II.

Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét

tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek

jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a

feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem

csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a

legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak

nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok

között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak

szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a

világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus

egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök

időkre egyik legegyénibb költője a világnak.

Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga

mondja az _Ikrek_ jegyében, tehát május 18. és junius 17. között.

Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében

állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden

valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a

borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről,

feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte

lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt,

mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot

és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott

Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az

utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett

csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin

vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy

gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király

testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már

az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai

vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai

guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült

róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát

akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen

veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb

epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a

legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.

A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben,

nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely

állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven

kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt

a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett

a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes

alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy

trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első

szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el

költőtársainak.

Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a

nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a

hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek.

Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki

nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a

visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany

ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei.

Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta

szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek

neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak

előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak

tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban

a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a

sorába emelkedik.

Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után

az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia

segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E

törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé.

Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek,

kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, _quod de servitiis faciando

domino Papae nihil fiat_. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött

ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét

teremtsen, Valois Károlyt _Toscana békitője_ cimmel küldte Firenzébe. A

békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány

a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante

de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három

prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért,

vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az

itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; _in

contumaciam_ kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem

látta viszont szükebb hazáját.

Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol

visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban,

ahol csalódásai után a _sapienza divina_ megnyugvását kereste. A

hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka

kezdetét. Ekkor kezdte irni a _Convivio_ cimü befejezetlenül maradt

bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta

dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a

tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek.

Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb

elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a

nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban,

hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén

irta ezt a könyvét is.

A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés

reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt

Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen

ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket

küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa

ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin

nyelvü politikai irattal, _De monarchia_, kelt a császárság ügyének a

védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur

a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a

jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és

könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség,

hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és

emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország

udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött

benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az

történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki

ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a

következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át.

Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen

meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei

már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése

befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak

adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában

elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina

Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta

nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti

éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.

Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és

egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy

női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett

szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó

jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg

mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája,

hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének,

gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása

alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt

ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon

keresztül. _Che mai non fu detto d’ alcuna_… aminőt még nőről nem

mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg

mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a _primum

mobile_ kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.

Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a

megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a

misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat,

melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a

gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy

Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc

éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó

év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan

misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték

felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket

harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság

száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a

száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a

megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti

szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd

a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a

feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell

tekinteni.

A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok

okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak

meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni.

Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy

gyermeknek volt az apja, élete végéig egy _más_ földi nő legyen az

ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s

azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi

élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet

követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb

megoldást nem akarnák elfogadni.

Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második

felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott

Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di

Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya.

Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában,

mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a

nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének,

azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy

Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében

még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a

valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante

nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét

a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.

Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos

ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi

életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a

szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök

hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután a

leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a

fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a

firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb

hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a

régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt

összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a

középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások

és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és

kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur

költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak

eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy

is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a

szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.

A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét

feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és

magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy

tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már

teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.

Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a

határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj

Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet,

mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi

tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak,

pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi

jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus

szám-játékainak. De hát hol is volna a költészet, a költőnek szabad

alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban

nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző

vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének

csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól.

Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a

Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni

szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli

megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a

Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig

és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.