Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai
adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos
könyv, „_Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13.
und 14. Februar 1849._“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből
kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a _Glavásch_ János
őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv
ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit
köszönhet az ő _becsületes és önfeláldozó_ császárhüségének. Ennek
bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is
hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a
könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az
ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.
A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István
birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után,
mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel
szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is
szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg
hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó
tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor
a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen
volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig
a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „_A
fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos
rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama
boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott
’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az
ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember
Amerikába menekült._“
A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen
elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett
fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a
szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek
megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik,
amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik
végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.
A forradalom kitörésekor Eszék várának _Jovich_ báró vezérőrnagy volt a
parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár _Schwarzenau_
tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki
csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve.
Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában
még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; _anyagi_
szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani.
A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem
volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta
őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a
magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése
alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben
_Jelacsics_ megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem
kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de _Jovich_ báró még
kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt
a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban _Eszék várát
semlegesnek jelentette ki_. A várba nem eresztette be _Sassy_ őrnagy
parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a _Csorich_
őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet,
hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással
szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört
harcban érdektelennek jelentette ki magát.
Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics
hires _Flankenbewegungja_ után, október 8-án megérkezett a honvédelmi
bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a
tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti
engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.
E „_borzalmas parancs_“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich
báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a
vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig
a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik
tábornok, _Schwarzenau_ pedig se szó, se beszéd, egyszerüen otthagyta a
gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az
utját.
Október 22-én _Batthyány_ Kázmér gróf, mint a magyar kormány által
kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik
honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630
ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi
csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események
teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.
„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a
rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a
tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist
állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a
magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy _igazi
kötelességüket_ ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s
miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak
csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a
honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a
felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára
azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a
reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti.
Igy minden eshetőségre biztositották magukat.
Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, _Éder_ tábornok.
Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak
_forradalmi_ parancsnoka. A bácskai harcok idején, _Kiss, Vetter_ és
_Fackh_ tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és
összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek el ellene
s a vizsgálatba bevonták _Hatzel_ és _Bernáth_ kormánybiztosokat és a
nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna
lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak
megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét
pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi
bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a
kormánybiztos és a mellé rendelt _Földváry_ Lajos ezredes ellenőrzése
mellett Éderben megbizhatik.
Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar
ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát.
Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a
vártüzérek, akikre _szükség lehet_, az eskütételnél ne jelenjenek meg.
Mikor a _Trebersburg_ báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló
császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár
előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének
felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a
védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és
ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta
továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy
hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, _ez
igy szokás_. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt
ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett
a lóról.
_Glavásch_ őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi
kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt
még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely
alulról kezdi a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a
_birodalom_ legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig.
Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban
és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen
egy kis határsértést követett el és _három bosnyák rablót minden
tárgyalás nélkül felakasztatott_. Máskor, a félvad délszláv viszonyok
között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának
érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a _tettest_ rövid uton
megfosztották a rangjától.
Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a
hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül.
Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a
császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a
kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba
menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A
kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték _elintézésre_ a magyar
hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a
forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a
diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való
összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos
utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában
szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder,
Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a
zsebében utazhatott Eszékre.
Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint
Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni
nem lehet. A kézirat, amely csak tőle származhatik, azt mondja, hogy
_már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a
császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének_ ez volna a
legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az
emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került,
alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása
miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a
szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges
hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a
kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott.
Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg
tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát,
kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a
módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az
_ellenséggel_. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával
Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány
szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár
nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.
Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak,
mint ő. Első volt közöttük a mindig _fekete-sárga_ Éder tábornok, utána
_Neubauer_ őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő
szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen
megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el.
Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a
honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az
„ellenségnek“, hogy a várat a kezére akarják játszani. Ha ugyanis
Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az
_érdem_ és nincs kilátás jutalomra.
Glavásch összeállitotta a _gyanus_ tisztek listáját és azokat Éder
tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén
eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy
az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól,
_megbizható_ csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január
29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül
visszavonultak. _Rácz_ őrnagy, aki az alsóvárost _védte_, azt adta elő,
hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a
helyén kitartani.
Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes
Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a
vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék
kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat
elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes
hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert
néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik
oldalán, észak felől is körülzárták.
Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró
meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési
igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és
Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy _ő és még többen fel
akarják adni a várat_, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez
formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett
február 9-én s ettől fogva a várban több napon át zajos haditanácsok
követték egymást. A fiatal _Perczel_ Pál kapitány, Perczel Mór
tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy
Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb
tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta,
mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem
érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A
falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába
jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket.
Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és
ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, _testvér_
megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből
terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki
eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és
megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „_tisztességes_“
feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik
február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal
intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem _visszaadja_
jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány
embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.
A február 11-iki tárgyalásnak egyik _fontos_ pontja volt, hogy
Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását
és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. _Állitólag önként;_ aki
akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a
császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik.
Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak,
13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, _megbizható_
tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan
embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.
Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül
került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges
lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás
se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az
őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még
lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az
átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru
epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek
sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett
otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még
a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a
Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat
alávetniök.
A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder
tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg
báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül
_különös nagy érdemeket_ szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz
honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer
tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer
alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt
állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „_becsületesen_“ igyekezett
szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi
tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik
bizonyitványban ismét Éder tábornok _házi használatra_ elmondja az
árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány
bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a
_magyarón_ Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és
miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok
kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent
táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány
birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.
Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának
a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros
hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal
szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett
az oldalán volt _ellenőrködni_ Földváry és Rácz is.
A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd
kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy _a vár
feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig
vétlenségüket nem bizonyitják_.
A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események
sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem
került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé
dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek
sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy
esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most
ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles
felvilágositást.