REZIDENCIÁK.

Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy

bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és

Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan

királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb

elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói

épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely

legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult

század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek,

nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara

uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni

ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik

fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a

látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki

belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az

egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől

megkülönbözteti.

Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, ha az európajáró utas

néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére,

épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében

olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja

csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a

szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu

időn át lakozott.

Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek

a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir

városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor

már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi

szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a

primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt

oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette

érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden

uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre,

aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal

felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.

Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei

a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot

alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a

tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század

derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a

kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat

szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt

s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi

szempontoknak volt alárendelve. A városokat az uralkodók nem nagyon

szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy

változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi

hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független

városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig

az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A

pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb

célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.

Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment

végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi

uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési

tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok

megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója

Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a

Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális

változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.

Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a

nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember

szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött

fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos

falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt

elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép

a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig

lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor

élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen

megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb sokadalmaknak az

ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában.

Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse

udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki

sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy

esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és

őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat

a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni

szeszélyének köszönhették az eredetüket.

Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak

itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a

termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a

pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban

sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait

rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A

berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek

elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a

fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve

felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a

kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek

segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi

történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős.

Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai

pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa

összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor

alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt

rendezett lovának és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba

ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy

szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri

Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.

Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a

befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a

teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart,

mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze

alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda

másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul

maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki

nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami

ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó

parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet

Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a

Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más

rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol

papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne

karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze,

hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét

ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok

szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül,

gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat

uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.

Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki

rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár

Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo,

mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy

periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől

a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek,

kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak,

szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor

az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek

magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele

lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne

találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem

emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint

uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és

rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési

szenvedélyüket ki tudják elégiteni.

A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult.

Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a

bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában;

annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz

felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a

muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek

otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet

utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első

muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a

néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik

létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a

muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.

Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló.

Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő

szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét?

Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és

fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a

lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen

redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy

határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális

okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük

parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy

részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez

rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos

tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a

keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak,

hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét,

vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának

szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép

dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb

protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás

cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az

alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari

porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok

eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna

azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán

müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár

pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei

porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak

azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.

Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak

Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig

megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág

„kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét

annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan

bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató

intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi

sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói

dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek

tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok

létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is

haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle

fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán

a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan

megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások,

tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü

alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.