, gyakran felette hibás és igazságtalan
volt okoskodásaiban s hiedelmeiben. Szóval, a szerencsének némileg
elkényeztetett s nem mindig csalhatatlan álmokban ringatott gyermeke
volt.
De hát e két lény, megajándékozva mindennel, mit az élet közönséges
fogalmai szerint szükséges arra, hogy szerencsések lehessünk, boldog s
elégedett volt-e valóban?
III. (Mézes hetek.)
Meggyőződésem szerint alig van kifejezés, mely az emberi jellemre nézve
sértőbb volna, mint e fejezetnek annyiszor s oly lelkesedéssel említett
s tulajdonképen mégis oly keveset mondó czíme.
A legszebb, a legragyogóbb érzelemnek, a szeretetnek, mely a vad
kebelben ép oly gyökeret bír verni, mint bármi ellágyult vagy az
erkölcsök által megszelídült szívben, melyre jó vagy rossz ember
egyaránt fogékony, – azon érzelemnek, mondom, csak mézes hetei, még csak
nem is hónapjai, annál kevésbé évei volnának?
Ezzel is az emberi természet törpesége önmagára sütötte a gyengeségnek
bélyegét. Mentségére alig hozhatunk fel mást, mint azt, hogy legalább
igazat mond s nem igyekszik jobbnak látszani, mint a milyen valóban.
Minthogy csak mézes hetek s nem évek léteznek – legalább közönségesen
ezt tartják – azért jelentenek annyit a szerelem történetében. Ez
fénypont; ki annak birtokában sohasem volt, ki annak tudatával soha sem
birt, az a földi élvek legnagyobbikát nem élvezte, nem tudja, hol s
mikor pontosulnak össze a legellenkezőbb érzelmek szép és boldog
egészszé.
A fiatal lánykának, fejlődése első napjától kezdve, ha nem világosan is,
de legalább kellemes bizonytalanság, ködfátyolába burkoltan lebeg
érzelmi világa előtt, mint a szerelem telje, a házasság, azaz a mézes
hetek.
Ez természetes, azért jó is. Mert nő, ki sohasem birt ez előérzettel, ki
soha nem vágyott azután, mi egyedüli költőisége lehet
gondolatfolyamának, az nem nő, az akár szép, akár nem szép, a mint a
természetnek épen tetszett őt alkotni, mégis szív nélküli.
A férfiak szemében, általán véve legalább egészen más alakúak a mézes
hetek. Azok nem mint a szerelem fénypontja, édene, hanem inkább a már
némileg lehangolt érzelmek Pygmaleonjaként tűnnek elő. A férfiak
többnyire már akkor ott vesztik a költőiség első tiszta benyomásait,
mikor az még alig él bennök mint öntudat. A nélkül, hogy világosan fel
tudnák azt fogni, életbe lépnek, mint már félig elélt lények. Csakhamar
észreveszik, hogy hiányzik keblökben az, mi mindennek fényt, kellemet s
bizonyos bűvös álmokban ringató légkört bir alkotni körülöttünk;
hiányzik bennök a szerelem költői képessége. A kit ilyenkor magába
szállva, meglephet még az ihlet mindenhatósága, ki még költőiséggel tud
szeretni, annál a mézes-hetek bűvös erővé válnak, mely eltiprott világot
elevenít s már elveszettnek tartott paradicsom kapuit tárja fel.
*
Ha tollam elég ügyes volt arra, hogy tisztelt olvasóim a közelebbi
fejezetben mondottak után, bizonyos kimért, tiszta fogalmat szerezzenek
magoknak a gerőfalvi várlak belsejéről s annak környékéről, ha továbbá a
mondottak nyomán Ágnest és Gyulát azon lényeknek képzelhetik, kik valódi
életet öntnek mind e mesterség s természet-alkotta szépbe; akkor már
némi fogalmuk lehet e pár mézesheteiről – mondanám, hónapjairól.
Mindent, mit a szerelem teljhatalma elő bir idézni, mindent, mit az ész,
művészet s természet nyujt, hogy szebbé, fényesebbé alkossa életünk
pályáját, mindazt egyesítve találjuk Gerőfalván.
E két lény, feledve mit átélt, feledve azt, mi nem egyszer
visszaemlékezteté őket arra, hogy nem mindig simák s rózsákkal behintvék
életünk kalandos utai, a jelen édesteljes perczeinek élt. Az egész nagy
világ reájok nézve nem létezett; de annál szebb s mindenhatóbb volt az ő
egyéni mindenségök: a szerelem-teremtette boldogság, megelégedés.
Kik az előtt ismerték Gyulát, alig hitték, hogy ő ugyanazon ember; a
szerelem hatalma varázserővel birt reá. Víg kedélyű, nyilt keblű volt
mindig, Ágnes közelében földöntúli kifejezés bélyegzé arczvonásait,
tetteit, szavait.
Fiatal neje mindig szép és szeretetreméltó volt ugyan, de annyira
szépnek s kedvesnek, mint most, eddigelé senki sem ismerte. Átlépve az
örökös fesz- és félelmes visszavonulásnak előtte majdnem türhetlen
határait, kifejlődött benne a tiszta érzelmek, a valódi meggondolatlan
szerelem legfényesebb példája.
Ha az ember szeret s viszont szerettetik, minden csekélység örömet idéz
elé.
Nincs gondolat, nincs érzés, mely habár magában tekintve szép és jó,
százszorosan azzá ne válnék, ha közlöm vagy egyszerre érzem szerelmem
tárgyával.
Gyula sokoldalú tapasztaláson szerzett ismeretei ha nem voltak is
alaposak, mindenesetre oly fiatal nő irányában, milyen Ágnes, hasznosan
mulattatók valának. Ágnes soha egy mestere szavait sem hallgatá oly
figyelemmel, mint Gyuláéit, mikor az egy vagy más tárgyról véleményét
kimondá. Soha regény nem mulattatá annyira, mint mikor férje néhány
kalandját, mintegy beszélybe foglalva elmondá.
De van-e mester a világon, van-e regény, mely többet s igazabbat volna
képes mondani, mint a valódi szerelem? E hatalmas érzelem nem egyszer
varázsolt már együgyű embert érett eszűvé, indulatosat szelíddé, rosszat
jóvá az életben; míg más részről a csalódott szerelem sokszor rövid
perczek alatt az ellenkezőt idézé elő.
S viszont Ágnes öröme vagy figyelme, helybenhagyása vagy ellenkezése,
mily rendkívül örömet okoztak Gyulának! Őt már sok ember hallgatta, de
azok bármit gondoltak volna is arról, mit mondott, az közönyös volt reá
nézve; Ágnest mulattatni, neki tetszeni, vele vitatkozni, volt most
egyedüli öröme, élvezete.
A nap első felét mindenki külön szobáiban tölté. Gyula részint
gazdasági, részint e tárgyat érdeklő más ügyekkel foglalkozott; neje
olvasással, zenével mulata, a háztartás kisebb gondjai épen nem
tartozának kedvencz foglalkozásai közé. Lelke mostani állapota annyira
ellenkezék e kellemetlen s mégsem valódi gondokkal, hogy azt épen nem
lehete csodálni.
A délután vagy gyalog sétának, vagy lovaglásnak, vagy kocsizásnak volt
szánva, a mint épen vagy a kies természet egyik szebb pontja, vagy egy
közel fekvő major, vagy nem távol eső szomszédság fölkeresése lőn
kitűzve czélul.
Ez utóbbi ritkán történt, részint, mert Gerőfalva kevés érdekes
szomszédsággal dicsekedheték, leginkább pedig, mert nem vala a boldog
párnak sem szüksége sem kedve mások társaságát óhajtani, nem is
képzelheték, hogy szűk körükön túl hasonló boldogság létezhessék.
E kirándulások képezék a mézeshetek egyik fénypontját; mert bármit
élvezzünk is fényes, kényelmes, mindennel ellátott termek közepett, a
legszebb lakás, érzelmeink, gondolataink, szóval létünk legszebb
foglalványa maga a szabad természet. A szerelmes párt kétszeresen az, ha
kies völgyek, friss erdők s virányos rétek szőnyegén halad végig; mert a
mi lelköket vidítja, mi érzelmeiket emeli, az a legtermészetesebb, mert
fő jellemvonása az embernek. Ha mindezeket a nagy és szép mindenséggel
is közölhetjük, kétszeresen kellemessé s kedélyessé válik lelkünk
állapota.
Az órák perczekként, a napok órákként folytak le. A szép várkastély
lakói alig juthattak az élet öntudatához, oly sebesen haladt az élv
ideje; röpülni látszott az, mikor meg kellett volna állapodnia.
S mégis hamar, mindent elnyelő sebességgel múltak napok, hónapok a
boldog pár életében: mily sokat éltek s élveztek e rövid idő alatt!
Az ő boldogságuk hasonló vala a naphoz. Nem két lény, de Isten tudja
hány szegény, szerelmet nélkülöző lény sütkérezhetett volna keblök benső
melegének sugárzatán!
IV. (Folytatás.)
Ágnes fiatalkori barátnői közül G… grófnét kedvelé legjobban, vele
társalga legtöbbet, vele közlötte szívének eddigelé csekély bajait,
szerinte szerencsétlenségeit.
A két nő jellemére nézve nagyon egyezett. Mindkettőnél a költőiség, a
hevesebb érzelmek voltak inkább kifejtve. G… grófné ezelőtt három évvel
ment férjhez s most Magyarországban lakott Pest közelében. Mikor Ágnes
Gyulát szeretni kezdé, barátnője épen Kolozsvárt tartózkodék szülői
látogatása végett; látta tehát mint fogamzott s fejlődött végre szerelme
boldogsággá.
G… grófné néhány hónappal Ágnes összekelése után érkezett Gerőfalvára,
hogy mint asszonyt lássa azt, kitől mint mátka bucsúzott.
Nagy volt a két fiatal nő öröme; hiszen zsenge koruk álmait
valósultaknak látták, mert szerelem boldogítá mindkettőt.
Az első üdvözlések után Gyula magokra hagyá a nőket, mintegy érezve, mi
sok mondanivalójuk leszen.
– Végre magunk vagyunk, mondá G… grófné nyugodtan – s örömmel
szemlélhetlek, mióta asszony vagy, még nem is láthattalak. Mily jó
színben vagy! – hogy érzed magadat?
– Hogy is kérdezhetsz ilyesmit, egész világon nincs boldogabb lény
nálamnál; minden, mit valaha képzelni mertem, valósult. Ha mostani
érzelmeimet egybehasonlítom azokkal, melyek mátka koromban buzdíták
keblemet, csak most szeretem igazán férjemet. Úgy látszik mintha
szerelmem mindennap növekednék, egész éltemet eltölti s legcsekélyebb
részletig boldogít. Mennyire sajnálom azon nőket s barátnőimet, kiktől a
sors megtagadá mind ennek élvezhetését. Igaz, hogy nekem is sok
búbánatomba került, míg elértem azt, mi most boldogít.
– Kétszeresen örvendeztet, hogy így hallak szólani, mert én is érzem s
érzettem mindazokat, miket te elmondál. Az én boldogságom mintha nem
volna képes megállapodni, mindig derűltebbé válik férjem szeretetreméltó
viselete által.
– Hidd el, csak ezt szeretném elérni. De én, mintha félteném azt, mit
most birok, mintha bensőm azt sugallaná, hogy nem lesz tartós.
– Hogy a szerelem-alkotta boldogság tartós legyen, csak egy fő
sajátságot igényel, t. i. hogy valódi szeretet legyen. Ezen esetben nem
mulandó, sőt tartós és örökös is lesz; Gyula és te pedig valóban, s így
tehát alkalmasint tartósan is szeretitek egymást.
Kis mélázás után Ágnes így szóla:
– Az lehetetlen, hogy a mit most érzek, elenyésszen. Mi volna a
szerelem, ha még örökké tartó sem volna; mi az élet, ha e fénypontja
délibáb gyanánt mulékony és csalfa volna?
Míg a két nő beszélgetve mulatott, addig Gyula a kertben sétála,
vizsgálá az egyes facsoportozatokat, melyeket nem rég ültetének. Az
angolkertbe érve, kocsi robogott be ennek kapuján s egyenesen a
kastélynak tartva. Fiatal ember űlt a nyitott kis hintó bakján s
hajtotta a virgoncz székely négyes fogatot. Megpillantván a háziurat,
megáll s leugorván ülőhelyéről, feléje tarta.
– Isten hozott, Béla, mily rég nem láttalak; ritka madár vagy nálunk, –
mondá Gyula, jobbját nyujtva az érkezőnek.
– Köszönöm pajtás, csak megvagyok még, bár igen rossz kedvem van, ez
oknál fogva kerülöm az emberek társaságát. De hát te hogy érzed magad,
mióta Hymen hatalma uralkodik fölötted zsarnokilag.
– Boldog vagyok; hidd el barátom, ki nem házas, azt valódi szerencse még
nem környezte. Mit ér az a legényélet, az ember mindent megún, de azt,
leghamarébb.
– Kevés idővel ezelőtt pedig egészen más elvek apostola valál;
megvallom, nagy változáson mentél keresztül e rövid idő alatt.
– Igazad van, de akkor még nem voltam szerelmes, sem házas; és hidd el,
az egyetlen módja annak, hogy eltompult fogalmainkat fölelevenítsük, s
még egyszer még pedig valóban fiatalokká váljunk.
– Teljes szívemből fogok örvendeni, ha később, bizonyos idő mulva is ily
lelkesedéssel hallak szólani e tárgyról.
– Barátom, tudod, hogy nem vagyok már gyermek, eléggé tapasztaltam már
az életben, hogy semmi sem tart örökké. Az első mámor után képesek
vagyunk oly módon rendezni életmódunkat, hogy az örökös elégedettség
forrásává váljék.
– Szívemből óhajtom mindezt – csakhogy –
– Kérlek, ne okoskodjál tovább e kényes állításokról. Jer velem, hadd
mutassalak be nőmnek, azon varázshatalomnak, mely e változást előidézé
rajtam.
A nőkkel alig találkozhattak; mert miután egy ideig még beszélgettek
volna, Ágnes megmutatá barátnőjének a fényes várlak minden egyes
szobáját, termeit s több kényelmesen s ízlésteljesen rendezett
helyiségeit. Büszkeséggel s örömtől sugárzó arczczal mutatott és
magyarázott mindent s hallgatta G… grófné tetszésteljes felkiáltásait s
megjegyzéseit.
A férfiak a tágas folyosók egyikén pillantván az asszonyokat, feléjök
tartottak. Gyula bemutatá báró Örkényi Bélát.
– Rég tartózkodik már vidékünkön báró Örkényi? – kérdé Ágnes az érkezőt.
– Úgyszólván, folyvást itt lakom, közelfekvő kis jószágomon.
– Elég nem szép, hogy csak most keres föl bennünket.
– Nem akartam háborgatni látogatásaimmal kegyetek boldogságát, melyről
annyi sok szépet hallok a vidék miden lakójától.
– Szokásuk az embereknek, hogy inkább mások mint saját ügyeikkel
foglalkoznak mindig – szóla közbe Ágnes.
– Mind a mellett reménylem, ez egyszer csak igazat mond a vidék hirnöke.
– Mindenesetre igazat és sokkal alaposabbat, mint hogy azt ön szives
látogatásai megháborítni képesek volnának.
Kis idő mulva a férfiak eltávozván, Ágnes barátnője felé fordult:
– Hogy tetszik neked Örkényi?
– Még nem itélhetek – hisz alig hogy láttam.
– Igazad van; mind a mellett reám visszás s kellemetlen benyomást tett,
van arczkifejezésében valami, mi rossz embert sejdíttet velem; vonásain
az irígység látszik székelni.
– Ne ítéld el szegényt; te mindig szigorú valál. Ki tudja, talán a
legjobb ember, s csak rosszúl alkalmazott elménczsége miatt kellemetlen
neked az ő megjelenése.
– Szörnyű hiuságot is árult el megjegyzése, mintha ő mások boldogságát
meg tudná zavarni.
– Nekem legalább úgy látszott, mintha azt akarta volna mondani.
Vannak emberek, kik – maguk sem tudjuk megfejteni miért – visszás,
kellemetlen benyomást idéznek elő első látásra. Néha rögtönzött ugyan az
itélet, de sokszor nagyon is alapos. A nőknek e tekintetben sokkal
finomabb tapintatuk van, mint a férfiaknak, ők pillanat alatt többet
vesznek észre, mint mi órák közben. Ágnesnek aligha igaza nem volt,
midőn Béla irányában ellenszenvét nyilvánítá.
Béla fiatal ember volt még ugyan, de szellemileg nagyon is túlérett.
Alig ismerte őt valaki, annyira visszavonultan s magának élt. Mindenki
azt tartotta róla, hogy – mint mondani szokás – hamis ember, éles
nyelvű; míg maga mindent kerül, mi életmódját zavarhatná, vagy
kellemetlen viszonyokba ejthetné.
Most is, alig kereste fel szomszédjait. – Marosi csodálkozott, midőn
érkezni látta azt, kiről tudta, hogy kerüli a társas köröket, különösen
a nőket.
Külsejére nézve alacsony szikár alak, keleti görög arczulattal és
színezettel. Mozdulataiban s kifejezésében bizonyos hidegség volt
észrevehető, mely részint elfogultsággal részint alattomossággal
látszott határos lenni.
Ilyen volt azon egyén, ki először talán, mióta Ágnes férjnél volt,
néhány pillanatnyi rossz kedvet okozott a kedves háziasszonynak. Nem is
tanácsos fiatal házasok irányában kétértelmű elménczkedések által akarni
fényleni. Azok annyira féltik s őrzik boldogságukat, hogy gyűlölik
mindazokat, kik bár gondolattal is meg merészlik támadni kincsöket.
V. (Egy év.)
G… grófné és báró Örkényi látogatásai, miután mindketten huzamosb ideig
tartózkodtak volna a gerőfalvi várkastélyban, megzavarák a fiatal
házaspár kellemetes egyforma életmódját.
Ágnes részint örült, hogy barátnőjének elmondhatja sokszorosan
mindazokat, mik mostani életviszonyait szépíték, részint örömmel
hallgatta, midőn G… grófné keble boldogságát s örömét kitárá előtte.
A női jellem egyik fényoldala azon odaadás, melynél fogva ha boldogok,
egészen azok tudnak s akarnak maradni. Az önmegelégedés e páratlan
érzelme nálok mindent elnémít, szivesen feledik mindazon eseményeket,
melyek talán pillanatra, megzavarhatják örömtől sugárzó létöket;
kétszeresen érzik és becsülik a sors azon kedvezményeit, melyek
boldogságukat fényesebbé varázsolhatják.
E két nő most azon kellemes szakában vala éltének, midőn minden virulni
látszott körültök, midőn a lanyha szellő is alig zavará boldogságuk
fényét, sima víztükrét. Alig hiheték, hogy vannak – pedig mily számosan,
a nagy világon, – kik boldogtalanok, szerencsétlenek.
Egészen más viszony volt Marosi és Örkényi között. Mig amaz mindig csak
a jelen gyönyöreiről regélt barátjának, ez által a házasélet dicséretét
zengedezve s mintegy felelve azon vádakra, melyek ellene felhozattak:
hogy ő mint koros férfi oly fiatal lányt vett nőül, mint Ágnes; addig
Örkényi, Tamásként nem szólt ugyan ellene, de mintegy lehetetlenségeket
s túlzottakat hallgatta végig mindazokat, melyek előtte elmondattak.
Ágnes, ha nem állíthatjuk is, hogy Örkényit megkedvelte, de legalább
megbarátkozott vele annyira, miszerint nem volt kellemetlen hatással
kedélyére látása, kivált miután látta, hogy férje szívesen mulat vele.
Távozván a vendégek, ismét a régi kedves egyformaság állott be Ágnes
nagy örömére, mert már szinte félteni kezdé Gyulát, hogy másokkal is
épen oly kedvesen tudna mulatni, mint vele.
Midőn Béla távozott, Gyula felkéré, hogy látogatását minél többször
ismételné; mert – úgymond, – jól esik néha szólani a multakról,
megemlékezve mindazokról, mik most már nem léteznek.
Ágnes ezeket hallva, s férje karján haladva fel a lépcsőzeten, kis
szünet után, szórakozott arczkifejezéssel e szavakat intézé Gyula felé:
– Miért akarod, hogy Örkényi sokszor eljárjon hozzánk, – azért
leginkább, hogy a multakról beszélhess vele? – mostani boldogságod nem
elégít ki, már is kedves emlékezetekre van szükséged?
[Illustration: – Mostani boldogságod nem elégít ki?]
– Ne magyarázd így szavaimat. Nemde, te is szivesen mulattál G…
grófnéval, aligha másról volt szó köztetek, mint arról, mit átéltetek.
– De mind az csak mint mostani boldogságom alapja kedves előttem, – csak
azért szerettem emlegetni a történteket, mert veled hozának
érintkezésbe.
– S ki mondja, hogy én nem ugyanazokat tárgyalám Bélával s neki nem
ugyanazokat beszéltem el?
– Örkényit nem tartom oly embernek, ki szivesen hallgatná, midőn mások
saját boldogságukat regélik. Ezt kisebbíteni s elménczségei által
nevetségessé tenni, hiszem, hogy hajlandóbb.
Béla nem felelvén, nejét termeibe vezeté s fontos dolgok végzését adván
okúl – elbúcsuzék.
A meleg forró nyári hónapokat aranyos színezetű őszi napok követék, s
ezeket ismét hó-fehérítette csillogó téli tájkép váltotta fel.
A természet egymást felváltó jelenetei nem idéztek elő semmi lényeges
változást Gyula és Ágnes életfolyamában. Csergedező patakhoz hasonlíta
ez, melynek tükre annyira sima, vize annyira tiszta, hogy fenekén
látszik a fehérre mosott fövény, míg csendes s minden vadság nélküli
folyása nem képes megtörni, magával sodorni a partjait diszítő
nefelejts-szálakat.
S mégis voltak pillanatok, melyek vihart jelentő felhőcsoportként
tanyáztak a szerelem tiszta láthatárán. Ágnes annyira boldog volt, hogy
sokszor akaratlanul is, keblét félelmes érzés fogta el, mintha
lehetetlennek hinné, hogy ez örökké tartson, mintha rémkép környezné
belvilágát, mely megsemmisítni s megzavarni készül mostani lelki
nyugalmát s boldogságát.
De nincs is a világon érző kebel, mely bármi csordultig legyen is az
örömérzet legbensőbb öntudatával telve, egyszersmind aggasztó érzelmek
is ne támadnának benne, midőn a mindenhatóság jótéteményei előtt
leborulva, mintegy magába kénytelen szállani.
Ágnesnél e búskomor érzelmek a tiszta, valódi boldogságban gyökereztek-e
vagy előérzelmek alkonyaként vetettek néha kétes világot sugárzó arczára
s keble legbensőbb titkos életére? ezt a következmény mutatja meg.
VI. (S még néhány hónap.)
Mintha virányos rétről kopár tarlóra lépnék, oly lehangolt keblem, midőn
elmondani készülök mindazt, mi annyira megváltoztathatá a gerőfalvi
várlak belsejét, nehány hónap lefolyta alatt. Mintegy kényteleníttetünk
elhinni, hogy az emberek nem érdemesek a boldogságra, ha sokszor
taglalgatva egyesek elégületlenségét, visszagondolunk s átvizsgáljuk
ennek kútforrásait s első indokait.
Azt tartják közönségesen, hogy az emberi természet minden hét évben
változik.
Mennyi szerencsétlenség, bú-bánat szűnnék meg, ha ez valóban úgy volna.
Hány nő nem zengene hálát az égnek, ha csak hét év mulva változott volna
is férje természete?
S viszont hány férj volna elégedett, ha nejeik – mert nincs tökéletesség
e világon – hét év hosszú sora alatt ugyanazok, azaz épen oly kedvesek
és szerelmesek maradtak volna!
Hogy Marosi jellemében s viseletében változás történjék, nem volt
szükség évek hosszú sorára. Alig másfél éve, hogy boldogságát egész
kiterjedésében élvezte, s már is nem épen kellemes reményekkel
kecsegtető átmenet volt észrevehető lényében.
Magába vonulttá s nem ritkán rossz kedvűvé lett; szokottnál és
szükségesnél többet foglalkodott jószágai igazgatásával, tisztei
korholásával; ezen ürügy alatt nem ritkán hosszabb időre távozott
hazulról, ez által elmulasztván a szerető férj – magában tekintve ugyan
csekély s mégis oly sokat jelentő – házias kötelességeit.
Marosi viselete s kedélye, ez által egész jelleme nem változott ugyan
rögtön, de mégis nagyon észrevehetőleg az idegen szemlélő előtt.
Mintha egy év elég volt volna arra, hogy kimerítse mind azon szíves
hódolatot, melyet tanusítanunk kell örökké, ha örökké akarunk
szerettetni.
Nem annyira feledni látszott Ágnest, mint irányában bizonyos kimért,
hideg modort adni magaviseletének.
A szerelmes emberből szerető lesz, a szeretőből nem ritkán férj. Ha
szerető- és férjnek megmarad, akkor megfelel hivatásának; ha csak férj
marad s nem szerető többé, akkor vége az élet költőiségének. – Ez utolsó
kedélyállapotban volt Gyula; szerető férjből csakhamar – mert mi egy év
a szerelmek történetében? – okoskodóvá, s ezt alig elérve, unatkozottá,
türelmetlenné lőn.
E változás oka egyrészről Marosi jellemében kereshető. Nem lévén már
fiatal ember, örömmel karolta föl azon érzelmeket, melyeket Ágnes
ébresztett keblében. Ujjászülöttnek érezte létét, fiatalnak lelkét,
érzelmeit; de mind e szépet megőrizni, megtartani s mennyire lehet,
szebbé, virulóbbá alkotni – arra az élet által kissé elfásult lelke s
fogalmai nem voltak többé képesek. Csakhamar áldozatnak tartotta azt, mi
tulajdonképen nem más, mint szives kötelesség; terhesnek azt, mit
szerető szív örömmel teljesít, nevetségesnek s túlzottnak mindazon
költőiségből eredő kaczérkodásokat, melyekben a szerelem legbecsesebb
füszere rejlik.
Más részről pedig úgy látszott, mintha láthatatlan hatalom őrködött
volna fölötte, mely a rossznak szerepét vállalván fel, mintegy erővel
sodorja az elégedetlenség örvényébe.
A nők általán véve több ítélőtehetséggel birnak szív dolgában mint a
férfiak; férjük és szeretőjük irányában pedig alig van gondolat, mely
kikerülhetné figyelmöket.
Ágnes első pillanattól fogva érezte Gyula hidegülését, s ennek
következtében változó viseletét mindenre nézve; de ő annyira szerette
férjét, hogy nem volt képes valósággá átvarázsolni mindazt, mit talán
csak félelmes rémképként látott álmaiban lebegni, képzelőtehetsége
folytán.
Ha oly hibát követett volna el Gyula, mely méltán neheztelést vonhatott
maga után s melyet csekély kifakadás után annál gyengédebb engesztelés
követhet vala: Ágnes bizonyosan nem szenvedne annyit, mint jelen
helyzetében. – Férje hanyaglásai sokkal csekélyebbek voltak, hogysem
azokért neheztelni kellett volna s mégis annyira alaposak s gyakoriak,
hogy azokat feledni vagy elnézni, a lehetetlenségek közé tartozott.
Ágnes érezte, hogy férje vétkezik, s mégsem volt elég erős azt
megnevezni.
Ezen örökös izgatottság s azon vágy, hogy mennyire csak lehetséges igéző
viselete által visszafoglalhassa s ujra birtokába keríthesse azon
kincset, melyet fogyni érzett, igen veszedelmes hatást gyakoroltak
jellemére.
Sokszor búskomor s elégedetlen volt a még nem rég oly víg Ágnes; kedélye
víg perczeiben is heves, nyughatatlan volt némileg, mintha kénytelen
volt volna elhitetni magával, hogy nincs panasza, hogy keble érzeményei
derűltek.