AZ ÖREG FERENC JÓZSEF.

Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul

hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az

élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi

alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy

Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette,

miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre

trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken

keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik,

mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta

egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg

látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési

termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból,

emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert

vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő

árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt

tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább

ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a negyvenes években haladásról és

polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte

Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik

helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk

örökségül.

Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az _öreg ember_ volt

Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának

eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a

helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon

elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói

kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg

ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét

majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a

trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak

eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei

és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást

töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek

idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő

ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a

hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán

nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a

távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung

Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról,

melynél nem lehet látni, aki vetiti.

Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan

munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal

ritkábban kisérelték meg Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A

semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak

cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes

„leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel,

bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi

feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a

hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy

róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy

személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.

Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen

nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját

szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való

részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan

uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival

alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza

nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország

apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan

mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes

személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye

ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint

többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb

Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II.

Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei

jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki

szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik,

az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt

közülök olyan kizárólagosan császár, vagy király, mint Ferenc József.

Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“,

„népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte

magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak

szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól.

Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak

alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből

való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok

sorában.

Különösen az _öreg_ Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni.

Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még

fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói

méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott,

ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt

s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha

bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a

szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy,

olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek

és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló

alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott

keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv

megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a

tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg

uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott

meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az

életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus

mellképei.

Ferenc Józsefnek ezért nincsenek _mondásai_. A történelem margójára

számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről;

ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó,

vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek

ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit

neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról,

„Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem

tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a

szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a

zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag

soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála

leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is

reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.

Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint

szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi

hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge

kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói

hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig

meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a

rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi

életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték

egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg,

Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső

világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk

és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső

életéről jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez

személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt

környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös

halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az

uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra,

akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára

venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek

legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa

körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a

viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy

szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki

ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben.

Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot

szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.

Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett

elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben

senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül

Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek

halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi

előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia

tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is

mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet

illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán

szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság _exkirálynak_

nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az

illetőt:

– Exkirályok nincsenek! A király mindig király marad!

Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött

emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak,

mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük

bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem

egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint

értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra

becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a

kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és

vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári

köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek

betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy

az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont

természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény

nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát.

Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől

egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi

hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül

elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor

biztos volt a hallgatás felől, megjelent a _Wiener Zeitung_ hires

közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és

a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az

eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz

történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból

fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a

dinasztia érdeke ugy kivánja.

Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a környezetéhez

tartozó néhány _öreg urat_ kivéve, ugyszólván senkivel sem állott.

Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az

átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek

csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására

távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József

személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is

volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok

elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az

udvari körök számára valósággal _esemény_ volt, mikor az 1905. évi

galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom,

Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal

szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és

tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és

tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak

mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint

Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és

presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József

megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának

a gyengéje.

Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása,

még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki

életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései,

élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel

lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag

évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat

idéztek elő nemcsak politikájában, a kormányzat kezelésében, hanem a

dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev,

abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng

háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban

főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg

hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866.

esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi

hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven

abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták

ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok

segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz

fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett

tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra

kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a

Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj

birodalomnak a szövetségese lett.

Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes

átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az

Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói

méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az

alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá.

Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet

kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem

rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt

más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a

kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre nagy

önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó

álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német

hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira

beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a _technikájába_, hogy a

bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is

megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely

belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga

elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni.

Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak

egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje

alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a

megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány

megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való

együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába:

az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az

alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának

tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.

Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy

Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal

környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének

igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is

semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az

aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is

szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett

volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában

mondhatjuk azt is, hogy megmenthette volna vele a monarchiát és a

Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt

azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb

megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.

Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy

körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és

történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet

Ferenc József a _magyar és osztrák ügyek_ intézését illetőleg

tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt

tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák

alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére

kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a _katonai

kérdésben_ viszont azzal függ össze, hogy az állami élet

megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe

tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a

monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától

való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta

a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban

veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint

legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy

csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a

hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem

tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek

más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben

jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső

politikájának az utjai gyakran igen erősen elváltak egymástól. Német

szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós

minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a

másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése

volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar

elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.

Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen

volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának

eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett _nemzeti_

uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy

kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban,

olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem

olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik

sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon

tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az

utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a

konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német

volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában

azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben

épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől.

Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és

hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem

annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat

lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte

magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett

ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében változatlan maradt, de az

osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi

gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre

állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia

leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.

Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a _magyarokat_

Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal

szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben

felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc

József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni;

a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről

irányitott ujságirás _magasabb érdekből_ megmásitani igyekezett a

mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya

kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon

jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának

és csak _látogatóba_ jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával

Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a

magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is.

Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt

állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok

ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös

dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy

ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt

igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni

Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni

pompázó, ünnepi hangulatot kijózanodás követte s uralkodó és nemzet

állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az

utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha

korrekt, de igazán meleg és _őszinte_ nem volt soha.

Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül,

hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani.

Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése

korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől

az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt

érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt

fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása

nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál,

hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg

széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos

polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek

talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az

összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje.

Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha

azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József

korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása

Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő

alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás,

de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és

intimitása hiányzik belőlük.

Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok

meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek

fogta fel, mint a trónbeszédek felolvasását, idegen uralkodók és

követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték

a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára

meg fog vásárolni. A bécsi _Künstlerhaus_ egyik tárlatának a

megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt

képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:

– _Muszáj_, hogy ezt a képet megvegyem?

Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált,

magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is

nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt.

Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az

egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára

könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.

Ilyen volt Ferenc József _vallásossága_ is. Ferdinánd és Miksa korától

kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon

át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb

uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus

Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa,

hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte

házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála

állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói

kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának

principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a

„szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor

Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia

kellett Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások

után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében

buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és

miszticizmustól.

A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való

felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való

különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető

állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között.

Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi

német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos

averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé

tette családjának hatalmát.

Ferenc József uralkodásának idejére esik a _zsidóknak_ nagymérvü

térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség

ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya

azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai

averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából

nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és

nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek

adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a

középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás

respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de

családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja

visszavezetni.

A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli

sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki

berendezésére is. Az alapjukban konzervativ természetek közé tartozott.

Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig

idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem

lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után

belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar

kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák

polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és

más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után

kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben

nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete

utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el.

Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a

szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a

formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt

elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és

katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal

számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal

jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje

terjesztett ügyek késedelem nélküli, _aktaszerü_ elintézése felől. Pedig

nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált

igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a

részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói

teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A

kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt

az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A

megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől

még a legnagyobb csapások idején sem tért el. Valószinütlenül hangzik

ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal

fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem

több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek

sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem

volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen

esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.

Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem

jelentette egyuttal a kérdések _érdemi elintézését_ is. Ferenc Józsefről

meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra

tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta

őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy

volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai,

melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt _tehetség_ a szónak igazi

értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés

az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon

felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette,

például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol

nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a

monarchiában. Mint a bécsiek mondották, _Hofrat_-természet volt, akinek

legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek

aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a

nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és

belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben

kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást

mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze.

Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel

velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak

ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam

sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan

kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal,

tapasztalatlan örökösére.

Ugyanilyen természetü volt a viszonya a _hadsereghez_ is. Köztudomásu

róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát

viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben

katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt

udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket.

Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó

megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a

hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret,

az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb

és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és

háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai

_kisüzem_ volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és

fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása

első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe

tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a

legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő

fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat

évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem

arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az

őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek

emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban.

Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés

hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett,

hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és

kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta,

Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások

történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét

lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját

elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg

modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az

időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben

vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az

irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart

kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az

osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték

fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az

ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt

befolyását idegenkedéssel szemlélte.

Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg

Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első

tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok

német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy

olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a

meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a

trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett

közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és

minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad

ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között

akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta.

Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a

diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke

megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta

a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is

jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak

szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg

uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is

inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan

közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a

megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől,

hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság

értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették

őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert

a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.

A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette

tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a

végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább

pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a

küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban

itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek

és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen

elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is

fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal való

összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a

termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában

zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát

legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az

eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a

legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson

fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó

hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A

hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul

dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz

gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora

mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul,

mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen

vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu

uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem

egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja

az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség

mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi

hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet

tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még

olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik

után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek

majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.

A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult

századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat

jelentetnek meg előttünk. Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi

jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek

jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi

habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten

kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.