Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött
német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a
Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében.
Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a
családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét
szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü
familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády
Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a
napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult
tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a
helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával,
egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes
vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy
rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával:
a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a
Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai
követ is lehet belőlük.
A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut
kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos
volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos
változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja
a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és
Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt
szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének
közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor,
aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett
párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen
a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz
januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság
előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és
tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki
honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét
1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán
volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte
be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt
közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért
négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és
huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda
ostrománál kapott sebébe halt bele.
A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a
szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé,
ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az
első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok
és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig
már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a
saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt,
mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek
pszihéjének a magyarázata.
Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását
egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője
kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig
főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a
későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku
megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és
rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál
nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a
császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar
szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két
testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán
harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az
elpusztulástól. A _gutgesinnt_ testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt
expiálták a _rebellis_ büneit. Sokszor már a következő generációban
bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és
függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a
történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még
nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek
nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük _a csak
azért is_ virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra,
elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem volt elég függetlenségi és
radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht
főherceg.
Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt _in
contumaciam_ halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság
elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki
megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra,
rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon
meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és
kérték, hogy letehessék _a lázadók által beszennyezett_ Perczel nevet és
nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük
Bonyhádyak.
István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a
renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott
gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem
mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az
önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a
forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében
inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében _közönségesen
ismert szelleménél fogva_ fosztott meg hivatalától, az ostromállapot
idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a
szószékről is prédikált a _lázadás_ ellen, szintén jutalmul kapta a
rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz
alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még
„alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből
lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül
került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének
végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő
politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom
köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás
is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek
megfordulhattak, mikor kiábrándultak _az uj rendszerből_, számára nem
volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik
mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a
jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani.
Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden,
benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a
házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a
stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték
le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai
állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.
Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a
társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády
családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A
társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos
érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival,
hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és
bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem
piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi
levéltár ma is őriz néhány ilyen „_Amice_, polgármester!“ megszólitásu
diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden
készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ Egyes üzenetei egyenes
inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a
dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a
cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt
a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos
módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a
_forradalmi emlékek_ tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg
akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A
levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek
lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton,
1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket,
melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók.
Eltiltotta _a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal
disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok_ viselését. Fegyelmit
inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a
nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A
kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri
ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság
képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.
Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város
közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel,
akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá
kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az
egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai
helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a
megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott.
Bonyhády egy alkalmat se mulasztott el, hogy az előtte megjelenőknek
metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth
tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó
fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség.
Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy
uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:
– Asszonyom, a kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.
Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind
jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom
mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben
való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a
feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos
ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A
megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal
vágta oda neki:
– Tisztelendőségednél nincs okosabb ember a szegedi piaristák között?
Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal
felelte:
– Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták,
hogy ide én is jó leszek.
Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia
Szegedet.
Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle
önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a
Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő
dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem
tehetnek, „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura
hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a
viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a
Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában
szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s
a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják,
forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A
„kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai
között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a
kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak
ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás
indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir.
tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges
megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március
12-iki politikai jelentése a következőket mondja:
„A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes,
engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte
felüli hirek kevés hitelre találnak.
A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott
felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó
behozatala ellen csoportosulnak.
Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a
reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a
jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke
helyreálltán s a fejlődést várja.“
Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék bármely más
rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor
kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a
téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor
kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a
pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek,
megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett
tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a _more patrio_
városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se
szivesen fogadta a gyülölt kezekből.
Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő
küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági
tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás
alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem
segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és
mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s
beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht
főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A _kis alkotmány_
idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a
közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat
olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári
tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került
darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a
forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen
passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és
a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai
önigazolás-féle volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy
kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt
kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni
_Rumpf-parlament_ február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra
vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan
kemények, akárcsak az egyénisége.
De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van
még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja
mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István
tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása
után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele
azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen
visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a
közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb
embereket is csak _kivülről_ tudjuk megitélni és csak következtetni
tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez
hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek
előtt örökre zárva marad.