1921 május 5-én mult száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki
Korzika szigetéről kiindulva, tüneményes pályafutás után Franciaország
császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette
magát, az Atlanti-oceánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és
változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után,
akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Franciaország nagyságáért, vagy az
ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom
homokján, az Alpesek bércei között, Oroszország hósivatagjain és
Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben
vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az
oceán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált,
nevét szárnyára vette a legenda és mithikus ködbe burkolta az alakját.
Nincs talán a történelemnek alakja, aki Napoleonnál erősebben
foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s akiről
többet irtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok
formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat
lehetne megtölteni a magyar nyelven megjelent Napoleon-irodalommal is.
Sajátságos, de némiképen érthető módon azonban ez a magyarnyelvü
Napoleon-literatura nagyon szegény abban, ami a számüzött császárnak
szent-ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloonál nemcsak a
történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál
végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az
emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény.
Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az
olaszországi és egyiptomi hadjáratnak ifju és merész tábornoka és
Franciaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a
szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik
tanácsolták, nem merte szétkergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan
ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerü tábornok
szolgálhassa tovább Franciaországot és fiát, a római királyt, kinek
javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb
terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher
poroszai rohanva közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy
Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt
azonban már elvesztegette; a Fouché által értesitett angolok hadihajói
cirkáltak a francia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 julius
15-én, majdnem egy hónappal a waterlooi csata után, a _Bellerophon_
angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg pathetikus hangu levelet
irt az angol régenshercegnek, hogy számüzött Themistokles gyanánt
legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények
oltalma alatt akar megtelepedni.
Az ajánlat elkésett. A _száz nap_ rettegéséből felocsudott bécsi
kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal
középkori istenitéletet mondott fölötte, a a béke és az emberi nem
ellenségének nyilvánitotta s hogy örökre megszabaduljon tőle, számüzte
az Atlanti-oceán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus
Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az
angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében; ott átszállitották a
_Northumberland_-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent
Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe.
Ettől kezdve nagyon szükre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges
hatalmak csak nehány hivének engedték meg, hogy számkivetésbe
elkisérjék. A férfiak öten voltak mindössze: Bertrand főudvarmester,
Montholon államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd
és O’Meara, a Bellerophon ir származásu orvosa, aki Napoleon kivánságára
helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a
számkivetésbe feleségeik és gyermekeik is elkisérték. Bertrandnénak
Longwoodban még egy fia született, „az első és egyetlen francia, aki az
angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont“. Velük volt
azonkivül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud
mellett iródeákjául használt és tiz szolga. Ezek a szent-ilonai drámának
a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány
kormányzói minőségben Napoleon őrizetével bizott meg, csak epizódszerüen
jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a szinpadon.
De ez a kis társaság sem maradt mindvégig együtt. Alig egy év mulva Sir
Hudson Lowe eltávolitotta Las Cases grófot és fiát, két esztendő mulva
pedig O’Mearát. Mindkettőjüket azzal gyanusitották, hogy összeköttetést
akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O’Meara
után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincnégy éves
korában került a szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon
iránt viseltetett, nem birta ki ugy az idegölő rabságot, mint a családos
Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos
féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon
valakit nála jobban kitüntet kegyeivel, meghasonlott a kis társaság
többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét
vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt
együtt, cipője talpában pedig urának Sándor cárhoz cimzett levelét.
Egyik sem jutott a rendeltetési helyére.
Megérkezése után két hónapig Napoleon _The Briars_ majorságban lakott,
Jamestown-tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések azt
mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az
idegek elernyedése az utolsó félesztendő állandó tulfeszültsége után. Jó
viszonyban élt a háziakkal s a házigazda leányának, Betsy Balcombenak a
naplója szerint valami poétikus barátságféle is szövődött a világhóditó
császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen
rabság tudatára csak akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt
végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át.
Longwood a sziget fensikján fekszik. Azelőtt majorság volt s az egyes
épületeket hirtelenében alakitották át Napoleon és kisérői számára.
Kiválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy
legnehezebben megközelithető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes
szakadékok, melyek között egy alig husz láb széles sziklagerincen lehet
a fensikra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek ugyszólván a
lehetősége is ki van zárva. A fensik szélein állomásozó őrök, akik olyan
távolságra vannak egymástól, hogy állandóan érintkezhetnek, messze
belátják az oceánt s ha egy hajó tünik fel a láthatáron, rögtön
ágyulövés jelzi a közeledését. A fogoly még ezen a körülzárt területen
sem mozoghat szabadon. Ha hosszabb sétára indul, vagy ki akar lovagolni,
csak az őrizetére rendelt angol tisztek egyikének kiséretében teheti.
Börtönének igazi fala pedig a végtelen oceán. Minden törekvés, hogy
innét kiszabaduljon, reménytelen és hiábavaló, sőt családja tagjain
kivül a külvilággal sem érintkezhetik. Csakhamar be kellett ezt látni
Napoleonnak is. Itt kezdődik a szent-ilonai tragédia.
Az örökös rabság tudatát tetézte még az is, hogy az 1816 áprilisában
megérkezett Sir Hudson Lowe személyében olyan egyént biztak meg Napoleon
őrizetével, akit multja, szük látóköre, ostobaságai méltán gyülöletessé
tettek nemcsak Napoleon, hanem a Napoleon-kultuszban élőknek milliói
előtt is. Ez a szerencsétlen ember, – mást ugyanis alig lehet mondani
róla, – monomaniakusa lett a gondolatnak, hogy ő felel Napoleon
személyéért és Európa békéjéért. Feladatát azzal vélte megoldani, hogy
hajszálnyi pontossággal követte a brit kormány utasitásait és nem türt
el semmit, ami Napoleonnal fogoly mivoltát feledtethette volna. Ebből
keletkezett az az elkeseredett, gyakran kicsinyes eszközökkel vivott
harc a fogoly és őre között, melyben az utókor itélete szerint az utóbbi
maradt alul.
A kormány utasitása az volt, hogy Napoleont ugyanaz a tisztelet illeti
meg, amely a brit hadsereg szolgálaton kivüli viszonyban levő
tábornokainak kijár. Ezen az alapon Hudson Lowe állandóan hadilábon állt
a Napoleon kiséretében levő franciákkal, akik uruk számára a _felség_
cimet követelték és visszautasitották, mikor például meghivót küldött
Bonaparte _tábornoknak_ egy ebédre, amelyet egy Indiába utazó
elfelejtett nevü angol grófnőnek a tiszteletére rendezett. Az ilyen
ebéden való részvétel ugyanis _kijár_ egy szolgálaton kivüli viszonyban
levő tábornoknak. Szinte képtelenül együgyü dolgokban, melyeknek
emlitése is nevetséges, a kormányzó összeesküvést, szökési kisérletet,
vagy államügyet látott és mindent rögtön jelentett is Londonba. Bertrand
felesége egy izben Montchenunek, a francia komisszáriusnak, ültetésre
való babfajtákat ajándékozott. A babok virága kék, fehér és piros volt.
A kormányzó ebben tüntetést fedezett fel a bécsi kongresszus által
megállapitott államrend ellen. Egy Poppleton nevü angol tisztet sürgősen
elhelyeztetett a szigetről, mert Napoleontól egy tubákos dobozt fogadott
el ajándékul. Longwoodnak állandó csapása volt a tömérdek patkány. Erről
a nagyfontosságu ügyről azt jelentette feljebbvalójának, Bathurst
gyarmatügyi államtitkárnak, hogy a _tábornok_ szolgái tudatosan hagyják
elszaporodni a patkányokat, hogy gazdájuknak alkalma legyen panaszkodni
és jobb bánásmódot követelni. Mikor Napoleon néhány héten át
szórakozásból nyulakra, galambokra és mellesleg megjegyezve, Bertrandné
tyukjaira is lövöldözött, álmatlan éjszakái voltak, hogy mi történjék,
ha foglya véletlenül egy embert talál megsebesiteni. Ebben az esetben
milyen bánásmód jár ki neki? Szabad-e ellene gondatlanságból okozott
testi sértésért, vagy emberölésért eljárást inditani? O’Meara távozása
után Napoleon nagybátyja, Fesch biboros egy Antommarchi nevü korzikai
származásu orvost küldött Szent Ilonára, aki nem tudta megnyerni
Napoleon bizalmát. Ezért mikor a császár megbetegedett és orvosi
kezelésre volt szüksége, a kormányzóság orvosát, Arnott doktort
rendelték ki melléje. Hudson Lowe nem tudott belenyugodni, hogy az orvos
Napoleont császárnak nevezte. Hosszu fejtörés után abban állapodott meg
önmagával, hogy a betegség tartamára leghelyesebb lesz a _páciens_
cimnek a használata. A tapintatlanságok és tüszurások szüntelen
ismétlődésétől eltekintve Sir Hudson Lowe személyileg is gyülöletes volt
Napoleon előtt, mert az ellene vivott angol háboruk során nem a
regurális katonaság soraiban harcolt, hanem egy korzikai felkelőkből
álló csapatnak volt a parancsnoka. Éreztette is vele, hogy nem
katonának, hanem bandavezérnek tekinti. Az első három hónap alatt
mindössze hatszor beszélt vele, azután megszakitott minden
összeköttetést. Sem őt, sem a kiküldött angol tiszteket nem fogadta.
Néha napokig nem mozdult ki a házából. A kormányzó ilyenkor
kétségbeesett; attól rettegett, hogy Napoleon esetleg már nincs is a
szigeten; emberei a kerités mögül és a fürdőszoba ablakain át
leselkedtek Napoleonra és kő esett le a szivükről, ha végre
megpillantották.
Pedig komoly szökési kisérletről alig lehetett szó. Egy ideig hire járt,
hogy kétezer francia emigráns gyült össze a braziliai Pernambucoban s
ezek Latapie ezredessel az élükön ki akarják szabaditani Napoleont.
Gyorsjárásu gőzösről, sőt tengeralattjáróról meséltek, amely Amerikába
szállitja a szökevény császárt. Mindez természetesen csak a fantáziának
volt a szüleménye. Ilyen vállalkozásra, ha lehetséges lett volna is, a
szent-ilonai fogoly már nem volt alkalmas. Las Cases és Gourgaud
próbálkoztak Európába való visszatérésük után, hogy egyes hatalmaknál
hangulatot teremtsenek mellette, de eredménytelenül. Csak rémlátás volt,
amit a kormányzó a szökésről elképzelt.
Sir Hudson Loweról Európa közvéleménye már régen megalkotta az itéletét.
Igaz, hogy végeredményben az angol kormány utasitásai szerint
cselekedett, de a keresztülvitel az ő müve volt. Az egyértelmü itéletbe
csak Anglia nem tudott sokáig belenyugodni. Egész irodalom keletkezett,
amely nemzetközi jogi szempontból magyarázza a kicsinyeskedő
rendszabályokat, védi a szent-ilonai fogságot és tisztára igyekszik
mosni a kormányzót. Még Longwood klimáját is védik, azzal az
indokolással, hogy az nagyon megfelelt a Korzikában született
Napoleonnak. A hibás szerintük mindig Napoleon volt, aki parvenü
gőgjével nem tudott lemondani az üres császári cimről és a vele járó
külsőségekről. Csak az utolsó tizenöt esztendő folyamán, mióta az
_entente cordiale_ közel hozta Angliát és Franciaországot, kezdik az
angol történetirók is a dolgokat tárgyilagosan megitélni. Az uj idők
politikája nem kedvez Sir Hudson Lowenak. Angliában is erkölcsileg
elitélt ember lett belőle.
De a kormányzó nem volt az egyedüli hivatalos személy, aki Napoleon
őrizetére volt kirendelve. A bécsi kongresszus megállapodása értelmében
Ausztria, Porosz-, Orosz-, és Franciaország fel voltak jogositva, hogy a
kormányzó mellé _komisszáriusokat_ küldjenek ki, kiknek feladatuk, hogy
„Bonaparte állandó jelenlétéről meggyőződést szerezzenek“. Poroszország
nem vette igénybe ezt a jogot, de Ausztria kiküldötte Stürmer bárót,
Oroszország Balmain grófot, Franciaország pedig Montchenu grófot. Az
utolsó alezredes volt Valence-ban, mikor Napoleon ugyanott mint hadnagy
szolgált és sohasem tudta megbocsájtani, hogy a korzikai parvenü oly
alaposan fölébe kerekedett. Ezek a komisszáriusok voltak Szent Ilonának
az operett-alakjai. Napoleon tudomást sem vett róluk, ők maguk nem
juthattak el Longwoodba s csak közvetve hallottak a fogolyról valamit.
Állandó civódásban voltak a kormányzóval s napirenden voltak a hatásköri
összeütközések. Ők egyenjoguaknak vélték magukat, a kormányzó
fölöslegeseknek tartotta őket. Hazaküldött jelentéseik örökbecsü
darabjai az arisztokratikus diplomácia semmitmondó ostobaságainak.
Ezek voltak Szent Ilona szigetén a szereplők Napoleon körül. A
főszereplő állandóan ő maga maradt, aki még fogságában is szüntelenül
császárnak érezte és tudta magát. Kicsinyben ugyanaz a szertartás maradt
meg amely Párisban vette őt körül. Asztalánál állandóan üresen állott
egy szék a császárné számára. Gourgaudnak egyik fő sérelme az volt, hogy
Bertrand főudvarmester állandóan a császár asztalánál étkezhetett, ő
nem. „Alattvalói“ csak állva jelenhettek meg előtte s csak kifejezett
engedelmével foglalhattak helyet. Egyebekben űzte a nagy politikát, ha
nem is a maga, a bonapartista gondolat javára.
A Szent Ilonán töltött hatodfél esztendő alatt Napoleon tollba mondotta
emlékiratait Talán ezek az emlékiratok, amelyeknek történeti értékét
méltán nagyon erősen megtépázták, a legszebb bizonyitékai Napoleon
céltudatos és mindenben csak a saját érdekét szolgáló egyéniségének. Az
elsőtől az utolsó sorig az ő politikájának, cselekedeteinek az
igazolását szolgálják. Nem az van bennük, ami történt és amit maga hitt,
hanem amiről azt akarta, hogy mások higyjenek. Épen azért csak a
legnagyobb óvatossággal és kritikával kezelhetők.
Majdnem ilyenek a körülötte mozgóknak naplói és emlékiratai is, kezdve
Las Casesnak nyolc kötetes munkájától a szent-ilonai angol leányok naiv
feljegyzéseiig. Napoleon nagyon jól tudta, hogy minden szem és fül rája
tapad s hogy amit mond, nem szük környezetének, hanem az utókornak
mondja. Cinikus nyerseséggel nem egyszer meg is mondta környezetének,
hogy jegyezzék a szavait, mert minden soruk, amit leirnak, valaha nehéz
pénzt fog érni. Tényleg az egy Bertrand kivételével a szent-ilonai
fogság összes szereplői, franciák, angolok, francia, osztrák és orosz
komisszáriusok egyaránt közzétették naplóikat. Ezek is egy teljesen
hamis, a történelmi valóságnak meg nem felelő Napoleont tárnak a szemünk
elé. De van nekik még egy hibájuk is. Majd mind arra törekszenek, hogy
minél érdekesebb dolgokat mondjanak el, hogy minél jobban előtérbe
tolják a saját személyüket és hogy maguknak vindikálják Napoleonnak
különösen kitüntető bizalmát. Sorra eltorzitják igy az eseményeket és
sorra ellentmondanak egymásnak.
Klasszikus példája ennek Antommarchi egy feljegyzése Napoleonról, aki az
elysiumi mezőkről beszél, ahol őt Kléber, Desaix, Bessières, Duroc, Ney,
Masséna és Berthier várják, hogy beszéljen velük hadjárataikról és a
letünt dicső napokról. Erről a mondásról a többiek, akik pedig ugyancsak
szorgalmasan jegyezték Napoleonnak minden szavát, semmit sem tudnak.
Montholon ellenben megirja, hogy a kérdéses időpontban Napoleon már
egyáltalán nem fogadta Antommarchit. Az egész mondás a mesék országába
tartozik. Mégis az egész szent-ilonai tartózkodásból ez ment át
legjobban a köztudatba, számtalanszor ismételték, ujra meg ujra
megirták, sőt látomások formájában meg is festették. Hiába, a valóságnál
a költészet mindig jobban megkapja az emberek fantáziáját.
Legkevesebbet Napoleonnak az utolsó hónapjairól tudunk. Las Cases,
O’Meara, Gourgaud már elhagyták a szigetet; a régiek közül már csak
Montholon és Bertrand voltak Napoleon mellett. Antommarchit Napoleon ki
nem állhatta, Arnott dr. csak esetenkint látogatta meg, Bertrand pedig
nem vezetett naplót. Csak nagyjából tudjuk, hogy régi gyomorbetegsége
1820 végétől kezdve vett erőt rajta. Jellemző, hogy panaszait nem
akarták elhinni. Antommarchi mosolygott és mosolyával nem egyszer
felbőszitette a fogoly császárt; Sir Hudson Lowe szinlelést gyanitott,
amellyel Napoleon csak kedvezéseket akar kierőszakolni; Arnott dr. pedig
még április elején is kielégitőnek tartotta a _páciens_ állapotát.
Diagnozisa májbetegség volt, pedig minden valószinüség szerint a
gyomorrák, amely atyját is sirba vitte, hatalmasodott el Napoleonon.
Csak Napoleon volt tisztában az állapotával. Február 15 és április 25.
között tollba mondta a végrendeletét; közben, április 18-án intézkedett,
hogy halála után a testét boncolják fel; néhány nappal később pedig a
felravatalozásáról rendelkezett.
Környezete csak május 3-án kezdte látni, hogy a vég közeledik. Este
Vignali abbé, akit Fesch biboros küldött Szent Ilonára, feladta neki a
halotti szentségeket. Másnap megkezdődött az agónia. Nem beszélt, csak
szaggatott szavak hagyták el az ajakát. A szél, amely állandóan söpörte
a fensikot, ezen a napon viharrá erősödött és egész sor fiatal fát
tépett ki gyökerestől Longwood körül. A vihar következő nap, május 5-én
is szakadatlanul dühöngött. Este 6 óra tájban a császár megszólalt:
„_hadsereg_“ és utána elköltözött az élők közül.
Végrendeletében Napoleon azt kivánta, hogy a „Szajna partján temessék
el, a francia nép körében, melyet oly nagyon szeretett“. Kivánsága nem
teljesült, Longwood közelében temették el két füzfa tövében, a sziget
egyik legmagasabb pontján. Koporsója körül mégegyszer kitört a harc
kisérői és a kormányzó között. Bertrand és Montholon a _Napoleon_ nevet
akarták rávésetni a koporsóra, Sir Hudson Lowe a _Bonaparte
tábornok_-hoz ragaszkodott. A vitát ugy oldották meg, hogy jeltelen
koporsóban helyezték örök nyugalomra.
A nyugalom nem volt örök. Évek multával, mikor feledésbe mentek a harcok
sebei, Franciaország Napoleon tetemeit visszakövetelte magának. Hadihajó
ment érte, hogy hamvait elhozza pompájának, ragyogásának szinhelyére,
Párisba. Porai az invalidusok dómjában pihennek. Emléke azóta a
történelemé, körötte pedig fonódnak, szövődnek a legendának aranytól
csillogó szálai…