A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit
istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna
valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében
legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből?
Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának
az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante
pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.
Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét
és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket
az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él,
hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse
lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak
lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök
emberi az, ami állandó értéküket adja meg.
Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé tartozik, aki még ma
is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb
Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete,
skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható
viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint
legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek
több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három
vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és
Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a
tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott
gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice
felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a _primum mobile_-ban
székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet
sohasem olvasták.
Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson,
Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása
élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni
őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora:
_Nel mezzo del cammin di nostra vita…_[2]
A harmadik ének elején a Pokol kapujának borzalmas felirása:
_Per me si va nella città dolente,_
_Per me si va nell’eterno dolore,_
_Per me si va tra la perduta gente._
– – – – – – – – – – –
_Lasciate ogni speranza, voi che entrate._[3]
Francesca felelete Dante kérdésére:
_Nessun maggior dolore,_
_Che ricordarsi dal tempo felice_
_Nella miseria._[4]
Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely
elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy
gyultak egymás iránt bünös szerelemre:
_Quel giorno piu non vi leggemmo avante,_[5]
vagy a régi szerelemnek felébredése Beatrice iránt:
_D’antico amor senti la gran potenza,_[6]
vagy a büszke sor:
_L’animo, che vince ogni battaglia_[7]
A magyar idézetek az utolsó kivételével Babits forditásai.
Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha csak erre a kevés képre
és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy
hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és
üdén.
Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak
kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan
idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak
tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már,
amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt
még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:
_L’aqua, che io prendo, giammai non si corse_[8]
A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a
büszkesége:
_si ch’ a te fia bello_
_Averti fatta parte per te stesso._[9]
A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja
meg magának majdani hirét, dicsőségét:
_Ed egli a me: Se tu segui la tua stella,_
_Non puoi fallire a glorioso porto_
_Se ben m’accorsi nella vita bella._[10]
Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az
Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és
nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő
nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai,
földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü
ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét
csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott
Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a
skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert
tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az
egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire
beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két
évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s
Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv
hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla
könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.
Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte
igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi
nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció
századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus
idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a
papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan
képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek
juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol
válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely
a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt,
mint a középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a
reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy
nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a
precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák,
karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.
Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag
mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót
kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni
kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt
szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi
sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti,
mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége
volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó
gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az
egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly
ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és
utána soha.
Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése
szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az
idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni
nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a
maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü,
karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen
Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu
talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr,
hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a
számüzött költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a
művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig
Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt
mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott,
arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban
élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna
szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is,
mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a
halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az
élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk
igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja
hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy
ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő
következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.
De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a
porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi
mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a
szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó
teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos
funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni
szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni
szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek
tartott a költő számára.
A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll
hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket,
a világról alkotott felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig
hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak
saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a
Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit
s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak
vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos
emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a
földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések.
Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az
álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért
maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan
legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.
Az első részben a legkevesebb az elméleti fejtegetés és teologiai
okoskodás is, melyek a legmesszebb esnek tőlünk. Ez is az első rész
legnagyobb népszerüségét indokolja. Az elvont részletek teszik ugyanis
fárasztóvá, a tultömöttség és tisztán kortársai előtt érthető célzások
pedig nehézzé Dante olvasását, bár korántsem oly nehézzé és fárasztóvá,
mint egyes magyarázói akarva vagy akaratlanul el akarják hitetni. Ezek a
magyarázók saját tudálékosságuk kicsinyitő lencséjén látják Dantet és
nem látják benne a nagyot, aki olyan örök emléket állitott korának,
aminő emlékei Egyiptomnak a piramisok, Hellásznak az Akropolisz,
Indiának Ellora barlangtemploma, vagy a Tadzs Mahal palotája. Ezek is
egészükben hatnak, még ha részleteikben talán nem felelnek is meg a mi
modern célszerüségi, vagy kényelmi szempontjainknak.
Ha Dantere gondolok, egy szinben és illatban gazdag kép idéződik fel
bennem. Nerviben, szemben a tengerrel, láttam egy hosszu, omlatag falat,
melyen a májusi napfény özönében millió és millió piros rózsa pompázik.
A mult omladékát elboritják az élő virágok, melyek évről-évre nyilnak,
talán századok óta. Ha válogatva tépünk egyet-kettőt belőlük, azoknak is
van szinük és illatuk, de igazán élvezni az egészet csak egészében, az
omladozó fallal, a napfénnyel, tengerrel együtt lehet. Igy vagyunk az
Isteni szinjátékkal is: összetartozik benne minden, az is, ami a multé
és elhervadt és az is, ami máig üde és ragyogó maradt. A legnagyobb
költők egyike a bennünk ma is élő, örökké változó, multját felejtő és
multjához visszatérő emberiség szellemi történetének egyik fejezetét, a
középkort rögziti meg benne minden idők és minden nemzedékek számára.