Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett
ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az
elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta
már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok,
szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes
Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a
magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet
utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá
magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott
papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok
politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.
Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához
érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü
frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit…
önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs.
Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően
keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az
általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik
Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes
volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió
ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése
szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is
inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső
fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb
jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk
a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben
megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk
_más_ politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.
A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a _régi rendszer_,
megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi
rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a
kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen
mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő
ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész
irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló
közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál,
boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai
olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki
világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A
negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség
a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és
gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból,
Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint
egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa
lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik
patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori
hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A
még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az
olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy
negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek,
memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a
memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy
merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már
nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek,
különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is
foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van
bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő
emberei.
Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete.
Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely
alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a
tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a
peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak,
némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri
rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból
fakadó liberalizmus, személyileg pedig az _aggastyán-uralom_ megdöntése.
Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő
is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei
voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében,
melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria
trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az
események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik
oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak
ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai
erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült,
Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális
Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A
minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép
szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a
harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával.
Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a
reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is
ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer
kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását,
rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja
októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben
bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának
igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.
Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás.
Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai
és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a
monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai
diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban
egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki
kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy
Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje
a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom
kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe
átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat,
népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak
az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna
aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is
friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és
feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele
tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább
küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné
akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig
küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató
gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális
mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a
többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de
poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban
használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga
mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt
Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a
legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá.
Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél
jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit
kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de
tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.
Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag
megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését.
Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett,
de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák
kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó
határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet
ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán
kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes
bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi
cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai
szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő
ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József
trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén
a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága
szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és
modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció
tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai
programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet
mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával,
számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.
Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen
a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és
széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt
foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár
környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport
forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első
kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus
abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a
polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok
megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták
szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását.
Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka,
amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az
egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti
helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor
Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön
csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az
összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után
az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták
visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt
a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit
bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény
_magától értetődik_. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a
magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a
forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta
hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az
osztrák arisztokráciában _Landsknecht_ néven ismertek, mert szivesen
vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló
centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a
fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert
azoknak a forradalma _csak_ nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és
demokratikus.
Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet
tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha
hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett
lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott
nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a
forradalmárok az árulót, a _régi_ tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a
jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus
megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés
nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben
hol _madár_, hol pedig _angolna_ névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz
követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de
Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi
császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy
_ne_ fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már
mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még
hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi
szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány
teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most
jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából
való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:
– _Mi_ nem is jártunk más uton soha.
Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála
után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a
kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és
az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a
császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut
uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a
hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az
időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum
előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való
párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte
meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns
autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust,
hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia
főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor
Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „_In cruce
spes mea_“, – nagyon is földi értelemben veendők.
Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek,
amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését
tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó
közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat
megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az
előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el
kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az
osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak
emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is,
a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a
jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség,
lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a
tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei
népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy
kénytelen volt őket átvenni, mint ahogy átvette a Bach-féle
közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult
cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek
bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél
maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett,
mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása
alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg
felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó
közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus
rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem
akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és
a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást
látta benne.
A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden
fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár
annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek _birodalmi_
politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott _a német
gondolattól_, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német,
de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is
lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát,
amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos
őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller
nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében
felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt
kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az
anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a
cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem
ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is,
ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.
Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és
cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan
áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi
nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek
szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes
elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se
használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag
veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának
megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi
különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a
Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a
képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat
rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad
bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal
császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából
megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a
_Rückblick_ dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az,
hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással
és tartuffiádákkal párosul.
Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt.
Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent
elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben
szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált
minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a
tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, minthogy
Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját
tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az
uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz
esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar
mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai
pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték
róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó
körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak,
amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes
években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz
egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan
fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei
kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől
visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és
zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.
Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra
vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a
reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel
hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek,
hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen
egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek
látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják
a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen
egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az
_átnyergelések_ lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány nagyon
jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü
kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely
átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott
a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a
parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A
kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka
közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő
kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a
feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban
tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány
nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány
felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő,
aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos
házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor
éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és
helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal
ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy
mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat
tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden
eszközzel meg _kell_ védelmezni.
Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt
érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje
Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel.
Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken,
bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon
milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. A mindenhatónak
tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem
használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem
öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden
cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran
sulyos következetlensége csak látszólagos, mert _önmagukhoz_ mindig a
legszigorubban következetesek.