Vannak, akik a középkorra vonatkozó itéletüket egyszerüen abban szokták
összefoglalni, hogy _sötét_. Ezzel a szokványos, de felületes
megállapitással éles ellentétben van a szines és változatos
egyéniségeknek az a nagy tömege, amely a középkor századaiban élesen
emelkedik ki az események hátteréből. Kezdetlegesebb volt a müveltség,
primitivebbek voltak az emberek, erősebb volt a hit, hatalmasabb a
babona, nagyobbak a szenvedélyek és kisebbek a társadalmat
kiegyensulyozó erők. Ezért több a szertelenség, ezért hajlanak az
emberek a végletek felé s ezért nehéz őket manapság megérteni. A mai
ember előtt érthetetlenek a keresztes lovagok, akik kardélre hánynak
aggastyánt, nőt és gyermeket s utána jámbor alázattal, térden csusznak
végig azokon a helyeken, ahol a Megváltó szenvedett. Nem érti a pápákat
és császárokat, akik évszázadokon át kegyetlen küzdelmet folytattak,
anyagi és szellemi fegyverekkel egyaránt, egy lehetetlen gondolatnak, az
egységes világuralomnak a megvalósitásáért. Nem érti, hogy lehetett egy
kor, amely tobzódott a legrémesebb kegyetlenségekben s ugyanebből a
korból virágoztak ki Assisi Szent Ferenc rózsái. Nem érti a költőket,
akik soha nem látott ideálokhoz intézték szonettjeiket, a filozófusokat,
akik felállitották a tételt s ahhoz keresték a bizonyitékokat, az
uralkodókat, akik idegen országokban keresték uralkodásuk célját és az
embereket, akik mindezeket a dolgokat természeteseknek találták.
A középkori tragédiáknak hosszu sorozatából, melyek megtöltik nehány
évszázad történetének a lapjait, a többieket messze tulhaladó módon
emelkednek ki a Hohenstaufenek alakjai. Egy uralkodó család, mely
nemcsak az udvaronc krónikások hizelgő irásai, hanem az emberi mérték
szerint is egymásután termelte az átlagon felüli erős, nagyszabásu és
szinekben gazdag egyéniségeket. Mindegyik más, de valamennyit közös
vonások kapcsolják össze: van bennük valami a lovagvilág kalandos és
költői szelleméből, mind az egyetemes keresztény monarchiának a
gondolatát képviselik a keresztény világ másik nagy hatalmasságával, a
pápával szemben, mindnyájuknak sorsa változatos és fordulatokban gazdag
s mint emberek, csaknem mind szerencsétlenek. Ennek a családnak a sarja
II. Frigyes, a középkornak az az uralkodója, aki valamennyi elődét és
utódát meghaladó módon tudta lebilincselni saját korát és az utókort
egyaránt.
Frigyes 1194 december 26-án született. Atyja a kegyetlen emlékezetü VI.
Henrik volt, aki feleségével, Konstanciával örökölte a normann királyok
sziciliai és nápolyi birtokait. A bárók zendüléseit, akik nem akarták
uralmát elismerni, olyan eszközökkel verte le, amelyek még a középkorban
is ritkitották a párjukat: megvakittatta, szurokba főzette, izzó
vaskoronával ékesitette őket s velük rokonszenvező olasz feleségét
kényszeritette, hogy nézője legyen mindezeknek a borzalmaknak. Három
éves korában Frigyes elvesztette az apját, négy éves korában pedig az
anyját és III. Ince, a középkor egyik nagy pápája lett a gyámja, akinek
politikája arra irányult, hogy meghiusitsa a német császári és sziciliai
királyi koronának az egyesitését, minek terve örökségképen szállott a
négy esztendős gyermekre. Az apátlan-anyátlan gyermek Sziciliában
nevelődött, nagyon különös viszonyok közepette. Sokat tanult, sokkal
többet, mint korának félig barbár uralkodói, de a nevelése nagyon vegyes
volt és egyenetlen. A keresztény püspökök tanitásai mellett akiket a
pápa rendelt mellé oktatókul, megismerkedett az arab bölcselők
tudományával is. Keresztény világitásban ismerte meg az izlámot és
mohamedán világitásban a kereszténységet. Szkeptikus lett egy olyan
korban, amelynek a hit volt a legfőbb erőssége. Egyformán beszélt
olaszul, németül, franciául, arabul, latinul és görögül. Kortársai már
egész fiatalon a _stupor mundi_ hizelgő elnevezéssel ajándékozták meg. A
viszonyok korán megérlelték és megtanitották, hogy csak a saját
erejében, akaratában és ügyességében bizhatik. Gyámja, a pápa, tizennégy
esztendős korában naegykorusitotta és a következő évben össze
házasitotta őt Aragoniai Konstanciával, Imre magyar királynak nála
tizennégy esztendővel idősebb özvegyével. Tizenhat éves korában Frigyes
már apa volt és teljesen érett ember módjára került bele a
világtörténelmi események kellős közepébe.
Kevés uralkodó volt, aki nála fiatalabban és az övénél kedvezőtlenebb
viszonyok között indult volna neki tulajdon országai meghóditásának.
Sziciliai birtokait a féktelen bárók tépték darabokra, Németországra
való jogigényét pedig tulajdon gyámja, a pápa ismerte el legkevésbbé és
másik császárt állitott a birodalom élére a welf IV. Ottó személyében.
Ottó azonban szerencsétlenségére összekülönbözött protektorával, aki
ekkor viszont az alig felserdült Frigyest akarta kijátszani ellene,
igaz, a Sziciliáról való lemondás árán. A tizenhat esztendős Frigyes
ekkor jelent meg a szinpadon. Minden támogatás nélkül, csak a
Hohenstaufen névre támaszkodva jelent meg Németországban, hogy atyáinak
örökét elfoglalja. A pápa csak áldását adta neki, de annak ellenében meg
kellett fogadnia, hogy a császári korona elnyerése esetén lemond
Sziciliáról, országából kipusztitja az eretnekeket és keresztes
hadjáratot vezet a szentföldre. Csupa olyan kivánság, amelyet Frigyes,
mikor kalandos vállalkozása sikerült és a német trónt megszerezte,
egyáltalán nem szándékozott beváltani. Nem is volt baj addig, mig Ince
után III. Honorius ült a pápai székben. Az uj pápa a tárgyalásokban
sokkal ravaszabb Frigyesnek nemcsak a keresztes hadjárat szüntelen
halogatását nézte el, hanem császárrá is koronázta és beleegyezett a
sziciliai és német korona egyesitésébe. Az ifju Frigyes elérte célját,
amit előtte egy német uralkodó sem érhetett el.
A változás hirtelen jött. 1127-ben meghalt Honorius és a nyolcvanöt
esztendős IX. Gergely lett az utóda. A világtörténelem egyik
legérdekesebb küzdelme kezdődött az aggastyán pápa és a fiatal, alig
harminc esztendős császár között, melynek ellentmondásokkal teli
eseményei mindennél jobban jellemzik a középkor világát. A pápa a
tizenkét esztendőn át igérgetett, de be nem váltott keresztes hadjárat
miatt átok alá helyezte Frigyest és nyilt levélben sorolta fel a világ
előtt összes vétkeit és eretnekségeit. A kiátkozásra Frigyes az összes
európai uralkodókhoz intézett körlevélben válaszolt, mely bizonyára az
első ilyen dokumentum volt a maga nemében. Tiltakozott a kuria
tulhatalmi igényei ellen és vitatta a világi fejedelmek jogait. _Tua res
agitur_, – a te ügyedről van szó, irta a császár uralkodótársainak és
egy uj fegyvert, a politikai érvelést vitte bele a küzdelembe. Azután
egyházi átokkal a fején elindult – a keresztes hadjáratra. A keresztes
háboruja is elütött a sablontól. Ahol elődei véres harcokat vivtak, ő
békés szerződéseket kötött. Kemal egyiptomi szultántól barátságos
tárgyalás alapján kapta meg Jeruzsálemet, ahol fejére tette Bouillon
Gottfried koronáját. Hazajövet ellenben a pápa ellen forditotta
fegyvereit, aki szövetkezésre hivta fel ellene a lombárd városokat. És
állt a kegyetlen harc esztendőkön keresztül. A hivő keresztények
borzalmára Frigyes szaracén harcosokat fogadott zsoldjába és azokkal
pusztitotta a pápának és a szövetséges városoknak a birtokait. Volt idő,
mikor ugy látszott, hogy teljesen diadalmaskodik. Leverte a városokat és
magát a pápát ostrom alá fogta Rómában. Természetes fia, Enzio, a
zsinatra igyekvő angol és francia főpapokat elfogta és ezüst láncokon
vitette őket Pisába. A kilencvenkilenc esztendős pápa az ostrom alatt
álló Angyalvárban végezte életét. Utána az 1243-ban megválasztott
Fieschi biboros lett IV. Ince néven, császárpárti családnak a sarjadéka
és Frigyesnek személyes barátja. Mindenki azt hitte, hogy a császár
diadala teljes. Csak a császár látott tisztán. Ismerte emberét, aki az
Ince név felvételével is jelezte, hogy kinek a politikáját akarja
követni. A választás hirére Frigyes állitólag komoran sóhajtott fel:
– Elvesztettem legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.
És igaza volt. Az uj Ince ellensége lett. Titokban elhagyta
Olaszországot, ahol a császár volt az ur és a lyoni zsinaton drámai
jelenetek között mondotta ki Frigyesnek uralkodói méltóságától való
megfosztását. A biborosok ekkor kapták veres fövegüket, annak jeléül,
hogy az egyházért vérüket is készek ontani. A pápa Krisztus öt sebét
tárta a zsinat elé: a görög szakadást, az eretnekséget, a szentföld
elvesztését, a mongol veszedelmet és az istentagadó császárt. A
biborosok leforditva a földre dobták égő fáklyáikat és kórusban
mondották el a szokásos kiátkozást. A császár ismét uralkodótársaihoz
intézett körlevélben felelt. Tiltakozott a pápának világi ügyekbe való
beavatkozása ellen és felhivta a fejedelmeket, hogy szedjék el az
egyháznak földi javait; ezzel állitsák helyre az egyház apostoli
egyszerüségét és szaporitsák tulajdon hatalmukat. Apja lett a
gondolatnak, amely azóta sokszor visszatért a nagy abszolut uralkodók és
demokratikus köztársaságok politikájában.
Uralkodásának következő éveiben az öregedő, de nem csüggedő császárt
sürün érték szerencsétlenségek. Németországban ellenkirályok emelkedtek;
a levert lombárd városok uj erőre kaptak; fiát, Enziot a bolognaiak
elfogták és életfogytig tartó börtönre vetették; a császári udvarban
összeesküvések keletkeztek és magának Frigyesnek az élete több izben
veszedelemben forgott. De a pápa sem érte el célját. Az egyházi átok nem
fogott. Frigyes császár maradt; hivei Németországban tulsulyra
vergődtek; Rómában a pápát felkelés fenyegette; Felső-Olaszországban a
ghibellinek sorra győzedelmeskedtek. Mindkét fél kezdett kifáradni. IX.
Lajos francia király közvetitette a békét, melynek feltétele lett volna,
hogy Frigyes ujból hadjáratot vezessen a szentföldre. Ebben a
bizonytalan állapotban 1250 december 13-án Apuliának Firenzuola nevü
városkájában elragadta a halál.
A monda szerint, amely szivesen fonta körül Frigyes alakját csillogó
szálaival, halálával csak a csillagjósok jövendölése teljesedett, akik
óvatosságra intették attól a várostól, amely a virágról, – _fiore_, –
van elnevezve. Frigyes ezért kerülte mindenkor Firenzét s igy pusztult
el átutazóban egy jelentéktelen délolaszországi városkában. Szőke német
és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Nagy gyászpompával
temették el az általa alapitott palermói dómban, sziciliai királyságának
fővárosában.
Politikai pártállás szerint a történetirók II. Frigyest nagyon
különbözőképen szokták megitélni. De abban mind egyetértenek, hogy
korának legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő, akinek eretnek voltáért
még a monarchista Dante is megkülönböztetett helyet juttatott a
pokolban, megkülönböztetett értékelést követel magának a históriában.
Azok a német császárok, akik előtte képviselték az univerzális monarchia
eszméjét és ennek megvalósitásáért harcba keveredtek a pápákkal és a
lombárd városokkal, az olaszok szemében barbárok voltak. Hódoltak nekik,
ha egyebet nem tehettek, de a félsziget kincseire éhes csordát láttak
bennük és az őket kisérő hadseregekben. Nemcsak kulturailag, hanem
politikailag is az olaszok, beleértve a pápai udvart, a tengeri
köztársaságokat, a guelf és ghibellin városokat egyaránt, sokkal fölötte
állottak a németeknek és mindig meg tudták hiusitani elért sikereiket.
Nem csoda, ha évszázados meddő harcok után Itáliából _falsches
Welschland_, az álnok ország lett a németek szemében, melynek csábitóan
szép ege alatt egymásután pusztulnak el a császároknak az Alpesek
hágóiról leszálló hadseregei.
Frigyesnek más volt az esete. Származására német volt, viselte a római
császári cimet, de más volt a müveltsége, más volt a világfelfogása és
politikája és mások voltak az eszközei. Ő is harcban állott a pápákkal,
mint IV. Henrik, vagy nagyatyja, Barbarossa Frigyes. De mekkora
különbség választja el őt IV. Henriktől, aki megjárta Canossát, vagy
Barbarossától, aki a pápa kengyelét tartotta! A középkornak talán egyik
legdrámaibb jelenete, mikor VII. Gergely megtöri az ostyát és felét
azzal a szóval nyujtja át Henriknek, hogy az Isten nyomban halállal
sujtsa azt, akinek nem tiszta a lelkiismerete és – Henrik nem meri a
szent jelvényt ajkához érinteni. Mennyire más az a II. Frigyes, aki az
egyházi átok idején arab bölcselőkkel vitázik a hit igazságairól és
vádoló körleveleket intéz az európai udvarokhoz. A levelek hatása
helyenkint különböző lehetett, – az angol és francia királyok örültek a
viszálynak, – de mindenfelé olvasták és bizonyára megvitatták őket. Más
külsőségek is mutatják, hogy Frigyes mennyire más, mint elődei. Azok
északról délnek indulva akarják Itáliát meghóditani. Ő igazán
Olaszországban és annak is a déli szigetén, Sziciliában van otthon.
Környezete is egészen más, mint a régi császároké. Németek mellett
olaszok, franciával átitatott normannok, arabok, zsidók. Marcona
harcosok mellet bölcselők, jogtudósok, természetvizsgálók, költők és
irók. Kancellárja Pier delle Vigne volt, Aristoteles első olasz
forditója. A palermoi udvarban az arab tudósok könyveit ismerték és
olvasták. Frigyes alapitotta a nápolyi egyetemet és gazdagitotta a
világhirü salernoi orvosi fakultást. Könyvet irt a solymászatról, amely
őt az állati szokások éles megfigyelőjének mutatja. Szerette a
müvészetet és költészetet. Udvarában a harcok közepette provencei
mintára költői iskola keletkezett s a Dante előtti korszak olasz
irodalmát főleg ez az iskola képviseli. Maga Frigyes és természetes
fiai, Enzio és Manfréd is verseltek olasz nyelven. Az olasz nyelv,
amelyet azelőtt egész Itáliában elrontott latinnak tekintettek, az ő
udvarában emelkedett tájszólásból a _lingua cortigiana_ magaslatára. A
germán császárok sarja délen igy lett egy uj nemzeti nyelvnek és
irodalomnak egyik megalapitója és istápolója.
Frigyesnek az életmódja pazar volt és fényüző. A németek, akik akkoriban
még alig ismerték az igazi gazdagságot és pompát, bámultak, valahányszor
a császár országukban megjelent. „Ezüst kürtös ethiopiai négerek, mór
táncosok, szemfényvesztők, tevék, oroszlánok, párducok, fehér medvék és
elefántok,“ mindenekfelett pedig csodaszép keleti asszonyok voltak a
császárt kisérő menetben. Még ragyogóbb volt az udvara palermoi
otthonában s ennek az udvarnak az az ember volt a középpontja, akiről
azt irja az egykoru krónikás, hogy jelentéktelen alaku, vörös, kopasz és
rövidlátó. Ha rabszolga volna, nem adnának érte kétszáz drachmát. De
császár volt és tudott császár lenni. Testi fogyatkozásait fölényes
szellemi tehetség pótolta.
A légkör, melyben nevelkedett és élt, Frigyest szkeptikussá tette. Egész
sereg mondása maradt fenn, mely hitetlenségét árulja el és a maga
idejében bizonyára borzalommal töltötte el a jámbor lelkeket. Az Isten
világi kardjának hordozójától bizonyára különösen hangozhatott a mondás,
hogy Jézus Krisztus, ha Sziciliát ismerte volna, hihetőleg nem a kopár
Judeát választotta volna tevékenységének szinteréül. Furcsa az a mondása
is, amelyet egy barátra alkalmazott, aki a pápai átkot prédikálta
ellene:
– Hagyjátok ezt az embert, mártir szeretne lenni, de általam nem éri el
a célját.
De Frigyes minden szkepszise mellett sem volt közönyös. Ellenkezőleg:
érvelt, vitatkozott és kereste az igazságot. Csak utjai és módjai voltak
szokatlanok. Szabadgondolkodó volt egy korban, amely nem ismerte a
szabad gondolatot.
Lelki momentumokat nagyon nehéz rárakni a mérleg serpenyőjére, de
amennyire cselekedeteiből meg lehet itélni, Frigyesnek mindenben az volt
a törekvése, hogy kiegyenlitse azt az előnyt, amely az évszázados
harcban a pápaság javára mutatkozott. A pápaság tulsulyban levő szellemi
hatalma ellenében laikus tudományt, müveltséget és müvészetet akart
teremteni. Ezt szolgálta a salernoi és nápolyi egyetem, ezért szervezte
meg legelsőrangu emberekkel kancelláriáját, ezért szervezett hivatásos
tisztviselőkkel polgári közigazgatást és vitte bele a nemzeti nyelvet
ugy Németországban, mint Sziciliában a törvénykezésbe és közigazgatásba.
De még a célok is csak látszólag azonosak nála és elődeinél. Azok még
vakon hittek a _két kard_ eszméjében, melyet a pápaság és császárság
formájában Isten rendelt a világra. Pápa és császár fejei az egyházi és
világi hierarchiának, mely piramis gyanánt emelkedik fel és csucsosodik
ki Isten földi helytartójának személyében. Az elődök csak személyeket
láttak, akik egy felsőbb hatalom rendelése szerint állottak függési
viszonyban egymáshoz. Frigyes az első uralkodó, akinél megjelenik az
_állami gondolat_.
Nem csoda, ha ez a rendkivüli ember szokatlanul nagy hatást gyakorolt
kortársaira és az utókorra egyaránt. Még leginkább ellenséges birálói
sem vonják kétségbe, hogy nem közönséges emberi tulajdonságok rendkivüli
tehetséggel és akaraterővel párosulva találkoztak benne. Nincs középkori
uralkodó, aki oly sokféle minőségben jelent volna meg a világ előtt,
mint ő és akit oly sokféle szempont szerint lehetne megitélni. Harcos
volt és költő. Törvényhozó volt és müvész. Legyőzője volt a városoknak,
de előmozditója a városi kulturának. Tudományokban előtte járt
kortársainak, de hitt a csillagjósokban. Prédikált a pisai dómban, de
cinikus élceket faragott az egymással vetélkedő vallásokról. Szkeptikus
volt, de országaiban üldözte az eretnekeket. Barátkozott a muzulmánokkal
és harcban állt a pápákkal. Olyan hangon beszélt az egyház
romlottságáról, mint még előtte uralkodó soha, a pápák pedig hirdették,
hogy nagyobb érdem Frigyest leverni, mint a szentföldet a hitetlenektől
elragadni. Epikureus volt, de világnézletet képviselt s a reneszánsznak
volt az előfutára. Korát azzal a megdöbbentő tapasztalattal
gazdagitotta, hogy az egyházi átok alatt világi uralkodónak nem kell
feltétlenül összeomlani. Mégis tragikus hős volt, mert mindig a
legmagasabb ponton, közvetlenül a siker előtt omlottak össze reményei.
Tragikus hős volt, akit neve és atyáinak öröksége belekényszeritett egy
alapjában véve meddő és eredménytelen küzdelembe. Tragédiáját még
fokozta családjának hirtelen és teljes pusztulása. Tizennyolc
esztendővel a halála után unokája, az utolsó Hohenstaufen, Nápolyban a
vérpadon végezte életét.
Egyéniségét, gondolkozását vérmérsékletét és kulturáját illetőleg
Frigyes inkább olasz volt, mint német. Sziciliát jobban is szerette
Németországnál. Mégis ő volt az utolsó középkori német császár, aki az
egyetemes császári gondolatot teljes ragyogásában képviselte. De ő volt
egyuttal az első uralkodó, aki modern államot akart teremteni. Ez a
kettős szerep adja meg a jelentőségét a históriában. Ezért maradt meg az
emléke erősebben, mint a többi kortársaié. A palermoi kripta már régen
bezárult fölötte, mikor alakja még mindig foglalkoztatta az utódok
fantáziáját. Sziciliában századokon át élt a _gran Federigo_ emléke,
akinek ideje alatt a szigetország virágkorát élte. Dante poklának
tizedik körében égő sirba temette az eretnek császárt, Németországban
ellenben sokáig egyáltalán nem hitték halálát és várták a visszatérését.
Mikor nem jött meg, a mondák hőse lett belőle, a legendás császár, aki
nem halt meg, csak alszik a Kyffhäuser sziklája alatt, hogy majdan ujra
megjelenjék a régi császárok pompájának teljességében.