A bajor Alpesek egyik legfestőibb pontján, közel a tiroli határhoz, ahol
a Lech vize kiszabadulva a hegyek szakadékaiból, ezüstösen csillogva
kanyarog észak felé, emelkedik Neuschwanstein vára. Csodálatosan bizarr,
szinte szinpadi hatásokra emlékeztető alkotás. Az alaprajza a Wartburgé,
de a kivitele teljesen modern. Tornyok, erkélyek, merész bástyafalak,
bent fantasztikus motivumokkal diszitett folyosók, pazar, szinte barbár
fényüzéssel diszitett szobák, melyekben szobrok, képek, himzések
formájában szüntelenül Wagner operáinak motivumai térnek vissza. A
szobák sorában egy mesterséges cseppkőbarlang és egy olyan trónterem,
amely tömegek befogadására épült, de embert esztendőkön keresztül egy
őrült királyon kivül nem látott. Husz méter hosszu, tizenkét méter
széles és tizenhárom méter magas. Az Isten kegyelméből való királyságnak
legtulzóbb szimbolizálása. Boltozatán a nap, hold és csillagok, padlóján
mozaikból kirakva a föld különböző állatai. Egyik oldalon fent a világ
nagy törvényhozói, másik oldalon Mózes a tizparancsolattal; az apsis
felső részén Krisztus, a világ legfőbb törvényhozója, alatta a hat
szentté avatott király. Ezek előtt magányosan a trón emelvénye, ahol
csak a királynak van helye. Minden egyéb halandóé lent van a kupola
alatt, ahol a mozaik-állatok tarkállanak.
Immár csaknem negyven esztendeje, hogy Lajos király orvosával együtt
beleölte magát a starnbergi tó vizébe. Az események emlékezete azóta
elfakult és Neuschwansteinen kivül csak Linderhofhoz, Herrenchiemseehez
és néhány félbemaradt tervhez füződik a szerencsétlen bajor királynak a
neve. Dinasztikus és egyéb okoknál fogva negyven esztendőn keresztül a
históriáját nem is nagyon feszegették, pedig emberi és lélektani
szempontból II. Lajos korunk legérdekesebb alakjai közé tartozik. Most,
a nagy összeomlás után egymásután több, orvosi és történelmi szempontból
egyaránt nagyon komoly könyv jelent meg róla, melyek a valószerüség
megvilágitásában rajzolják meg egyéniségét és bizarr cselekedeteit.
A Wittelsbachok, akiknek családjából II. Lajos származott, sok
tekintetben nem tartoznak az átlagdinasztiák közé. A családnak egy-egy
tagja állandóan képviselte a müvészetek, a tudomány, de egyuttal a
különcködés iránt való hajlamosságot. Katonai tehetségek nem termettek a
Wittelsbachok családjában, de épitkező, pompát szerető fejedelmek annál
inkább. Volt bajor választó, aki a XVIII. században a starnbergi tavon
megépitette a dogék diszhajójának pontos mását és az alpesi vizen
velencei éjszakákat rendezett. Mások reneszánsz- és barokk-palotákkal,
vadászkastélyokkal szórták tele a bajor felföldet és
porcellánmanufakturákat létesitettek. Az ujabb Wittelsbachok közül I.
Lajos, az őrült bajor király nagyatyja, hires festőkkel szépség-galériát
állittatott össze: rangra való tekintet nélkül lefestetett minden nőt,
királynőtől parasztlányig, aki szépségideáljának megfelelt.
Negyvennyolcban Lola Montez miatt kellett lemondani a trónjáról. A fia,
Miksa, akinek emlékét hirdetik Münchennek csaknem összes muzeumai és
képtárai, tudósokkal, müvészekkel vette magát körül. Nála a különcség
egy olyan irányba tolódott el, amely Németország Athénjévé avatta a
bajor fővárost.
A müvészi hajlamosságokon kivül a legtöbb Wittelsbachnak családi
öröksége volt a melankóliára, tépelődésre, magánosságra való hajlandóság
is, amely egyeseknél egészen az emberektől való irtózásig fokozódott.
Ebben a sajátságos kedélybetegségben szenvedett Erzsébet királyné is,
aki szintén a starnbergi tó partjáról került a bécsi Burgba és a budai
királyi palotába. Az összeházasodások, melyek a Wittelsbachok
családjának egyes ágai között gyakran ismétlődtek, természetesen
fokozták ezeket a tulajdonságokat. Mikor pedig Miksa királynak Mária
porosz hercegnővel kötött házasságánál kétoldalu terheltség esete
forgott fenn, be kellett következni a tragédiának. A házasságból két
gyermek származott: Lajos és Ottó. Mindkettő őrülten végezte életét.
II. Lajos 1845 augusztus 25-én született a München melletti nymphenburgi
kastélyban. Gyermekkora nem volt, mert Miksa királynak, aki valóságos
tudománysmokk volt, az volt az elve, hogy egy leendő királynak _mindent_
tudni kell. A kis herceg fejét teletömték mindenféle bölcs dolgokkal,
csak azt az egyet felejtették el, hogy az élettel megismertessék.
Nevelésének másik szempontja volt ugyanis, hogy a király mindenki fölött
áll, barátja senkinek sem lehet. Az élet nem ismerését sikerült benne
annyira fejleszteni, hogy mikor nagykorusitása alkalmával a bajor
országgyüléstől ajándékba megkapta az összes forgalomban levő bajor
pénzek egy-egy darabját, ami kitehetett vagy száz forintot, azt
képzelte, hogy vele egy egész ékszeresboltot össze lehet vásárolni.
Leendő hü alattvalóit a fiatal Lajos csak az udvari szinházból ismerte.
Wagner akkoriban, a hatvanas évek elején kezdett divatba jönni s
operáinak ragyogó képei ragadták meg leginkább Lajos képzeletét. A
zenéhez ugyanis nem volt tehetsége, a zenei rész nem is nagyon érdekelte
s a mondai, fantasztikus rész, a szinpompa és tarkaság volt az, ami
Wagner operáiban megkapta őt.
Huszonegy esztendős korában került ez a világtól való
elzárkózottságában, de valósággal isteni rendeltetésének tudatában
nevelt fiatal ember Bajorország trónjára. Szokásos hódolat, örömrivalgás
fogadta mindenfelől, ő pedig azt hitte, hogy az isteni gondviselésen
kivül cselekedeteinek csak a saját akarata szabhat határt. A jövő sötét
árnyai még nem lebegtek fölötte s amivel uralkodását megkezdette,
legfeljebb kissé furcsának tünt fel a hü bajorok szemében, de nem nagyon
akadtak fenn rajta.
A király legelső cselekedete ugyanis az volt, hogy Wagner Richárdot, aki
akkor volt kénytelen adósságai miatt Bécset elhagyni, meghivta az
udvarába. Ilyesmi a müncheni udvarban szokásban volt s a bajorok
legfeljebb ugy vélekedtek, hogy a szinésznők, piktorok, szobrászok, irók
és más hasonló kasza-kapakerülők után most a muzsikusok következnek.
Wagner Richárd esete azonban nem volt egészen egyszerü. Nemcsak maga
jött, hanem a saját udvara is, akik között voltak nem egészen
kifogástalan lovagok is. Az eltartásuk sok pénzbe került; viselkedésük
pedig kihivta a kritikát, ők ellenben a királyra támaszkodva és a király
nevét is belekeverve a dologba, a sajtóban személyeskedtek.
Országgyülés, kormány, klérus egyaránt Wagner és társai ellen fordult és
a király, aki azzal büszkélkedett, hogy neki Wagner az udvari
zeneköltője, kénytelen volt eltürni az eltávolitását. Ugyanez az eset
később is ismétlődött, mikor a király Kainz szinészt tüntette ki hasonló
módon a barátságával. Ezt a királyi mindenhatóságán esett kettős csorbát
sohasem tudta kiheverni.
A harmadik okot, amely hozzájárult Lajos lelki egyensulyának
fölbomlásához, a nők szolgáltatták. A nőkhöz való viszonya kétségtelenül
egy beteges lelkiállapotnak volt a kifolyása. Fiatalabb éveiben, az
összes egykoru följegyzések, de a fenmaradt képek szerint is, csodaszép
férfi volt, akiért a nők rajogtak, anélkül, hogy rajongásukat valaha is
viszonozta volna. Egy ideig az a hir járta róla, hogy elveszi III.
Sándor cár egyik leányát. A cári család lent is járt Bajorországban, de
a házasságból nem lett semmi. Néhány évvel később Lajos eljegyezte
Zsófia bajor hercegnőt, Erzsébet királyné nővérét; kitüzték az esküvő
napját is, de utolsó pillanatban a király menyasszonyát – feloldotta az
eljegyzés kötelezettsége alól. A király nőgyülölő hirébe került. Iszonya
a nőktől annyira ment, hogy a még fiatal Eugénia császárnénak sem tudta
megbocsájtani, hogy egy látogatás alkalmával őt megcsókolta. Későbbi
éveiben nőt egyáltalán nem türt maga körül. Saját anyjához való
viszonyát, de egyuttal beteg lelkivilágát legjobban jellemzi az
utasitás, melyet udvarmesterének adott, mikor anyja a porosz győzelmek
idején akarta őt meglátogatni:
– Őfelsége, a király nincs abban a helyzetben, hogy egy porosz hercegnőt
fogadhasson.
Ezer meg ezer apró ok szövődött lassankint össze, melyek Lajos
különcködéseit a lelki egyensuly teljes felbomlásáig fokozták. Alig
három-négy esztendővel trónralépése után már kezdték suttogni, hogy a
királynál valami nincsen egészen rendjén. A király mind kevesebbet
mutatkozott a nyilvánosság előtt s amit cselekedett, magán viselte
legalább is a zavartságnak a jellegét. A szinházat nagyon szerette, a
közönséget ellenben ki nem állhatta. Szigoruan elrendelte tehát, hogy
abban a pillanatban, mikor belép a páholyába, a nézőtérnek el kell
sötétülni. Később már ez sem volt elég. A müncheni udvari szinházban
külön előadásokat rendeztetett, melyeknek ő volt az egyedüli nézője. A
hetvenes évek elejétől a katasztrófáig összesen 208 ilyen előadást
tartottak. Mikor 1872-ben a bayreuthi Wagner-szinházat megnyitották, a
király is elment a megnyitásra, de vonatát éjjel a nyilt pályán
állittatta meg, a város megkerülésével észrevétlenül ment a szinházba és
amint jött, ugyanugy távozott.
A politikában egyre nagyobb bajokat okozott Lajos különcködő
magaviselete. Mind nehezebben lehetett rávenni, hogy teljesitse azokat a
kötelezettségeket, melyek egy monarchikus államban az államfői
mesterséggel elválaszthatatlanul vele járnak. A hetvenes évek elejétől
kezdve nem lehetett rábeszélni, hogy idegen uralkodót fogadjon, vagy
meglátogasson. Utoljára 1875-ben vett részt udvari ebéden. Az
államügyekkel nem törődött, minisztereit nem fogadta, hanem velük csak
kabinetirodai titkára utján érintkezett. A legfontosabb állami
okiratokhoz gyakran alig lehetett az aláirását megkapni; ugy kellett a
hegyek között valamelyik kastélyában, ahol éppen rejtőzött, előkeresni.
Bajorország megszokta, hogy sohase lássa a királyát. Azt rebesgették
róla – és a hir igaz is volt, – hogy csak kénytelenségből tür maga körül
emberi arcokat és mikor rossz hangulatban van, lakájai csak fekete
álarcban mutatkozhatnak előtte.
Lajos öccsén, Ottó hercegen, már 1875-ben kitört az őrültség és az
összes jelek arra mutattak, hogy Lajos sem beszámitható. A királyi
fenségnek a gondolata volt az, amely mindjobban megzavarta. Nem talált
embert méltónak, hogy vele érintkezzék. Mikor egy izben valamelyik
előkelő udvari tisztviselő emlékezetébe bátorkodott idézni, hogy
gyermekkorában visszarántotta őt a hohenschwangaui vár bástyájáról,
Lajos nyersen felelte:
– Szóval, ön akkor meg merészelt engem érinteni!
De sajátságos módon vele jár a monarchikus gondolattal, hogy a királyok
elmebeli állapotának zavartságát nem szabad észrevenni. Lajossal is ez
történt. Mikor már tisztában voltak is a bajával, nem tettek ellene
semmit, hisz ő volt a király. Nyilvánvalóan még továbbra is
uralkodhatott volna, ha pénzügyi okok nem kényszeritik a család többi
tagjait és a minisztereket, hogy közbelépjenek.
Akárcsak a Bourbonoknak, Lajosnak is szenvedélye volt _az épitkezés_.
XIV. Lajos mintájára épitkezéseivel akart halhatatlan emléket állitani
magának. De mint minden egyéb cselekedetében, bizarr volt az
épitkezéseiben is. Rejtett helyeken, sziklavölgyekben, tavak szigetein
épittetett magának kastélyokat, várakat. Trianon és Versailles volt az
ideál, mely előtte lebegett, mikor Linderhofot és Herrenchiemseet
felépitette. A Wartburg lebegett előtte, mikor Neuschwanstein várának
alapjait lerakta, melyben a wagneri Parsifal-álmokat akarta
életrekelteni. Hogy ezekhez az épitkezésekhez impulzust kapjon, 1870–71
után is, német fejedelem létére képes volt elmenni Versaillesbe. De ha
le is másoltatta ezeknek a francia királyi kastélyoknak hideg pompáját,
vagy a középkori német lovagvárak romantikáját, mekkora különbség volt
közöttük tartalom tekintetében! Ott pezsgő, eleven udvari élet, bálok,
fogadtatások, a Wartburgban dalnokversenyek, itt egy önmagával
meghasonlott lélek, aki egymagában járja a pazar pompával berendezett
termeket, vagy meggyujtatja a neuschwansteini vár lovagtermeinek összes
gyertyáit, hogy egymaga gyönyörködjék a csillogásban, ragyogásban.
Csak abban egyeztek meg a bajor Lajosnak épitkezései a francia Lajosok
épitkezéseivel, hogy egyformán rengeteg sokba kerültek. Az uj Lajos
idejében azonban már megszünt az a boldog állapot, mikor az uralkodó
magánpénztára összeolvadt az államkasszával. A király magánvagyona és
civillistája nem volt elégséges a fantasztikus épitkezési dühnek a
kielégitésére. Az épitkezés szenvedélye ugyanis valóságos dühvé
fokozódott. Neuschwanstein még nem volt befejezve, Herrenchiemsee még
épülőfélben volt, mikor Lajos már egy hegy tetejét planiroztatta, hogy
ott Falkenstein néven egy gótstilü várkastélyt épitsen. Pénzügyei igy
egyre jobban összekuszálódtak. Adósságai meghaladták a tizenhárom millió
aranymárkát, uzsoraterhek nyomták és uj kölcsönök szerzése egyre
nehezebbé vált. A király kétségbeesett eszközök után kezdett kapkodni.
Először minisztereitől, azután az országgyüléstől követelte, hogy
privátadósságait fizessék meg és adjanak pénzt terveinek végrehajtására.
Még Bismarckhoz is fordult, akit pedig utált, mert benne látta az
okozóját, hogy vazalussa lett a Hohenzollerneknek. Mikor minden oldalról
ellentállással találkozott, elhatározta, hogy feloszlatja az
országgyülést és önhatalmulag fog intézkedni.
Ekkor határozták el a felelős tényezők, hogy cselekedni fognak. 1886
junius elején Luitpold herceg elnöklete alatt összeültek uralkodó család
hercegei és a kormány tagjai s a kiállitott orvosi szakvélemények
alapján megállapitották, hogy Lajos az uralkodásra képtelen s helyébe
régenst kell ültetni. Nyomban ki is küldtek egy bizottságot
Neuschwanstein várába, ahol a király akkor tartózkodott, hogy őt elfogja
és starnbergi tó partján fekvő Berg kastélyba szállitsa. A tervet
csendben akarták végrehajtani s a régensség proklamálását csak a király
elfogatása után akarták nyilvánosságra hozni. A félrendszabályok azonban
majdnem megbosszulták magukat és kis hijján tragikus vége nem lett az
expedició kiküldésének.
A _Fangkommission_ junius 9-én érkezett meg Neuschwansteinba. Éjjel
volt, a királyt nem akarták zavarni. A müncheni urak kiséretében lévő
szolgák elmondták az ut célját a királyi lakájoknak, akik besugták az
ügyet a királynak. Az őrült király pedig lelkiállapotához egyáltalán nem
illő energiával intézkedett. Testőreivel egynek kivételével az egész
bizottságot lefogatta és lezáratta. A bizottság szerencséjére azonban a
király további parancsai olyanok voltak, hogy még a vak engedelmességhez
szokott testőrök is meghökkentek: elrendelte, hogy elfogottak szemét
szurják ki és valamennyit nyuzzák meg elevenen. Ilyesmit a nyolcvanas
években már királyi parancsra sem szoktak megcselekedni.
Igy a bizottság szabadon maradt tagjának, Rumpler követségi tanácsosnak
elég ideje maradt, hogy Münchenbe táviratozzon és a kormányt
fellármázza. Münchenben erre 10-én Luitpold herceg és a kormány
valamennyi tagjának aláirásával proklamálták a régensséget, intézkedtek
az elfogottak kiszabaditása iránt; különvonaton politikai bizottság
helyett elmeorvosokat és ápolókat küldtek Füssenen át Neuschwansteinba s
a következő éjszaka nagy elővigyázati rendszabályok között Lajost
elfogták.
Az őrült királyt Gudden dr., akit őrizetével megbiztak, zárt kocsiban
szállitotta Berg kastélyba, amelyet előzetesen szanatóriumszerüen
alakitottak át. A király eleinte tiltakozott, de azután az őrülteknél
gyakori tettetéssel belenyugodni látszott sorsába. Orvosával értelmesen
beszélgetett, magaviselete nyugodt volt, ugy hogy a megérkezése utáni
napon, junius 13-án estefelé Gudden már sétálni vitte őt a kastély
parkjába. A sétáról sem a király, sem az orvos nem tért vissza. Kilenc
óra felé a nyugtalankodó ápolók és csendőrök a keresésükre indultak és
az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy
öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a
király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és
együtt elpusztultak.
A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették
meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte;
lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest
– 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül
kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan
elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre
nézve.
Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus
egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben.
Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón
várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb
végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás
után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a
máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.