A káprázatos doge-palota sok százezer látogatója között alig van egy is,
akinek emlékezetében nem maradt volna meg egy név, Marino Falieri
dogénak a neve, akit a köztársaság elleni árulásért nyilvánosan
lefejeztek. A történelem páratlan eseteinek egyike: egy államfő, aki
összeesküvést sző a saját országa ellen s akit rendes birói tárgyalás
után kivégeznek. A palota udvarának lépcsőjén ma is mutogatják azt a
helyet, ahol a kivégzés történt, ma is mutogatják a doge _állitólagos_
börtönét, egy ablaktalan, sötét kis helyiséget, amelyben kinyujtózni is
alig lehet és a dogék arcképeinek sorozatában ma is megvan az a fekete
folt, amelynek helyére Falieri képének kellett volna kerülni, ha nem
vétett volna sulyosan hazája ellen.
Velence történetének ez a nagy tragédiája már csaknem hatszáz esztendeje
játszódott le s a tragédiának sok részletét titokzatosság boritja. A
hosszu századok alatt a valóság a legendának ezer meg ezer szálával
fonódott össze és a krónikások, akik csak később irták meg a kivégzett
államfő históriáját, már maguk is nagyrészt elbeszélésekből és
szájhagyományokból meritettek. Legenda és valóság már náluk is
összeolvadt és mi, akik elsősorban rájuk vagyunk utalva, az igazságot
nagyrészt csak következtetések utján közelithetjük meg.
A rettenetes véget ért doge Dandolo Andrea halálával, 1354 végén lépett
Velence trónjára. A trón kifejezés helyes, mert bár Velence köztársaság
volt, első tisztviselője a külső hatalomnak annyi jelvényével volt
felruházva és személyét akkora pompa vette körül, hogy abban az igazi
koronás főkkel is méltán vetekedhetett. Uralkodói cimei voltak,
méltóságát nem meghatározott számu esztendőkre, hanem életfogytiglan
viselte, koronaszerü föveget is tettek a fejére, csak gondosan ügyeltek
arra, hogy – hatalma ne legyen. Ez időben, a XIV. század derekán,
Velence alkotmányának fejlődése nagyjában már befejeződött és az igazi
hatalmat, amely azelőtt az egész nép és a doge kezében volt, a nagy
tanácsban képviselt arisztokrata családok, Velence patriciusai ragadták
magukhoz. A _nagy tanács_, a világnak ez a legfényesebb köztársasági
parlamentje, eredetileg választott testület volt, amelybe egyformán
bekerülhetett nobili, polgár és közember, ha a többiek bizalma
személyében összpontosult. A nemességnek inkább csak vagyonon,
tekintélyen alapuló előjoga volt, hogy elsősorban az ő kebeléből
választották a tanács tagjait. A XII. és XIII. század során azonban a
patriciusi családok, meglehetősen heves küzdelmek után, a többi
csoportokat egymásután kiszoritották és egy 1298-ban meghozott törvény,
amely _serrata di Maggior Consiglio_ (a nagy tanács bezárása) néven
ismeretes, a gyakorlatban kizárólag kétszáz patriciusi családra
korlátozta a nagy tanács tagsági jogát. Kivül maradtak az alkotmányon
még az ujabb keletü nemesi és a gyakran óriási vagyonnal rendelkező
plutokrata családok is, amelyek az uralkodó frakcióval még nem olvadtak
össze teljesen. Ezek később _per grazia_ voltak a nagy tanácsba
felvehetők, ha legalább negyvenezer aranyat fizettek hadviselési célokra
az állam kasszájába. A politikai hatalomnak ilyeténképen kevesekre való
korlátozása után 1315-ben megkezdődött annak az anyakönyvnek a vezetése,
amely később _aranykönyv_ néven magában foglalta mindazoknak a névsorát,
akik jogosultak voltak a nagy tanácsban való megjelenésre és
társtulajdonosai voltak Velence állami szuverénitásának.
A köztársaság arisztokratikus jellegü átalakulásával párhuzamosan haladt
a doge hatalmának korlátozása is. Eredetileg a doge méltósága örökletes
volt az egyes családokban, a doge társuralkodót vehetett maga mellé, aki
rendesen utóda is lett, vezére volt a hadseregnek és főparancsnoka a
flottának, döntött a béke és háboru kérdésében és a külfölddel szemben
formailag és tényleg egyaránt képviselte Velencét. Később általánossá
lett a választás; először közfelkiáltással, amelyben az egész nép
résztvett; azután a választás szavazás utján történt, már szükebb körök
részvételével; a további fejlődés folyamán a választás az egyes
kerületek és a Velencéhez tartozó községek tribunjaira és szénioraira
ruházódott át, végül ezt a funkciót is a nagy tanács ragadta magához.
Választás alkalmával a doge az ugynevezett kapitulációkban mindig uj meg
uj korlátozásoknak volt kénytelen eredetileg széleskörü hatalmát
alávetni és a külső pompa mellett is, amely szüntelenül növekedett,
jogkörét mindinkább meg kellett osztani tanácsosaival, a különböző
biróságok és hatóságok fejeivel. Végezetül a legnagyobb pompával
képviselte a _serenissima signoriát_, de igazi hatalma, hacsak nem
tartozott a nagyon kiváló kevesek közé, akik minden körülmények között
érvényt tudnak szerezni személyüknek, teljesen megszünt. Tanácsosai
nélkül egy lépést sem tehetett, külföldi követet egyedül nem
fogadhatott, tisztviselőt ki nem nevezhetett, sőt a nagy tanács
engedelme nélkül nem is nősülhetett. Az arisztokratikus köztársasági
alkotmány a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a
hatalom soha egyes emberek, sőt egyes csoportok kezébe se kerülhessen. A
nobilik, akik a népet lassankint teljesen kizárták az alkotmányból,
rettegtek tőle, hogy ők is azoknak az olasz városi köztársaságoknak a
sorsára jussanak, amelyek egy-egy szerencsés hadvezér, vagy kalandor
ügyessége folytán abszolut fejedelemségekké alakultak át.
A doge választásánál teljesen ezek a szempontok uralkodtak. Velencében,
az arisztokratikus alkotmány idejében nem ugy választották a dogét, mint
másutt a köztársaság elnökét vagy a város podestáját, ahol egyszerüen a
többségre szert tett pártnak a jelöltje került az első tisztviselőnek
diszes székébe. A dogeválasztás szertartásos, nehéz és körülményes
eljárás volt, amelynek minden részlete raffinált ügyességgel volt
kidolgozva és elsősorban arra irányult, hogy még pártok se
képződhessenek, amelyek esetleg kisérletet tehetnének a többiek
leigázására. A pápaválasztó konklávé nem mulja felül a doge választását
óvatosságában és a legkisebb részletekre kiterjedő, pontosan körülirt
szabályaiban.
A választás a nagy tanácsnak harminc évnél idősebb igazolt tagjait
illette meg, de ezek jogukat csak közvetve, sőt sokszorosan közvetve
gyakorolhatták. Egy nagyon modern politikai kifejezéssel élve ők is
legfeljebb csak ősválasztóknak voltak tekinthetők. Ha a nagy nap
elérkezett, a nagy tanács üléstermében összegyültek az ősválasztók. A
testület legfiatalabb tagja átment a Szent Márkus bazilikájába. A
templomból kijövet kézen fogta az első gyermeket, aki a téren elébe
akadt és magával vitte az ülésterembe. Megérkezése után megkezdődött a
nehéz választási eljárás. Először annyi golyót dobtak egy bársony
sapkába, ahány patricius volt a teremben, – a golyók között harminc
aranyból, a többi, ezüstből. Azután lassan elkezdték olvasni a
jelenlevők névsorát és a gyermek minden névnél kihuzott egy golyót. Aki
ezüst golyót kapott, kiment a teremből, akinek arany golyó jutott,
visszamaradt. Ezek a gyermek közremüködésével ismét sorsot huztak és
számuk igy kilencre redukálódott. Az igy kisorsolt kilenc patricius egy
kis bizottsági terembe vonult, amelynek ajtajait lezárták; egyikük sem
hagyhatta el a termet addig, mig fejenkint legalább hét szavazattal nem
jelöltek ki negyven személyt a nagy tanács tagjai közül, akikre a
további eljárás hárult. Ez a negyven ismét kisorsolt a saját kebeléből
tizenkettőt, akik viszont legalább kilenc szavazattal huszonötöt
választottak a nagy tanács tagjai közül. A huszonöt sorsolás utján ismét
leolvadt kilencre s e kilencnek mindegyike megnevezett ötöt, összesen
tehát negyvenötöt. Ez a negyvenöt ismét sorsot huzott és számát ezen az
uton tizenegyre redukálta. A tizenegy közül az első nyolc fejenkint
négy, a többi három pedig fejenkint három, összesen tehát negyvenegy
patriciust jelölt ki _valóságos_ dogeválasztónak. De ez a negyvenegy is
csak akkor választhatott tényleg, ha a nagy tanács a kijelölést nyilt
ülésben approbálta.
A kilencszeres választás és sorsolás megejtése után a negyvenegy
választó misét hallgatott és a szentlélek segitségét kérte munkájához,
azután a nagy tanács előtt esküt tett, hogy arra adja szavazatát, akit
legjobb meggyőződése szerint legérdemesebbnek tart a nagy méltóságra.
Utána bezárkóztak egy terembe és irott szavazócédulákkal megejtették a
választást. A szavazócédulákat felolvasták és minden névnél vitát
lehetett inditani, hogy a név viselője alkalmas-e arra, hogy Velence
legnagyobb méltóságának viselője legyen. Doge csak az lehetett, akire
folyton megismételt szavazások után legalább huszonöt szavazat esett. Ha
ez megtörtént, megnyiltak a terem ajtajai, küldöttség ment az uj
dogeért, akit a Márkus templomba vezettek s ott a népnek bemutattak:
– Questo xe missier lo Doxe, se ve piaxe!… Ez a dogétek, ha akarjátok!
Az alkotmány megváltozásához képest később ez a hagyományos formula,
amely a népfelségnek volt az elismerése, elmaradt és a bejelentés két
szóra szoritkozott:
– Ezt választottuk!
A dogeválasztókat az eskün kivül, hogy a legérdemesebbre adják
szavazatukat, még egy fogadalom kötötte: ha olyasvalakit emelnének
trónra, aki az időben nem tartózkodik Velencében, nevét nem árulják el
addig, mig velencei területre nem lép, nehogy idegen földön valami
merénylet történjék ellene, vagy valamelyik ellenséges hatalom foglyul
ejtse az uj államfőt. Semmiesetre sem volt fölösleges óvatosság a
középkor zavaros viszonyainak közepette.
Ez történt Marino Falieri esetében. Az uj doge, akit ezen a körülményes
módon megválasztottak, mint Velence követe Avignonban tartózkodott, IV.
Ince pápa udvarában. Titkos megbizatással Stefanello titkár ment érte.
Megérkezéséig Velencében az államtanács vitte az ügyeket. Mindenki
feszült érdeklődéssel várta az uj dogét, akinek személyét egyelőre
titokzatosság boritotta. Csak mikor Veronát elhagyta, került a neve
nyilvánosságra. Tizenkét nobili ment elébe, hogy üdvözölje és
Chioggiában várta a _Bucintoro_, Velence legpompásabb gályája, amelyről
a dogék a _tenger királynőjét_ szokták eljegyezni az Adria vizével.
Falieri, aki 1354-ben 66 esztendős korában került a dogei méltóságba,
Velence egyik legrégibb, bár nem leggazdagabb családjából származott.
Ősei már a tribunok között szerepeltek, akik valaha a dogékat
választották. Ő maga már fiatalon nagyon előkelő állásokat töltött be,
több izben tagja volt a tizek tanácsának s mint ilyen egy másik társával
együtt 12.000 arany hitelt kapott, hogy a Tiepolo-Quirini összeesküvés
elmenekült vezetőit eltegye láb alól. Azután Negroponte kapitánya, majd
egymásután Lesina, Brazza, Chioggia, Treviso és Padova podestája lett.
1344-ben Velence követe volt VI. Kelemen pápánál, 1350-ben Genuában,
1351-ben és 1353-ban _Zenggben Nagy Lajos királynál;_ ugyanezen évben
Prágában IV. Károly császárnál, megválasztásakor pedig IV. Ince pápánál
képviselte hazáját. Ezek az adatok mutatják, hogy Velence legavatottabb
diplomatái közé tartozhatott, akinek nagy élettapasztalattal és nagy
emberismerettel kellett rendelkeznie. Sorra azokat a követi állásokat
töltötte be, melyek a korabeli velencei politika szempontjából a
legfontosabbak voltak. Kétszer nősült, második felesége, aki közvetve
nagy szerepet játszott szomoru sorsában, Gradenigo Lodovica volt, aki 40
éves kora mellett is még mindig szépségnek számitott. A későbbi
krónikások a dogét erős, határozott embernek rajzolják, aki mindig
tudatosan tört céljai felé. Temperamentuma nem egyszer elragadta, igy
1339-ben trevisoi podesta korában, a püspököt, aki egy körmenetnél
nagyon megvárakoztatta, nyilvánosan arcul ütötte. Népszerüsége nagy
lehetett; erre enged következtetni az a körülmény, hogy választása – ami
ritka kivétel volt Velencében, – egyhangulag történt.
Az ünnepélyes bevonulásnak október 5-én kellett megtörténni. Talán meg
is történt minden akadály nélkül és Falieri épen ugy elfoglalta trónját
a bazilikában és a palotában, mint elődei s csak a legenda volt az,
amely megérkezését szerencsétlen előjelekkel szinezte ki. Hirtelen olyan
sürü köd ereszkedett a tengerre, – október 5-én Velencében! – hogy
semmit sem lehetett látni s a _Bucintoro_ nem a Riva della Paglián
kötött ki, ahol a dogét várták, hanem a Piazzetta két oszlopa között,
ahol a gonosztevőket szokták kivégezni. Partra léptekor megbotlott:
bukással jutott Velence kövére.
Velence válságos napokat élt Falieri kormányzásának kezdetén. Javában
folyt a genuai háboru és Nagy Lajos is hadra készült, hogy visszavegye
Dalmáciát. November 4-én a genuai flotta Doria Paganino admirális
vezetése alatt meglepte a velencei gályákat Portolongo kikötőjében és
teljes győzelmet aratott rajtuk. A velencei hajóhad megsemmisült és 5000
ember került fogságba. Velence hatalma nem tört ugyan meg, az arzenál
lázas sietséggel épitette az uj hajókat és már 1355 elején a velencei
gályák ismét harcoltak a Levante vizein, – de a fenyegető magyar háboru
tanácsossá tette a Genuával való egyezkedést. A signoria Milano utján
nagy váltságdijat ajánlott fel a foglyokért és hajlandónak nyilatkozott
a béketárgyalásokra, amit IV. Károly császár is, aki épen Olaszországba
jött, hogy a pápával magát megkoronáztassa, melegen támogatott. De a
tárgyalások befejezését Falieri már nem érte meg, mert belekerült abba
az összeesküvésbe, amely bukása és halála révén legerősebben
foglalkoztatta kortársainak és az utókornak képzeletét.
A krónikások az összeesküvés eredetét személyi okokra vezetik vissza. A
doge fényes ünnepélyt adott palotájában, amelyen a velencei nemesség
legnagyobb része hölgyeivel együtt megjelent. Feleségének, a
_dogaressának_ kiséretét a város legelőkelőbb asszonyai és leányai
alkották. Egy fiatal nobili, Steno Michele, a negyvenek tanácsának
elnöke, aki később maga is doge lett, ez alkalommal tulságos szabadságot
engedett meg magának az egyik hölggyel, egyes krónikások szerint magával
a dogaressával szemben, miért a doge őt az ünnepélyről kiutasitotta.
Steno a nagy tanács termén keresztül távozott és távozásakor a dogét
becsmérlő szavakat irt a trónszék karfájára:
„Marin Falier dalla belle mujer lu la mantien e altri la galde… Marino
Falieri magának tartja a szép asszonyt és mások élvezik.“
A doge a tanácstól elégtételt követelt a sértésért, de a birák az
előkelő Stenot csak enyhén itélték el, egyesek szerint egy hónapi
börtönre, mások szerint hat hónapi börtönre és két évi számüzetésre. A
doge elégedetlen volt az itélettel, amely véleménye szerint nem védte
meg eléggé méltóságát és elhatározta, hogy elégtételt vesz a büszke
patriciusokon. Igy fogamzott meg benne a gondolat, hogy összeesküvést
szervez, leöleti a nemesség fejeit, megdönti a köztársasági államformát
és egyeduralmat alapit Velencében.
Akármennyire hirtelen haragu és indulatos természetü lehetett is
Faliero, alig lehet elképzelni, hogy ő, a tapasztalt diplomata, aki egy
életet töltött az állam szolgálatában, egyedül ebből a személyi
sértésből kifolyólag ragadtatta volna magát a vészes elhatározásra. Ugy
látszik, ezt érezték a krónikások is, mert némi változással mindegyik
azt irja, hogy ördögi sugallat, vagy az ördög által inspirált
nagyravágyás müködött közre cselekedetében. Másként nem tudják
megmagyarázni, hogy az állam feje épen a legnagyobb veszély idején
idézzen fel polgárháborut és szervezzen összeesküvést kizárólag egyéni
céljainak megvalósitására.
Mások az inditó okot másként, még egyszerübben irják meg. Részleteket
nem közölnek, csak azt irják, hogy több fiatal nemes megsértette a
dogét; egyik szerint becsmérlő szavakat firkáltak a palota falaira.
Egyetlenegy, Caroldo irja azt, hogy a valódi okot nem lehet tudni, de az
a hir van elterjedve, hogy a doge terveibe Padova urai és _a magyar
király is be voltak avatva_. Másutt nincs nyoma, hogy Lajos király
tudott volna Faliero készülő összeesküvéséről, bár épen ebben az időben
a magyar politikának nagyon erős békés és háborus összeköttetései voltak
Olaszországgal, különösen Nápollyal és Velencével.
Miközben igy a doge haraggal és bosszuvággyal volt eltelve a gőgös
patriciusok iránt, akik nem adták meg neki a kivánt elégtételt,
állitólag egy másik esemény történt, amely megerősitette őt szándékában
és a külső lökést adta meg az összeesküvéshez. Barbaro Marco patricius,
akinek egy hajója volt épülőben az arzenálban, kiment, hogy az épitést
megsürgesse s ez alkalommal szóváltásba keveredett Ghiazza Stefano
admirálissal. A hevessé vált vita azzal végződött, hogy Barbaro az
admirális arcába vágott és köves gyürüjével sulyosan megsebezte. Ghiazza
a dogéhez ment panaszra és a saját esetén kivül általában elmondotta,
hogy a nobilik milyen fennhéjázó módon viselizgatni kednek az egyszerü
tisztviselőkkel szemben. Néhány napja például az egyik Dandolo megverte
az egyik épitésvezetőt, Isarello Bertuccit. Valamit kell tenni, különben
a közemberek teljesen ki lesznek szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A
doge élénk érdeklődéssel és részvéttel hallgatta végig Ghiazza
előadását, de orvoslást nem helyezhetett kilátásba, mert az előkelőkből
álló biróságok nem büntetik a saját kebelükből való bünösöket. Neki sem
adtak elégtételt a Steno esetében. Ghiazza száján erre kiröppent a
mondás, amely kezdete volt az összeesküvésnek:
– A vadállatokat meg szokták kötözni és ha nem lehet megkötözni, leölik
őket!
A doge látta, hogy ráakadt az alkalmas emberre, aki őt terveiben
támogathatja. Ghiazzának nagy tekintélye volt az arzenál munkásai és a
Velence keleti részén, az Olivolon lakó tengerészek körében. Ezek
segitségére számitottak a terv kivitelénél A tanácskozásokba bevonták
Isarello Bertuccit, majd ennek apósát, Calendario Filippo kőfaragó és
szobrászmestert, aki állitólag a doge-palota szobrainak egy részét
készitette, az ő révén a kézmüves mesterségek fejeit és a doge
unokaöccsét, Falieri Bertuccit is. Az összeesküvés igy mind szélesebb
körökre terjedt ki. Vezetői abban állapodtak meg, hogy április 15-én
félreverik a Márkus-templom harangjait, azt a rémhirt terjesztik el,
hogy a genuai flotta a lido előtt áll s mikor mindenki szokás szerint a
Márkus-térre rohant, megtámadják és leölik a nobilik vezetőit és
Falierit Velence uralkodó hercegének kiáltják ki.
A krónikások még további részleteket is elmondanak. Április 15-ike
közeledtével az összeesküvők elkezdték a népet a patriciusok ellen.
Mindenféle hirek terjedtek el, hogy ez vagy az a nobili kegyetlenkedett
valamelyik közemberrel szemben, vagy hogy fiatal nemesek
megbecstelenitették tisztes polgárok leányait. Esténkint, ha
besötétedett, az összeesküvők köpenybe burkolózva, csoportosan bejárták
a várost, arcátlanul viselkedtek az utcán járó asszonyokkal és
leányokkal szemben és az ismertebb patricius ifjak nevén szólitgatták
egymást, hogy a polgárok azt higyjék, hogy a nemes ifjak bántalmazzák
asszonyaikat és leányaikat. Letartóztatások történtek, de az
összeesküvés terve nem került nyilvánosságra. A már nagy arányokat
öltött mozgalmat az utolsó pillanatig sikerült annyira titokban tartani,
hogy még a _tizek tanácsának_ éber figyelmét is elkerülte. A vezetők
zászlókat is osztottak ki, hogy a kitüzött napon hiveik azok alatt
csoportosuljanak és egyszerre zárt tömegekben lépjenek fel.
Április 14-ig minden teljesen titokban maradt. A középkori Velencében
szokásban volt, hogy a plebejusok valamelyik patriciusnak a védősége alá
helyezték magukat, hihetőleg azok háztartását, helyesebben udvartartását
a szükségesekkel ellátták s ennek ellenében protektoraik támogatását
élvezték üzleti vállalkozásaikban és a hatóságok előtti ügyeikben. Ez a
viszony bizonyos mértékig a hűbériségnek a kereskedő és kapitalista
városi köztársaságokra applikált formája lehetett. Szokásban volt az is,
hogy a protektorok megjelentek a védőségük alá fogadott plebejusok
családi ünnepélyein s ott mint tanuk, keresztapák stb. szerepeltek.
Április 14-én este egy Beltrame vagy Vendrame nevü bergamoi származásu
szőrmekereskedő, aki szintén be volt avatva az összeesküvésbe, de annak
igazi fejét valószinüleg nem ismerte, felkereste a protektorát, Leoni
Nicolót, aki neki keresztapja volt s akinek egyebekben sokat
köszönhetett és arra kérte, hogy másnap, bármi történik is, ne hagyja el
a lakását, mert nagy veszély fenyegeti. Leoni faggatására, némi
vonakodás után elmondotta, amit az összeesküvésről tudott. Leoni a
hirrel egyenesen a dogéhez rohant és előadta neki, amit hallott. Falieri
az egész dolgot tréfára forditotta s meg akarta nyugtatni, hogy ne üljön
fel kósza mende-mondán alapuló rémhireknek.
Leoni a doge válaszában nem tudott megnyugodni. Értesitést küldött
Cradenigo Giovanninak és Cornaro Marconak, akikkel együtt Beltramet ujra
kihallgatták. Ezuttal Beltrame az összeesküvés több vezetőjét is
megnevezte. A három patricius az esetet nyomban közölte a tizek
tanácsával, amely más oldalról, egy Contarini utján is, akinek viszont
egy Nigro nevü tengerész árulta el az összeesküvést, hirt kapott a
fenyegető veszedelemről. A tizek tanácsa még az éjszaka folyamán
megkezdte müködését; értesités ment a Velencéhez tartozó közeli városok
podestáinak, akik fegyvereseket küldtek a városba; ezek és a szintén
felfegyverkezett nemesek megszállották a Márkus-teret és a fontosabb
utvonalakat; a vezetők közül letartóztatták Calendariot, Isarellot és
egy da Corte Giovanni nevü tengerészt s azután megkezdték a vallatást.
Rövid idő mulva minden nyilvánosságra került, a doge részessége is
kiderült és valamennyi vezetőt elfogták. A tanács rögtön megkezdte az
itélkezést is, Calendariot, Isarellot, da Cortet és még hét vezetőt már
a kora hajnali órákban felakasztották a doge palotának két rózsaszinü
oszlop által alkotott árkádja alatt, ahonnan aznap, zöld csütörtökön, a
dogénak kellett volna az olasz városokban divatos bikavadászat
népünnepélyét végignézni. A többi részesek büntetése részint
számüzetésre, részint hosszu börtönre szólt; százakat feljegyeztek az
ugynevezett _aranylapra_, amely a politikailag gyanusak és állandó
ellenőrzés alatt állók nevét tartalmazta. Calendario fiát és a doge
unokaöccsét életfogytiglani börtönre itélték és kimondották, hogy mig az
utóbbi életben van, a Falieri-család tagjai nem választhatók a tizek
tanácsába.
Az összeesküvést, amely Velence arisztokráciáját a legnagyobb
veszedelemmel fenyegette, igy a legutolsó pillanatban szerencsésen
elfojtották és a részeseket rögtönitélő eljárással ártalmatlanná tették.
Hátra volt azonban még a legelőkelőbb összeesküvőnek, a dogenak a
személye. A legenda, amely szereti kiszinezni az ilyen tragikus
történeteket és kedveli a kiélezett helyzeteket, azt mondja, hogy
mindabból, ami az éjszaka folyamán történt, a doge nem tudott meg
semmit. A palotát őrök szállották meg és megakadályozták, hogy bárki is
bejusson hozzá. Igy csak reggel, mikor az ablakhoz lépett és meglátta,
hogy az összeesküvés többi vezetői már függnek, a teret pedig fegyveres
nemesek sokasága lepi el, jutott tudatára, hogy tervét felfedezték és ő
is menthetetlenül veszve van. Neki, aki ismerte a velencei politikában
uralkodó elveket, tudnia kellett, hogy nincs kegyelem számára.
Velence történetében egyedülálló eset volt, hogy az államfő került a
köztársaság elleni összeesküvésért a vádlottak padjára. A tizek tanácsa,
bármilyen hatalom volt is a kezében, egyedül nem tartotta magát elég
tekintélyesnek, hogy a főbenjáró ügyben itéletet mondjon. Ezért
kiegészitette magát a tanácsosokkal, az _avvogadorok_ testületének
vezetőivel és a nagy tanácsnak husz ad hoc választott tagjával. Ez a
bizottság, amely később állandósult és _zonta_ (giunta) név alatt a
legfontosabb államellenes büntények birósága lett, vezette a tárgyalást
és a doge kihallgatását, amely 16-án estefelé ért véget. A szerencsétlen
doge mindent bevallott, feltárta az összeesküvés minden részletét és
állitólag maga kérte, hogy a legszigorubb itéletet hozzák meg
személyére. Az itélkezésre jogosultak, öt tanácsos és a tizek tanácsának
kilenc tagja, – egy Falierit rokonsága miatt az itélkezésből kizártak, –
egyhangulag halálra szavaztak. A biróság az összeesküvők minden vagyonát
elkobozta és csak a dogénak engedte meg, hogy kétezer velencei fontról
szabadon végrendelkezzék; elhatározta azonkivül, hogy a dogén a halálos
itéletet a palotának azon a márvány lépcsőjén hajtatja végre, amelyen
fogadalmat tett az alkotmány megtartására, – szemben a később épült
óriások lépcsőjével.
Április 17-én, pénteken este a halálra itélt dogét, méltóságának összes
jelvényeivel fölékesitve a nagy tanács üléstermébe vezették és még
egyszer trónjára ültették. Itt a tanácsosok, a tizek tanácsa, a nagy
tanács összes tagjai, az avvogadorok és a köztársaság többi
főtisztviselői jelenlétében felolvasták a halálos itéletet. Halotti
csend honolt a teremben, amikor a nagy tanács legidősebb tagja, Mocenigo
Giovanni, levette a doge fejéről a koronát és letépte róla a hatalom
többi jelvényeit. Azután kerek sapkát tettek a fejére, mely köröskörül
fekete szalaggal volt beszegve. Méltóságától igy megfosztva, lassu
menetben a kivégzés helyére kisérték. A doge palota udvara szorongásig
tele volt emberekkel. Falieri néhány szót intézett a tömeghez,
hivatkozott rá, hogy szegényekkel és elnyomottakkal szemben sohasem volt
igazságtalan. Szavait nem fejezhette be, térdre kényszeritették s a
hóhér, akinek szokás szerint vörös álarc fedte az arcát, bárddal
leütötte a fejét. Holttestét huszonnégy órára közszemlére tették ki, –
fejét meggyalázásul lábai közé helyezve, – s azután egy gondolán a San
Giovanni e Paolo templomába szállitották, ahol a sekrestye mögött minden
pompa nélkül, jeltelen kőkoporsóban eltemették. Háromszáz esztendővel
később a templom renoválásánál előkerült egy koporsó, amelyben egy
fejétől megfosztott törzs feküdt. A jelek arra utaltak, hogy Falieri
földi maradványai kerültek elő. A megbocsátani nem tudó patriciusok
ekkor csontjait is szétszóratták, hogy a köztársaság nagy árulójának még
nyoma se maradjon.
… A doge halála után Velencében a tizek tanácsa valóságos rémuralommal
állitotta helyre a nyugalmat. Egymást érték a kivégzések, számüzetések
és vagyonelkobzások. Addig Velencében tilos volt a fegyverviselés,
ezentul a nobiliknak megengedték, hogy fegyveresen járjanak és két
fegyveres szolgával kisértessék magukat. Az összeesküvés árulóit a
signoria fényesen megjutalmazta. Nigronak életfogytiglan évi száz
aranyat szavaztak meg, hasonlóan megjutalmaztak másokat is, akiknek
nevét a tizek tanácsának jegyzőkönyvéből ismerjük, anélkül, hogy
szerepük az összeesküvés kideritése körül tisztázva volna. Beltrame, aki
az első nyomra rámutatott, évi ezer aranyat kapott. Az áruló azonban
jutalmával nem volt megelégedve, Falierinek palotáját követelte és azt
kivánta, hogy ő és utódai vétessenek fel a nagy tanács tagjai közé. A
tanács egyezkedni óhajtott vele, de Beltrame összes követeléseinek
föltétlen teljesitéséhez ragaszkodott s mikor nem adták meg neki, amit
kivánt, hálátlanságot emlegetett és a tanácsot nyilvánosan gyalázta.
Erre elfogták és 1357 őszén Dalmáciába számüzték. Ott vagy a
Falieri-összeesküvés részesei bosszuból, vagy Velence bérencei, hogy
kellemetlenkedéseitől megszabaduljanak, megölték. Állitólag azt
tervezte, hogy Magyarországra szökik Nagy Lajos királyhoz, aki időközben
tényleg meginditotta a háborut, amely Dalmácia visszahóditására
vezetett.
A köztársaság utólag még kétszer foglalkozott a lefejezett doge
esetével: elrendelte, hogy április 16-a örökös emléknap legyen s ezen a
napon a köztársaság megmentésének emlékére körmenet tartassék, tizenkét
évvel később pedig kimondotta, hogy a hely, ahova a dogék arcképeinek
sorozatában Falierinek kellett volna kerülni, feketére festessék, ezzel
a felirással: „_Hic est locus Marini Faletri decapitati pro criminibus…
Itt van Marino Falierinek a helye, akit vétkeiért lefejeztek._“
*
Nyilvánvaló, hogy a történetben, amelyet Velence régebbi krónikásai
nyomán adtunk elő, sok a regényes elem, amely a valóságot eltakarja. A
krónikások szerint az egész összeesküvés csak személyes bosszu müve volt
s a doge ilyen rettenetes módon akarta magát megbosszulni a
patriciusokon, akik nem adták meg neki a teljes elégtételt. De
bármennyire részletesen irják is meg ezt a történetet, teljes hitelt
adni nekik alig lehet: legalább is nem valószinü, hogy egy ilyen
sértésért a doge alapjaiban akarta volna felforgatni az egész államot és
még kevésbbé valószinü, hogy minden mélyebb ok nélkül olyan széleskörü
mozgalmat lehetett volna szervezni, mint ebben az esetben tényleg
történt.
Az igazi okot mindenesetre mélyebben kell keresni. Emlitettük, hogy épen
a Falierit megelőző időkre esnek Velence nagy alkotmányküzdelmei,
amelyek folyamán az eredetileg demokratikus államszervezet teljesen
arisztokratikus jellegü köztársasággá alakult át. Ez a küzdelem magától
értetődőleg nem folyt le simán, tisztán a politikai harc fegyvereivel,
hanem heves rázkódtatások közepette. A patriciusok erőszakkal nyomták el
a demokratikus törekvéseket és csaknem évszázados harc után, nagy külső
veszedelmek idején vitték keresztül 1298-ban a _nagy tanács bezárását_.
A jogaitól megfosztott polgárság és nép erőszakra erőszakkal válaszolt.
A nyilt fegyveres harc Velencében lehetetlen volt, de a köztársaság az
összes olasz városi államokhoz hasonlóan termékeny talaja volt az
összeesküvéseknek. Egyes gazdag polgárok, akiknek Bocco Mario volt a
fejük, már 1299-ben összeesküvést szerveztek a patriciusok ellen. Árulás
folytán a terv nyilvánosságra jutott és a meghatározott napon a nobilik
az aránylag csekély számu összeesküvőket felfegyverkezve várták a doge
palotában. A terv, hogy az arisztokrata köztársaságot meglepetésszerü
támadással megdöntsék, meghiusult. Sokkal nagyobb arányu volt 1310-ben a
Tiepolo–Quirini féle összeesküvés, amelynek elégedetlen patriciusok
állottak az élén. Ez az összeesküvés nyilt kitörésig jutott és kis
hijján sikert nem aratott. A Rialto környékén napokon át heves utcai
harcok dultak s az összeesküvők, akiket fegyverrel nem lehetett leverni,
csak szabad elvonulás feltétele mellett szüntették be a harcot.
Vezérüket, Tiepolot, évek multával valószinüleg Velencének egy titkos
ügynöke tette el láb alól.
A Tiepolo féle összeesküvés alkalmával lépett életbe először mint
ideiglenes, majd 1333-tól kezdve mint végleges intézmény, a sokat
emlegetett, rejtelmes _tizek tanácsa_, amely mint vizsgáló és
rögtönitélő biróság az állam és az alkotmány elleni vétségek esetében
volt hivatva eljárni. Ez a biróság csakhamar Velence legfélelmetesebb
testületévé nőtte ki magát, amely kérlelhetetlen szigorusággal, de
egyuttal páratlan ügyességgel fojtott el már csirájában minden
törekvést, amely a fennálló rendet akarta megváltoztatni. A sikertelen
összeesküvések és ennek a nagyszerü preventiv intézménynek a létesitése
után a patriciusok teljesen biztosaknak érezték magukat és mind
merészebb tulkapásokra ragadtatták magukat nemcsak a politikában, de a
társadalmi életben is a plebejusokkal szemben. Azok az elbeszélések,
amelyek a Falieri összeesküvése körül képződtek, ha esetleg nem fedik is
a formai igazságot, mindenesetre hiven jellemzik a nobilik viselkedését
és a Velencében uralkodó állapotokat.
Ahol egy tulkapásokra hajlandó oligarchiának a kezében van a hatalom,
amely az uralkodót is korlátok közé akarja szoritani, az államfőnek az
érdeke rendesen azokkal közös, akik a politikai jogokból ki vannak
rekesztve. Ebben kell a Falieri összeesküvésének az igazi okát keresni.
A nagyravágyó doge valószinüleg felismerte a széles körökre kiterjedő
elégedetlenséget és ennek az elégedetlenségnek a felhasználásával
demokratikus alapokon nyugvó egyeduralmat akart alapitani. A nevek,
amelyeket a krónikások elbeszéléseikben szerepeltetnek, igazak, mind
előfordulnak a tizek tanácsának a jegyzőkönyvében is, de a motivumok,
amelyek őket mozgatták, hihetőleg sokkal általánosabb természetüek
lehettek. Petrarca, aki nem sokkal az összeesküvés után járt Velencében,
biztosat nem tud ugyan mondani az összeesküvés eredetét illetőleg, de
azt irja, hogy _állami okai_ voltak. Jellemző az is, hogy az
összeesküvés vezetői a dogén kivül majdnem mind vagyonos, de nem nemes
iparosok, kereskedők, hajóépitők, magának az összeesküvésnek kivitele
pedig az arzenál körül lakó nagyszámu tengerészekre és hajóépitő
munkásokra volt alapitva. Ez mutatja legjobban a mozgalomnak
demokratikus jellegét és a régebbi alkotmányküzdelmekkel való szoros
rokonságát, ami a regényes motivumokkal dolgozó későbbi krónikások előtt
rejtve maradt. Hogy az összeesküvésnek közvetlen előzményei is voltak,
arra utalnak a tizek tanácsának megmaradt jegyzőkönyvei, melyek szerint
a városban gyakoriak voltak a nobilik elleni zavargások. Ilyen
természetüek lehettek a krónikások által emlitett letartóztatások is.
Elégedetlen elem bőségesen volt és ez csoportosult Falieri és társai
köré.
Természetesen sokkal nehezebb világosságot deriteni a részletkérdésekre
és különösen megállapitani, hogy mi igaz a doge ellen elkövetett
sértésből és hogy maga a doge hogy került összeköttetésbe az
elégedetlenekkel. Nem lehetetlen, – bár ez csak puszta föltevés, – hogy
Falieri és a többi patriciusok között, mikor demokrata hajlandóságokat
árult el, feszültség támadt és szántszándékkal nem adtak neki olyan
elégtételt, amilyen a dogét megillette volna. Hogy valamilyen személyes
sértés történhetett, valószinü, mert erről minden forrás emlitést tesz,
bár Stenonak a szerepe meglehetősen kétes. Mindaz, amit róla mondanak,
nagyon valószinütlenül hangzik. Nem nagyon hihető, hogy ő, akit 1400-ban
69 éves korában választották meg dogénak s igy 1355-ben alig volt
huszonnégy esztendős, Velence legelőkelőbb birói testületének, a
negyvenek tanácsának lett volna a feje. Egy régebbi törvény ugyanis
magát a tagságot is a betöltött harmincadik életévhez kötötte s mi több,
huszonöt éves kora előtt a nagy tanácsnak sem lehetett volna tagja,
amely az előbbit delegálta.
Sokkal egyszerübb azok elbeszélése, akik csak azt mondják, hogy fiatal
nemesek a doge férji becsületét sértő mondásokat firkáltak a palota
falaira. Esetleg ezek között lehetett Steno, bár nyoma az esetnek nincs,
mert a negyvenek tanácsának, amely a nobilik ügyeiben itélkezni szokott,
jegyzőkönyvei az 1355–1367. évekről hiányzanak. A sokkal fontosabb tizek
tanácsának jegyzőkönyyei megvannak ugyan, ezekből ismerjük az
itéleteket; de ezek sem elégitenek ki, mert épen a lefejezett dogenál
csak két szó van beirva: _non scribatur_. Talán magasabb szempontok
megtiltották, hogy a kivégzett államfő pörének és összeesküvése igazi
okainak okmányszerü nyoma maradjon.
Marino Falieri személyét és összeesküvését igy sok tekintetben ma is
titokzatosság boritja és a teljes igazság már aligha derülhet ki. Annyi
kétségtelen, hogy tragikai hős volt, aki uj irányt akart adni az akkor
már világhatalomnak számitó Velence sorsának, de törekvésében elbukott.
Velence történetének nincsen részlete, amely nagyobb benyomást hagyott
volna maga után. Tragikus sorsa reá terelte az egész világ érdeklődését
és ez az érdeklődés, amely a bukott hősök iránt mindig megnyilatkozik,
nem is fog megszünni soha.