III.

Az _Isteni szinjáték_ óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a

purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági

látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát

a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében

elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó

hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik

előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor

igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az

eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az

Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol

tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni

igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A

borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök

koronája, Lucifer székel. Azután következik a fokozatos felszabadulás a

rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol

megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak

az égen ragyogó csillagokhoz.

A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium

hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak

megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét

karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását

teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés

és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:

_e szent habokból kiérve_

_uj ember lettem, mintha uj galyat hoz_

_az uj tavasz az ujuló növényre:_

_tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz._

A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével

jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már

a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át

Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez,

mely

_mozgat napot és minden csillagot._

E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi

megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a

szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok,

melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei,

Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice

pedig a tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas

egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante _az

emberélet utjának a felén_, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március

25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli

utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak

sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a

Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX,

vezér, értendő.

Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes

kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak,

mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem

mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s

együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti,

elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való

találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a

megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s

az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas

realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban

előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az

egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante

előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy

ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág

elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése,

individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert

személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem

büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet és

jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.

Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli,

teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi

rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök

mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa,

keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le

ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem.

A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a

nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök

mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a

purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül,

melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy

sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter,

Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a

primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek

a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy

megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.

Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori

kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a

rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja,

nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától.

Büntetéseinek alapja a _talio:_ ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A

szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély

vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a

gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe

vannak fagyasztva. Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való

szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.

Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a

középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő

idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A

dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus,

Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is

adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az

erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz

hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század

létrehozott.

De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század

politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében

keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél,

sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység

hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a

pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus,

Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a

büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori

szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek

kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü

társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és

kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak

tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart

fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem

freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha

allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás

olyannyira nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak

tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta

magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben

legtöbbször megörökitett költemények egyike.

Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a

modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi

középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a

természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj

érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben

igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak

nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy

sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.

Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a

végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba

vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és

azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek,

szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé,

ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad

monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem

emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.

A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a

tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és

átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg

körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol

köreit, hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások

nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a

legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik

egy isteni rendszerbe:

_Le cose tutte e quante_

_Hanno ordine tra loro; e questo è forma_

_Che l’uniuerso a Dio fa simigliante._[1]

Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak

megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának

rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos

köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg

letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála

a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a

részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó

költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus

hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet

guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött.

Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása

diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa

osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta

leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással

csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar

gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot

és Aristotelest, a szeretet egébe emeli Marseille véreskezü püspökét,

aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik

császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló

világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon

is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek

fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és

teologiai alapja.

Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén,

természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb

költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként

harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem

egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a

_csillagokhoz_. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen

ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek.

Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a

szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a

felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői

géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt

rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós

nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal

Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni

szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek

teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg

épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz,

faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak

emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik.

Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel

ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt

népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem

állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát

először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a

kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt

osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti

nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték,

mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában,

hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia

nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei

trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első

költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt

francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez

pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák

formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a

hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik

viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a

nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a _volgare_. Az

ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból

megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv,

melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság

mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője

és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem

irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez

teszi utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A

terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre

végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy

költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is

megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az

Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett

belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye,

hanem _il libro_, „a“ könyv.