I.

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei

Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből

való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben

nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata

előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves

korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu

negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia

királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való

jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói

közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek

nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették

Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a

világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden

tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus,

ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü

szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal,

melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a

_Vita nuova_ cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20

nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles

levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei

kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz

irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a

harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz

biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát.

Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló

gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték

őket. Irta a _Commediát_, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi,

természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi

kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100

fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a

tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta

meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember

láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a

bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg

számüzetésének következménye. Ő irta meg a _Monarchiát_ is, melyben a

pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett

irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat

kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből

itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel

fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel

diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy _De vulgari eloquentia_ cimü

müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt –

csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és

szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante

tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén,

rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni.

Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy

hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül,

hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s

tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni

Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta

Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre

vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante

neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör

sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés

pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor

eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak

ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban,

szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik

legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az

örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma

is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével

egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának

évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának

épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette

egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az

_Isteni szinjáték_ ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb

emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely

a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el

az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a

német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől

kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a

pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár

népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon

át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet

szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly

személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát,

a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s

évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor

politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A _két kard_, pápaság

és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek

egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az

egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az

idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha

a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló

német császárok elől, a lelki hatalom, mely _köt és feloldoz_,

erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és

feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy

tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen

attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese

támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz

városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni

latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a

barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a

lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak,

de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való

keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát

tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy

be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok

kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar

olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem

ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán

megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A

skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab

közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen

Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz

egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek,

akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon

élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi

gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték

és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg

elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak

hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb

szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A

lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes

szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két

nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot

és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a

császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem

volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a

történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között

örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és

ghibellin főpapok. _Fieschi_ biboros személyében _IV. Ince_ néven

ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II.

Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem

lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet

arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni,

hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át

egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak.

Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen

kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és

feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek

hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok

viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben

megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett

polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy

politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok,

kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot

folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen

olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések,

barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak

látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü

ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a

középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette

hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt

világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének

célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli

boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés

közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket

az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte.

Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele

együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is.

Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő

kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé,

de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb

állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt,

egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései

ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott.

Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort

látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek,

mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket

egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a

szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor,

amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s

amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal

a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai

bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a

homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező

olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a

borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban

ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek

a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a _Pokol_

felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.

Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a

pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a

_dies irae, dies illa_ rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a

pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a

VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel

előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a

közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a

mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő

embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is

megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a

keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága

magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban _maonák_,

részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A

városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely

ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai.

A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni

hatalmát a lelkek felett.

A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a

Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság

gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa

Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi

ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud

felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem,

korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes,

akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba

temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei

költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a

pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus

tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai

tulhatalom veszedelmeit. _Tua res agitur._ A pisai domban prédikált és

országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel

szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott

királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára.

Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az

erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi

törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül

való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az

előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a

legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai _tettet_, az eredményt

értékelte.

Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a

reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a

környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül

császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város

hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek

feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A

selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és

kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól

kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A

firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a

Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano

és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé

emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok

között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s

ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a

Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a

régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi,

popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s

a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő

családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt

alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok

gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után

kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb

szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város

átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de

egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a

gazdagsággal együtt Firenzében is _élni_ kezdtek az emberek. Pazarlás,

fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb

megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt

örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.