Amit ezekben a sorokban megirok, félig história, félig regény.
Oknyomozás a nem bizonyitható adatok és események sorában. Története
azoknak a fejedelmi házasságoknak, melyekben a politika játszotta a
döntő szerepet és regénye azoknak a koronás asszonyoknak, akik a
kulisszák mögött állottak a világháboru kitörésekor. A háboru tizedik
évfordulója alkalmából kétségkivül tömérdek visszaemlékezés jelent meg,
amelyek az évtizedeken át felgyülemlett ellentétekkel, diplomaták
cselszövényeivel és politikai rugókkal magyarázták meg emberiség e
szörnyü kataklizmájának kirobbanását. A _világháboru asszonyai_ nem
szerepelnek ezekben a visszaemlékezésekben és történelmi tanulmányokban.
Róluk szólnak az alábbi sorok. Mondjuk, hogy ami bennük meg van irva,
nem történelem, hanem regény. De a történelemnek is vannak a szinfalak
mögött lejátszódó regényei.
A hatvanas évek elején a kicsiny kopenhágai udvarnak ünnepelt szépsége
volt IX. Keresztély dán királynak a leánya, _Dagmár_ hercegnő. Igazán
szép volt és nagyon intelligens, nemcsak olyan, aminőnek az
uralkodócsaládok tagjait szokták megrajzolni a hizelgő udvari
történetirók és félhivatalos ujságok. A hercegnőt a sors arra szemelte
ki, hogy Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerüljön: _menyasszonya
lett Miklós orosz trónörökösnek_. A magas politika előnyösnek találta az
orosz és dán udvar közötti politikai kapcsolatot és ugy határozott, hogy
a szép hercegnő egy beteg embernek legyen a felesége.
Miklós trónörökös beteg volt ugyanis, nagyon beteg. Járta Európa
leghiresebb szanatóriumait és fürdőhelyeit, hogy bajára gyógyulást
keressen. A telet és tavaszt Oroszország helyett mindig Rivierán
töltötte. Ott érte el a végzete is. 1864 tavasza elvitte őt magával.
Dagmár hercegnő, akit lehivattak Nizzába, ott volt vőlegénye halálos
ágyánál. A haldokló mellett a hercegnő találkozott a trónörökös
öccsével, a cár másik fiával, Sándor nagyherceggel. Szerelem volt-e,
amit az uj trónörökös a dán királyleány iránt érzett, vagy ismét az
állami érdek döntött, tudni nem lehet. Elég az hozzá, hogy a gyászév
leteltével a hercegnő _az uj trónörökösnek lett a menyasszonya és
1866-ban a felesége_. Az esküvő előtt áttért az ortodox hitre és a
Romanovok családjában hagyományos _Mária Feodorovna_ nevet vette fel.
Ezt a nevet viselte férje szépapjának, annak a Pál cárnak a felesége,
akit az összeesküvők tulajdon selyemkendőjével fojtottak meg.
Dagmár hercegnő szükebb hazája, Dánia, épen ezekben az években sulyos
válságon ment át. A dán király, mint német szövetséges fejedelem,
uralkodója volt a német Bundhoz tartozó Schleswig és Holstein
hercegségnek. A dán kormány azt tervezte, hogy a két hercegséget,
amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze Dániával, teljesen
bekebelezi. A schleswig-holsteini kérdés Dánia és a német Bund között
háborura vezetett s Ausztria és Poroszország, mint a Bund határozatának
végrehajtói, Dániát 1864-ben teljesen megverték és a hercegségeket
elragadták tőle. A dán udvar hiába fordult segitségért Európa különböző
kabinetjeihez, mindenütt süket fülekre talált. A történelmi romantika
azt mondja, hogy a hazáját szerető hercegnő ezt a megaláztatást sohasem
tudta megbocsájtani Németországnak és élete céljául tüzte ki, hogy
bosszut álljon hazája balsorsáért. De a fáma, amely kiszivárog a királyi
paloták hallgatag falain is, mást beszél. Dagmár hercegnő
németgyülöletének nemcsak politikai, hanem emberi momentumai is voltak.
Mielőtt Miklós, majd pedig Sándor nagyhercegnek lett volna a
menyasszonya, a hercegnő egy német herceg, a későbbi _III. Frigyes_
császár után epekedett, de minden szépsége és intelligenciája mellett is
hiába, sőt a herceg állitólag nagyon kereken kijelentette, hogy nincs
kedve őt az oltárhoz vezetni. Igaz-e, nem-e, ki tudná megmondani? Az
ilyesmik nem iródnak meg aktákban és legfeljebb hosszu idő multával
indiszkrét emlékiratok szoktak elárulni egyes részleteket. De az emberi
tapasztalatok azt mondják, hogy asszonyokra nézve a viszonzás nélkül
maradt szerelem nagyobb fájdalom, mint két szép tartománynak az
elvesztése.
1881 március 13-án a nihilisták II. Sándor cárt egy szánutja alkalmával
Szent Pétervárott a levegőbe röpitették. A dán hercegnő, immár Mária
Feodorovna, mint III. Sándor cárnak a felesége, az orosz trón
magaslatára jutott. Csodálatos pár a cárok trónján! A harmincnégyéves
korában is ragyogó szépségü, fölényes intelligenciáju, erős akaratu, de
filigrán asszony és mellette a testileg óriás, rengeteg erejü cár, aki
puszta kézzel lópatkót és puskacsővet tört ketté, de lelkileg alapjában
véve gyermek maradt. Tudatában volt ugyan hatalmának, családtagjai is
csak a „gosszudár“ – ur, megszólitással közeledtek hozzá, rettenetes is
tudott lenni haragjában, de egyébként teljesen feleségének befolyása alá
került, aki őt szellemileg messze felülmulta.
A rettegő óriás, – legtalálóbban ezt a nevet lehetne adni III. Sándor
cárnak. Atyjának szörnyü végzete állandóan előtte lebegett és ugy vélte,
– talán nem is egészen alaptalanul, – hogy a nihilisták állandóan
leselkednek rája. Ez a félelme a borkii vasuti merénylet óta, amelynek
csaknem az egész cári család áldozatául esett, szinte üldözési mániáig
fokozódott. A menekülés szinte a csodával volt határos, de a vasuti
kocsi összezuzódása alkalmával a cár megsebesült és ettől fogva élete
végéig sulyos vesebaj kinozta. Rettegve zárkózott be a sokszoros katonai
kordonnal körülvett gacsinai kastélyába és legmeghittebb emberein kivül
senkit sem bocsájtott maga elé. Ha nagyon rájöttek a félelem órái, csak
a feleségével érintkezett és nem evett mást, csak amit a cárné
készitett, vagy előtte megkóstolt. Meg kell hagyni, hogy a dán
királyleány a megpróbáltatások kemény iskoláján ment keresztül. Első
vőlegényének tragédiája, apósának szörnyü halála, azután az élet az
állandóan rettegő cár oldalán, más gyengébb természetü asszonyt megőrölt
volna. De a külsőleg gyenge asszonyban erős lélek és szivós természet
lakozott. Épen ebben az iskolában megacélozódott és hatalma, minthogy
gyakran az ő személye volt az egyetlen kapcsolat a külvilág és a cár
között, szinte korlátlanná vált. Hogy mit kellett neki tulajdonitani
abból, ami ebben az időben az orosz politikában történt, természetesen
nehéz megmondani. Bizonyosat mondani nem lehet, de erre az időre esik a
németek elnyomatásának kezdete Kurlandban és Oroszország lassu
eltávolodása Németországtól és a monarchiától. Azelőtt Pétervárnak
németnyelvü udvari szinháza is volt; ezt állitólag a cárné kivánságára
bezárták. A pétervári udvarban a teljesen eloroszosodott cárné központja
lett annak a klikknek, amelyet a világ közönségesen _nagyhercegi párt_
név alatt ismert. Ez a párt volt az, amely a körültekintőkkel, az
óvatosakkal szemben, Oroszország rengeteg erejére támaszkodva, a
kiméletlenség, az erőszak és a háboru politikáját képviselte.
De Mária Feodorovna hatalma férjének halálával nőtt meg igazán. III.
Sándort még némileg kötötték atyjának hagyományai és I. Vilmos
császárhoz való barátsága. A gyenge akaratu II. Miklós trónraléptével ez
a tekintet megszünt és az orosz politika az özvegy cárné hathatós
beavatkozása mellett teljesen a revánsra szomjazó francia politika
vizeire evezett át. A tapasztalt asszonyban volt annyi ügyesség, hogy
fiának trónralépte után nem keresett magának helyet az előtérben.
Megelégedett az anyacárné előkelő, de látszólag ártalmatlan szerepével.
Tényleg azonban mindenki tudta, hogy Oroszországban semmiféle nagyobb
elhatározás nélküle nem eshetik meg.
De befolyása még tovább is ért. A cárnévá lett dán hercegnő szorgalmasan
ápolta összeköttetéseit a kopenhágai udvarral és nem hanyagolta el egyéb
rokoni kapcsolatait sem. Rokonsága pedig igen előkelő volt. Fiatalabb
nővérei is igen „jó partikat“ csináltak, a bal lábára bicegő _Alexandra_
a velszi hercegnek, _Thyra_ pedig annak a Cumberland hercegnek lett a
felesége, akinek familiáját a poroszok üzték el Hannover trónjáról.
Az angol udvarba került két dán hercegnőnek távolról sem lehetett akkora
és olyanforma szerepe, mint Mária Feodorovnának. Az asszonyi politikának
a pétervári udvarban volt az igazi talaja, ahol az intelligens és
céltudatos asszonyok könnyen befolyásolhatták a külsőleg hatalmas, de
szellemileg a középszerüségen felül nem emelkedő és mivoltukban ázsiai
férfiakat. Másrészről Edvárdnak, aki kétségen felül egyik legnagyobb
diplomatája volt korának, nem volt utmutatásra és befolyásolásra
szüksége: ő mindig teljesen tisztában volt vele, hogy mit csinál. De
tulzás volna, ha itt is teljesen tagadni akarnánk az asszonyok szerepét.
A kopenhágai királyi palotában, _Európa anyósának_ házában, ahol a
rokonok esetről-esetre összejöttek, finom szálak szövődtek. A szálakat
asszonykezek eregették és csomózták láthatatlanul, de annál erősebben…
… Lent délen, a Balkánon, a fekete hegyek és a kecskék között uralkodott
Petrovics Miklós, ismertebb nevén _Nikita_, azelőtt Montenegró
fejedelme, majd királya, akit pénzüzleteiről és leányairól ismert
Európa. Nikitának _Vukotics Milenával_ való házasságából tiz gyermeke
származott, közöttük hét leány, akik közül hat maradt életben, mind
erős, izmos, balkáni fajta. Hat leány egy olyan familiában, amely az
európai uralkodócsaládok között kéregetésre van utalva, nagyon kétes
istenáldás. Nikita azonban, akit nem ok nélkül tartottak a Balkán
legravaszabb rókájának, épen leányait tekintette tőkének és az ő révükön
nagyszerü rokoni összeköttetésekre tudott szert tenni. Ha a dán királyné
Európa anyósának cimét szerezte meg, a ravasz balkáni lett az _antant
apósa_.
Abból az időből, mikor még az osztrákbarát Milán uralkodott Belgrádban
és Szerbia távolról sem volt Oroszországnak vak eszköze, származik III.
Sándor cárnak az a kijelentése, hogy neki az európai uralkodók között
Nikita az egyetlen barátja. Ezt a barátságot Nikita szépen kamatoztatta
a maga javára. Hol ezt, hol azt az ajándékot préselte ki a cárból, hol
egy szállitmány orosz fegyvert, hol municiót kapott ajándékba.
Szegénységére való hivatkozással leányait sorra Pétervárra küldte
nevelésbe, természetesen a cár költségén.
Itt kezdődik a ravasz Nikita leányainak a karriérja. Az első, _Zorka_,
még nem csinált valami ragyogó partit. 1883-ban _Karagyorgyevics_ Péter
szerb trónkövetelőnek lett a felesége, aki ez időben a számüzetés keserü
kenyerét ette Genfben. A háztartás szegényes volt és a két gyerek,
Gyorgye és és Sándor, aligha remélte, hogy valaha örököse lesz a szerb
trónnak és faktora a világtörténelemnek. Kopottas nadrágban ültek a
genfi gimnázium padjain, mig apjuk a Svájcban tartózkodó szerb
elégedetlenekkel kovácsolta a terveket az Obrenovicsok detronizálására
és a szerb trón megszerzésére, miközben epedve várta a pétervári
postautalványokat, amelyek a mindennapi megélhetést biztositották. Apja
és nővérei révén Zorka volt az, aki a legértékesebb összeköttetéseket
szerezte meg Péter számára. A belgrádi királygyilkosságot Zorka már nem
élte meg. 1890-ben a genfi temetőben helyezték nyugalomra.
Nikita második leánya már egy eleven nagyherceghez ment feleségül, egy
eleven nagyherceg pedig mindig többet ér, mint egy reménybeli király. Az
orosz balkáni politikának a közös pánszláv rokonságon kivül valóságos
rokoni kapcsolatokra is volt szüksége és igy _Milica_ révén Nikita
_Nikolajevics Péter_ nagyhercegnek, _Nikolajevics Miklós_ nagyherceg
öccsének lett az apósa. A házasság könnyen ment, Milica amugy is
Péterváron nevelkedett, csinos is volt, ami a hozományból hiányzott, azt
az atyuska pótolta. Az addig jelentéktelen balkáni hercegnő rangban
nagyot ugrott előre, de nem szédült meg. Hamarosan beletanult az udvari
intrikákba és értette a módját, hogy a legmagasabb köröket mindenkor
Nikitára kedvezően hangolja. Nem tagadta meg atyafiságát és mint a
szegény leány, aki házassága révén nagy vagyonba, gazdagságba jut, nem
egyszer tömte meg atyjának állandóan sovány erszényét.
Testvére, a nála határozottan sokkal intelligensebb és ravaszabb
Anasztázia, vagy Stana, aki sokat örökölt apjának a természetéből,
egyideig szerényebb szereppel volt kénytelen megelégedni. Három héttel
Milica után ment férjhez, szintén Pétervárra, de „csak“
Romanovszki-Leuchtenberg herceghez, aki a cári családdal való rokonsága
révén szintén a császári fenség cimet viselte. Stanának igy személyi
tulajdonságaival kellett pozicióját biztositani a nagyhercegek asszonyai
és a vérbeli nagyhercegnők között. És ez tökéletesen sikerült is neki.
Szalonja központja lett a nagyhercegi pártnak, ő pedig nővérével együtt
buzgó ügynöke lett apja és sógora politikájának. Ha az anyacsászárné
Németországban látta az ellenséget, ők természetesen
Ausztria-Magyarországban keresték a balkáni szláv törekvések legfőbb
akadályát. A montenegrói nők, akiket eleinte félvállról akartak kezelni
Pétervárott, nem operett alakok lettek, hanem nagyon komoly
személyiségek, akiket a cár pártfogásával állandóan kitüntetett s akiket
Mária Feodorovna is mindig szivesen fogadott. Kopenhága és Celinje
Pétervárott találkoztak egymással.
1894 november 1-én meghalt a rettegő óriás, III. Sándor cár és fia, _II.
Miklós_ lépett a trónra. Voltak, akik azt várták, hogy felesége, _Alix_
hesszeni hercegnő, német asszony létére, ellensulyozni fogja a balkáni
asszonyok befolyását. Akik erre számitottak, csalódtak. A szerepet a
visszavonultan élő cárné helyett továbbra is szépségében már
elvirágzott, de a nehéz évek alatt, amelyeket III. Sándor oldalán
töltött, még energikusabbá lett anyós és a montenegrói nők vitték.
Ezeknek az erős idegzetü nőknek befolyásával a más erkölcsökben
nevelkedett német hercegnő cárné korában sem tudott megküzdeni.
Házasságában szerelmi momentumok alig játszhattak közre és mint a
trónörökösnek, majd a cárnak a felesége, alapjában véve idegen maradt a
pétervári udvarban. Az uj cárt sokkal inkább befolyásolta az anyja, mint
a felesége.
A köztük fennálló viszony mellett ez teljesen érthető is volt. Az uj
cárról Pétervárott az emberek különös történeteket suttogtak, amelyek
még trónörökös korában játszódtak le. A fiatal trónörökös nagybátyja,
Pál nagyherceg révén megismerkedett egy _Kagan_ nevü milliomos zsidó
kereskedő családjával, aki egyik legnagyobb szállitója volt az orosz
hadseregnek. Zsidók is érintkezhettek ugyanis Oroszországban az
uralkodóház tagjaival, ha államkölcsönöket közvetitettek, vagy a
hadseregnek voltak a szállitói. És amilyen csodálatos játékai szoktak
lenni a véletlennek, a trónörökös beleszeretett Kagannak tizenhét
esztendős leányába, _Rajffába_. A mende-monda szerint mikor nem ért
másként célt, a cárevics, akinek épen akkor szemelték ki feleségül Alix
hesszeni hercegnőt, morganatikus házasságra akart lépni Rajffával. A
nagyhercegek orrukat fintorgatták, az udvari asszonyok pedig gunyolódva
mondogatták, hogy a trónörökös benősül egy zsidó familiába. Az eset
Mária Feodorovnának is tudomására jutott és Miklós magánkihallgatásra
került atyja, a „gosszudár“ elé. A kihallgatás ellenőrizhetetlen hirek
szerint, tettlegességig jutott, amely – tekintve III. Sándor cár óriási
erejét – Miklósra volt kedvezőtlen kimenetelü. A Kagan-családnak
Szibériát helyezték kilátásba, ha csak álmodni is mer a trónörökösről;
Rajffa öngyilkosságot kisérlett meg, de sikertelenül; felépülése után
feleségül adlák egy _Pistolkors_ nevü utásztiszthez Moszkvába; a
cárevicset ellenben „ismeretei gyarapitására“ földkörüli utra küldték,
hogy az efajta regényes hajlandóságokat kiverjék a fejéből.
Miklós azonban csak Tokióig jutott el. Az ázsiai szigetország
fővárosában egy fanatikus japán, aki már akkor Oroszországban látta
hazája legnagyobb ellenségét, 1891 május 21-én kis hijján végzetessé
vált merényletet követett el ellene. A trónörökös utja félbeszakadt és
felgyógyulása után egyenesen hazautazott Pétervárra, ahol megint
elővették a hesszeni hercegnővel való házasság tervét. A trónörököst
azonban ekkor a pétervári udvari szinháznak egy _Ksesinszkája_ nevü
balett-angyala foglalta le magának, akinél rövidesen paloták, nyaralók
és kincseket érő ékszerek bizonyitották az előkelő barátságot. Ismét a
gosszudárnak kellett közbelépni és érveinek hatása alatt Miklós végre
oltárhoz vezette szive választottját. Az orosz lapok megható
történetekben irták meg hogy a trónörökös miként ismerkedett meg a
wiesbadeni fürdőben _teljesen véletlenül_ Alix hercegnővel és hogy
lobbant szerelemre iránta. A publikumnak jó volt igy is, a beavatottak
pedig nem beszéltek arról, amit – mindenki tudott.
Ha a falak beszélni tudnának, sok titkot mondhatnának el az orosz cárné
életéből. A moszkvai koronázás alkalmával a Khodinszkája mezőn
összedőltek a tribünök és a pánikban megvadult tömeg közel tizezer
embert taposott halálra. Végigélte a japán háboru és még közelebbről az
orosz forradalom borzalmait s a téli palotából látnia kellett, mint
lövik az emberek százait halomra. Állandóan aggódnia kellett a maga és
hozzátartozói életéért és meg kellett érnie a cárevics elleni rejtelmes
merényletet, amely egyetlen fiát állitólag örökre nyomorékká tette.
Ennyi mindent erős idegzetü férfiak sem tudnak egykönnyen elviselni, nem
csoda, ha a hesszeni udvar csendjéből kiemelt asszony, aki urában is
aligha talált támaszt, megrettenve huzódott vissza ettől az élettől és
átengedte a teret uralkodni akaró anyósának és a montenegrói nőknek.
Igy emelkedett ezeknek a befolyása napról-napra. Kettejük között a
vezető szerepet Stana vette át, aki hirtelen a legelső sorba került.
Mióta _Szergiusz_ nagyherceget, a cár nagybátyját Moszkvában a levegőbe
röpitették, a nagyhercegek között _Nikolajevics_ Miklós, a cár elsőfoku
unokabátyja játszotta a legnagyobb szerepet, aki meglehetősen viharos
mult után a cár első adjutánsa, a honvédelmi tanács elnöke és egy
esetleges háboru kiszemelt fővezére lett. Éveken keresztül a nagyszláv
áramlat hivatalos fejének és a háborus párt vezérének ismerte őt
mindenki, akit hajthatatlan erős becsvágya és erőszakos természete
lobogó szenvedéllyel visz előre. Jellemző, hogy olyan hirek is keringtek
róla, hogy a gyenge cár teljesen az ő befolyása alatt áll, ő pedig csak
az alkalomra vár, hogy egy győzelmes háboru után maga üljön a cárok
trónjára.
Stana erre az emberre vetette szemét. Az első nagyherceg feleségének
lenni, megfelelt az ambiciójának és ezen az uton legkönnyebben
remélhette terveinek megvalósulását. Pétervárott éveken keresztül nyilt
titok volt, hogy Stana, aki már két gyermeket ajándékozott Leuchtenberg
hercegnek, nagyobb érdeklődéssel viseltetik Nikolajevics Miklós
nagyherceg iránt, mint amekkora rokonok között szokásos és az sem volt
titok, hogy a már nem épen fiatal nagyherceg is a szokásosnál közelebb
áll a becsvágyó asszonyhoz. Ilyen előzmények után nem keltett
meglepetést, mikor hire ment, hogy Leuchtenberg hercegné válik az
urától. Botrány lett ugyan belőle, a cár is, meg a szent szinódus is
ellenezte a válást, de Miklós nagyherceg nem volt az az ember, akit az
akadályok meggátolnak elhatározásának keresztülvitelében. A válás
megtörtént és röviddel utána 1906-ban az ötven éves nagyherceg és a
negyven éves hercegnő Yaltában egybekeltek. Az asszony hosszu utat tett
meg, mig idáig eljutott, de elérte célját. Mint a háborut akaró
nagyherceg felesége, ő is segitett rakni a tüzet, amelyből a világháboru
tüzvésze kilobbant. Jött az első és második balkáni háboru, jöttek a
balkáni válságok, amelyeknek szálai mind Pétervárra vezettek. És amint
mondják, Stana szalonjában nem egy fontos eseménynek a szálai futottak
össze. Röviddel utána, 1913 őszén a nagyherceggel Franciaországba
utazott, a szövetséges állam hadgyakorlataira. Ekkor már elérkezettnek
látta az időt, hogy a nyilvánosság elé is kilépjen. Francia tábornokok
és törzstisztek közepette megállt a lotharingiai francia–német határon,
ahová ellátszanak Metz tornyai és merész kijelentésre ragadtatta magát:
– Uraim, ennek a városnak ismét franciává kell lenni, még pedig
nemsokára.
A _Matin_ és a többi francia ujságok áradozó hangon irtak a nagyhercegnő
szavairól, a diplomácia ellenben sietve magyarázta, hogy a kijelentés
nem hivatalos személy részéről történt, tehát nincsen jelentősége. De a
világháboru magjai már el voltak vetve.
Zorka és Milica után Nikitának még három lánya maradt otthon Cetinjében,
_Heléna, Xénia_ és _Vera_. A két utolsó pártában maradt, de Heléna még
talán idősebb nővéreinél is nagyobb szerencsét csinált, mert egy
valóságos koronás főnek lett a felesége. Az olasz udvar asszonyt
keresett _Viktor Emánuel_ trónörökös számára. Heléna lett az olasz trón
várományosának felesége. Az uj asszonynak eleinte nem volt könnyü
szerepe a római udvarban. Umberto idejében még erős volt a
hármasszövetségi áramlat és az anyakirályné, Margit, erősen tartotta
német rokonságát, a _büszke rómaiak_ pedig félrehuzták a szájukat a
montenegrói rokonságra. De Heléna is szivós volt, mint Nikita többi
lányai. A tetszetős asszony erős, egészséges gyermekeknek adott életet.
Demokrata allürökkel meg tudta nyerni magának a tömeg és az
Olaszországban nagyon fontos utca rokonszenvét; a két nagy földrengés
alkalmával, amely végzetesen sujtotta Olaszországot, rögtön megjelent a
szerencsétlenség szinhelyén és segitett gondozni és ápolni a
sebesülteket. Ahol a segitő komitét játszó arisztokrata hölgyek
ájuldoztak és illatszeres flaskáikat szagolgatták, az ő idegei nem
mondták föl a szolgálatot. Olaszországban megszerették és poziciója
megszilárdult. A monzai merénylet után, amely Umbertónak életébe került,
Margit királyné csaknem teljesen visszavonult a nyilvános élettől és
Heléna nemcsak királynéja lett Olaszországnak, de központja lett az
ország főuri társadalmi életének is. Hogy Montenegróról nem feledkezett
meg, kicsiségek is bizonyitják. A cetinjei Grand Hotelben, amely Nikita
tulajdona volt, évek multával is fel lehetett lelni a Quirinál kopott
függönyeit és kimustrált butorait.
Hogy mekkora volt Helénának politikai szerepe, természetesen nem lehet
megállapitani. De valószinü, hogy a montenegrói–szerb–orosz rokonság, a
cárral és az orosz nagyhercegekkel való találkozások is közrejátszottak
az olasz politika állásfoglalásában. Amit Heléna nem csinált meg, azt
megcsinálta _Barrère_ francia és _Rennel Rodd_ angol nagykövet. És talán
itt meg lehet még emlékezni egy angol asszonyról, _Mrs. Brownról_, akit
Rennel Rodd angol nagykövet ajánlott az olasz udvarba a gyermekek mellé
nevelőnőnek. A szállongó hirek azt mondják, hogy ez az asszony volt
egyik legügyesebb ügynöke Anglia érdekeinek és aránylag alacsony
helyzetében is tudta politikai befolyását érvényesiteni.
Igy záródott be lassankint nemcsak a diplomáciai gyűrű, de a családi
lánc is Németország és a monarchia körül. Az anyacárné és nővérei, a
cumberlandi hercegné, Karagyorgyevics Péter felesége, Pétervárott Milica
és Stana, Rómában Heléna, teljessé tették a nagy politika munkáját. Csak
asszonyok voltak, akik nem szövetségeket kötöttek és nem szerződéseket
irtak alá, de szimpátiákat ébresztettek és ellenszenveket szitottak. A
nagy történelembe talán bele sem kerülnek, de a történelem margóján hely
illeti meg őket is.