No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új
öltözet ruhát. «Csak két héttel késett az igért határidőn felül, a mi
azok előtt, a kik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.
Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget
adott a lakóinak a szabó gazda. A herczeg és Pelargus együtt részesült
abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végig nézhetett. Mert arra,
hogy végig is egye, külömb fog kell, mint a milyennel a magyar faj
rendelkezik. Az örményeknek vas fogaik vannak. Csak azok képesek
megfelelni annak a hirhedett hurkának, a mely apróra vagdalt
bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve s kiszárítva élveztetik.
De még jobban kipróbálja a fogakat a «peszmeg». Ez pedig olyan eledel,
hogy a jeget (a mit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s
akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a
forrót, meg a hideget egyszerre.
Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha
mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana
Rodostóban megvénülni.
Ellenben a skófiummal kihimzett magyar díszruhájának nagyon örvendezett.
Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, a kiről
Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.
György, épen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy
Bercsényi grófnőről beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű
hősnő, a ki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül hiven
kisérte és erélyesen istápolta.[110]
Arról Mikes Kelemen nem világosította fel őket, hogy ez a kitünő
asszonyi alakja a szabadságharcznak, még tavaly tavaszszal meghalálozott
s hat hónappal később az özvegy Bercsényi gróf újra megházasodott:
elvette a felesége nevelt leányát, a «kis Zsuzsikát», hogy aztán nehány
hónap mulva azt tegye özvegy Bercsényi grófnévá. A többi urak pedig nem
beszélnek egymás között az özvegy asszonyságról. Kiki azt hitte, hogy
talán már a másik értesítette az új állapotról Györgyöt és Pelargust.
Másnap, a mint az új köntös elkészült, engedelmet kért György az
atyjától, hogy az özvegy Bercsényi grófnét meglátogathassa, Pelargussal
együtt. A fejedelem megadta rá az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy
Mikes Kelemen is kiséretében legyen, meg hogy délután menjenek oda; mert
ha délelőtt mennek, a menyecske ott találja őket marasztani ebédre.
Györgynek sehogy sem ment a fejébe, hogy mi baj támadna abból, ha őt az
özvegy grófné ott fogná ebédre.
Délután két órakor indulának el, lóháton: Bercsényiék lakása épen az
ellenkező végén volt Rodostónak, mint a fejedelem kastélya.
Györgynek a kedélye még mindig az alikői keserűvíznek az üdvös hatása
alatt állhatott. Minden keserű volt neki. Mindent kritizált, a mi csak
útközben eléje került. Micsoda esetlen házak, gaz nő ki a kövek közt! Az
utczákon folyik a sár! Unalmas egy vidék! Ezek az egyforma zöld
szőlőhegyek! Az a szomorú zöld színű tenger! Ez a zagyvalék nép, mely
bivalyfogataival elállja az utczát! Alig lehet a piaczon keresztül
vergődni a sok rongyos szekértől! Ezek a faképű görögök! Kivált az
asszonyfélék! A mumusnak öltözött török nők! A férfiak meg, mintha az
öreganyjuk szoknyáját vették volna fel kaftánnak! S méhkast viselnének a
fejükön! Meg ezek az örmények! Másutt a kéményseprők nem ilyen feketék!
S milyen utálatos nyelv, a mit beszélnek!
Mikes Kelemen, tapasztalva a herczeg rossz kedvét megkisérté másfelé
téríteni az eszejárását, s útközben példálózott neki, hogy csak nincs is
a világon szebb idioma a magyarnál. Azt a herczegnek meg kell majd
tanulni, grammatika szerint. Mindjárt lóhátról adott is fel neki egy
példát a conjugatióból. Tudjuk, hogy a latin grammatikában az első
igehajtogatás az «amo»-val kezdődik. A magyarok is ezt választották
szintén: csodálni lehet, hogy miért nem inkább a görög grammatikáét:
«τυπτω» (ütök).
– Tanulja meg ezt a szót herczeg: «Szeretek, szeretsz, szeret,
szeretünk, szerettek, szeretnek».
– Hisz ez meg úgy hangzik, mint mikor két ács húzza az öreg fürészt
előre-hátra! Milyen gyöngyen hangzik ez németül «ich liebe, du liebst,
er liebt», magyarul meg csupa «retek, rekeszek, szekeresek». Hisz ha én
ezt egy szép leánynak mondom, elszalad, azt hiszi, szakkermentezek.
Mikes nagy megbotránkozással csóválta a fejét. Micsoda nevelés! Hogy el
tudták rontani ezt a fejedelmi vért!
Megérkezvén Bercsényiék lakása elé, a hol a csatlósok rögtön bekötötték
a lovakat az istállóba, első tekintetre meglepte Györgyöt, hogy ez a
lakás sokkal kényelmesebben van berendezve, mint a fejedelemé. Dagadó
kerevetek, drága szőnyegek, ezüst kancsók és serlegek, úgyszintén
majolika vedrekbe ültetett virágok mindjárt az elfogadóteremben. De mind
ez elveszett a szeme előtt, mikor egy persa kárpit mögül előlépett a ház
asszonya.
Egy kis finom filigránmunka hölgyecske, a kinek életvidám arczához úgy
illik az ellentét: a fekete gyászruha és fátyol. Az a derült sima
homlok, az a finom orr, az a rózsaszínű orcza, az elrejthetetlen kis
gödröcskékkel a közepén, az áll is épen olyan gödrös, és azok a módos
mozdulatok, az a gyermeteg mórikálás! György azt hitte, hogy
Bercsényinének az unokáját látja maga előtt. S a mint Mikes Kelemen
bemutatta, már a nyelve hegyén volt, hogy a «nagymama» után
tudakozódjék, a midőn a fiatal hölgy hirtelen eléje vágott, kezét
nyújtva szives indulattal.
– Hozta Isten, György herczeg! Oh az én boldogult férjem, Bercsényi gróf
nagyon sokat emlegette a herczeget. Csak egyszer láthatná életében! Oh,
hogy nem teljesülhetett ez a kivánsága!
Györgynek egyszerre hidege is, melege is kezdett lenni. Hát ez az a
tiszteletreméltó matrona? az a hősnő? A Bercsényi özvegye? Pelargus sem
tudott egyebet tenni, mint hogy a feje tetején benőtt tonsuráját
vakarta. Ellenben Mikes Kelemen lopva előhúzá a csizmaszárából a
frizérfésüjét, s a haját a tarkójáról a füle mellé fésülé, ilyenformán
fedezve a feje tetején támadt kopaszságot.
E fájdalmas emlék megújulásánál aztán semmi sem volt természetesebb,
mint hogy a gyászoló özvegy könyekre fakadjon. S az még jobban illett az
arczához!
Elmondá a végpillanatait a megdicsőültnek. Itt ült, ezen a karszéken,
feküdni nem birt már: egyik keze a fejedelem kezében volt, a másik a
feleségeében. «Ki lesz neked olyan hived, mint én voltam? édes
fejedelmem?» Ki fog téged úgy szeretni, mint én szeretlek, édes kis
Zsuzsikám?». (Ezeket mind magyarul mondá.)
De György két szót mégis megértett belőle. Azt, hogy «szeretlek» meg
azt, hogy «Zsuzsikám».
Tehát ennek is Zsuzsánna a neve! Mint annak a másiknak! A
megátkozottnak! A szívből kitépettnek!
Erre aztán németül szólalt meg a herczeg:
– «Liebe Zsuzsikám!» Én nem tudok magyarul beszélni. De azért magyarul
érzek.
– Tudom! Mindent elmondtak már nekem a herczegről. Alig vártam, hogy
meglátogasson, felelt az özvegy meglehetős németséggel; s aztán leülteté
az urakat a kerevetre, Györgyöt magával szemközt egy persa kartalan
székre.
György ekkor látta, hogy milyen szépek a Zsuzsika szemei a könyek
felszáradtával. Ez a szivárvány sötét kékje.
– Hát hogy tetszik a herczegnek Rodostó? kérdezé a grófné.
– El vagyok bájolva mind a várostól, mind a vidékétől. A házak csupa
virágos kertekké alakítva: körül az üde zöld, mosolygó szőlőhegyek. Ez
az eleven élet az utczákon, a piaczokon. Ez a sok fajta nép, érdekes
keleti viseletével! a classicus arczélű görögök! a komoly,
méltóságteljes ozmánok, a patriarchalis örmények! a pompás jelmezek! A
zamatos keleti nyelvek! Ez nekem mind végtelenül tetszik. Hát még az a
fölséges tenger! melyet a hányszor meglátunk, annyiféle arczot mutat.
Napestig el tudnék benne gyönyörködni.
A két kisérő úr egymásra nézett: idejövet egészen más véleménye volt a
herczegnek.
– Oh én is úgy szeretem a tengert, mondá az özvegy, olyan kedvem volna
egy vitorlás bárkával messze elcsapongni rajta. De hát magamban nem
mehetek. S nincs senkim, a ki kisérjen.
Egész öntudatlanul jött nála ez a kaczérság.
– Hát én majd eljövök a grófnéért s azután együtt kirepülünk a tengerre.
– Nagyon jó lesz! Mikor?
– Holnap mindjárt.
Mikes Kelemen közbevágott:
– Ha valami rossz szél nem fúj.
– S meddig fog a herczeg itt maradni? kérdezé az özvegy?
– Oh nagyon sokáig. Nekem addig itt kell maradni, a míg jól meg nem
tanulok magyarul.
– S szeret kegyelmed magyarul tanulni?
– Imádom ezt a nyelvet! Nincs ehhez fogható melodia. Egy olyan szép szót
mondott a grófné az elébb: «szeretlek».
De már ez sok volt Mikesnek!
– Hiszen édes herczegem: én ugyanazt a szót mondtam kegyelmességednek az
úton, s nekem azt tetszett mondani, hogy ez olyan, mint a fürészelés.
– Nem igaz! Nem az a szó volt. Kendnek a szavai közt egyetlen egy «l»
betű nem akadt meg.
A grófné elnevette magát. (Hajh de szép volt, mikor nevetett.) – Az ám,
édes herczegem, mert ez a szó «szeretek» csak annyit tesz, hogy «ich
liebe»; de ha már az az «l» betű is közbe szúródik, akkor azt teszi,
hogy «ich liebe dich».
– Ah! hisz ez egy valódi csodanyelv! mondá György. Egy «l» betűnek a
közbeszúrása egy szerelmi vallomás. Az imádónak a magyar hölgytől nem
kell egyebet kérni, csak egy boldogító «l» betűcskét. Hja, ha így
magyarázzák a grammatikát, akkor egyszerre megértem.
– Könnyebb is egy nyelvet egy asszonynak a szájából megtanulni, mint egy
férfiéból, mondá az özvegy, mert a férfi szájat eltakarja az a csunya
bajusz, de az asszony szájának minden mozdulatát lehet látni.
Pelargus közbeszólt:
– Ezt úgy hivják, hogy «grammatica viva».
– Mi az? kapott a szón György. Grammatica viva! Abból tudnék én gyorsan
tanulni.
– No hát járjon el hozzám a herczeg mindennap, én majd tanítani fogom
magyarul.
– Nagyon jó lesz.
– Mindennap egy órát.
– Nem! Kettőt!
– Ha mindennap húsz szót megtanul, egy hónap alatt kész magyar lesz.
– Kegyelmedtől megtanulok százat egy nap.
– Nono! csak ne olyan mohón! morgolódék Mikes Kelemen.
– Kezdjük el mindjárt ma. Mi az, a mit megfogtam? kérdezé György.
– Ez az én kezem.
– «Az én kezem».
– Nem a kegyelmed keze, hanem az enyim.
– «Az enyim». – «Kezem». – «Enyim!» Nem felejtem el. Hát ezt hogy
hívják? A herczeg nagyon határozottan érintette ajkaival az
etymologisált tárgyat.
– Ezt úgy hivják, hogy «csók». Ezt meg úgy hivják, hogy «pofon». Nem
szabad.
– «Csók» – «pofon», «szabad». Köszönöm. Ezt correpetálni kell.
Nem is gondolta a herczeg, hogy minden szavával micsoda kétélű tőröket
forgat meg az ő kisérője szivében. A «kis Zsuzsika» épen a jó Mikes
Kelemennek a titkos lángja volt, a kiről forró epedéssel emlékezik meg
nénikémhez irott levelében. Zsuzsikáért sóhajtozik örökké. El is vette
volna, ha sanyarú sorsa nem gátolja benne. De így tűrnie kellett, hogy
az aggastyán fővezér grófnét csinált belőle. «Mert nem azért házasodik
az ember, mivel szüksége van rá, hanem azért, hogy módja van benne».
Mikes volt a legfiatalabb legény a rodostói száműzöttek között, azért,
hogy mint aféle irással bibelődő embernek, kopaszodott is a tarkója.
Annálfogva a sok öreg sas között eddigelé versenytárs nélkül állt. Ha a
fejedelem messzebb útra rándult ki vadászatokra, ő rá bizta, hogy az
alatt őrizze meg az özvegy asszonykát, a mi az ő szivének nagyon is jól
esett. Ő kezdett el feszengeni, s figyelmezteté Györgyöt.
– Gondoljunk már a hazatérésre, herczegem. Elsőt doboltak a várban.
– Hadd doboljanak! Az a misére szól. Én nem tudok imádkozni.
Az özvegynek az arcza e szóra a legőszintébb ijedelmet fejezte ki.
Összecsapta a kezeit.
– Nem tud imádkozni? (Aztán egyszerre a szánalom jelent meg az arczán.)
Szegény kis herczeg! Hát aztán mikor valami nagy baja van, mikor
veszélyben forog: mit csinál, ha nem tud Istenhez fohászkodni. No én
megtanítom kegyelmedet imádkozni. Az lesz a legelső. Holnap mindjárt.
– Ide jöjjek?
– Nem. Hanem a Panajia görög kápolnába. Ott van az én áldott férjem
eltemetve.
– Megtanulok kegyelmedtől imádkozni magyarul.
Mikes Kelemen ugyancsak zsurolta már a talpával a padlót. Ideje volna
már az elmenetelnek.
Az özvegy olvasta az arczáról a kamarásnak a nyughatatlanságát, de eléje
vágott:
– Oh bizony addig, a míg ozsonnát nem adtam kegyelmeteknek, tőlem el nem
mennek. Az volna szép! Ha a látogatók egy magyar asszonynak az
asztalától megvendégeletlen távoznának.
Mikes Kelemen hasztalan szabódott, hogy ők most végezték az ebédet; meg
hogy az alikői keserűsós kúra után még hat hétig kell dietát tartani:
Zsuzsika minden válaszszal készen állt.
– Tudom én, hogy mit szabad és mit használatos az alikői fürdő után az
asztalra hozni. Betanított engem arra az én megboldogult nevelőanyám, a
drága jó Krisztina grófné. Nem lesz más, mint töltött galamb, gyömbér
befőttel. Ez a gyönge gyomruaknak való.
A töltött galamb, meg a gyömbér befőtt pedig szintén a gyöngéje volt
Mikes Kelemennek. Ezzel vissza lehetett tartani. És aztán el kellett
néznie, hogy a Zsuzsika valamennyi galambmájat mind a György tányérára
szedegeti. Azt pedig ő is szerette: t. i. a galamb máját. De az ő
porcziója keserű volt. Bizonyosan rábocsátotta az epét a szakácsné! Azok
a galambmájjal kinálkozó kétágú villák mind az ő szivén jártak
keresztül. Ez alatt is egy csomó magyar szót tanult meg a herczeg:
«kérem, – köszönöm, – elég, galamb, – kés, – villa, – pohár, – bor, –
áldomás, – «szállok kendnek!» – «állok elibe!» Ha ez így megy, a
grammatica vivában nagyon hamar a «gyakorlatokra» fog kerülni a sor.
Még soha ilyen jó étvágygyal nem látták enni a herczeget.
De hát kitünő konyhája is volt az özvegy grófnénak.
A rövid ozsonna, melyben nem volt más, csak töltött galamb, meg gyömbér
befőtt, természetesen hétféle fogásból állt, alig akart vége szakadni, s
az mind egyszerre kedvencz étele lett a herczegnek. A drága jó levelen
sült, meg a húsos pite különösen megnyerte tetszését, s miután azoknak a
készítésmódját is előadta a háziasszony, annálfogva folyvást annak a
beszélő száját kellett nézni, hogy a kiejtését a szavaknak jobban
felfoghassa.
Zsuzsika grófné, magyar asszonyok szokása szerint, kifogyhatatlan volt a
kinálkozásban. A mellett egyik perczben könyezett, a mikor eszébe
jutott, hogy ez volt az ő szeretett Miklósának is a kedvencz étele, meg
hogy ezt a liktáriumot a felejthetlen Krisztina grófnőtől tanulta; a
másik pillanatban megint jó kedve volt. Mikes Kelemennel is sokat
évődött, úgy téve, mintha ő járna utána, s az játszaná a bibliai
Józsefet.
Az meg aztán boszújában annál többet evett.
– No ha mink az éjjel tüzes tatárokkal nem álmodunk, hát soha sem,
dörmögé a kamarás úr, az ozsonna végén szürcsölve a meggypálinkát a
hosszúnyakú egyesből.
Egyszer mégis csak vége szakadt a rövid ozsonnának. Az urak búcsút
vevének a háziasszonytól, megajándékozták a cselédeket, s aztán
felülének a lovaikra.
Györgynek a paripája azt követte, hogy egyre oldalt fordulva lépegetett
előre, ez által kényszerítve a gazdáját, hogy folyvást visszanézzen, a
míg csak láthatja azt a házat, a melynek a tetejéről kendővel integetnek
utána búcsúüdvözletet.
Mikor aztán a szűk utczák elnyelték a lovagokat, György egyszerre nagyon
beszédessé vált. Nem tudott kifogyni a dicséretéből ennek a
csodahölgynek, a kihez hasonló asszonyt ő soha sem látott. Ezzel lehet
tréfálni, enyelegni, minden szót fölvesz, semmi meg nem sérti és azért
mégis olyan tiszteletet tud maga iránt fentartani, mint egy királyné.
Mindenképen jó kedvre volt hangolva a herczeg. Előre vágtatott s a
szemközt jövő vásárosokat a saját nyelvükön üdvözlé: a törököket «szelim
alejkum»-mal, a görögöket «pola téti»-vel; egyszerre olyan nagy
lingvista lett.
A hátra maradt két kisérő ógott-mógott.
– Bolond dolog lesz ebből!
– Hogy elfelejtette egyszerre a szép Iót!
– Pedig az azon kezdte, hogy a nyakába ugrott s összecsókolta.
– S megesküdött vele a holdvilágnál.
– Pater Oloferno áldása mellett.
Mikor aztán megint a tengerpartra kijutottak, akkor meg bevárta a
kisérőit György s elragadtatással beszélt nekik a tengerről.
– Van-e ennél fölségesebb látvány? Nézze kegyelmed azt a végtelennek
látszó sima tükröt! Mennyi változatosságot mutat. Amott zöld, mint a
pázsit, itt meg már biborszínű, ni ott a tulsó partnál meg egészen
sötétkék. Azok a halászbárkák a fehér vitorlákkal olyanok, mint valami
nagy hattyúmadarak.
Itt egyszerre elhallgatott. De mind a ketten kitalálták a titkos
gondolatját: «Milyen gyönyör lehet egy ilyen halászbárkán «párosával»
ama tündérvilág fölött végig repülni».
Bizony vacsorára doboltak már a fejedelem kastélyában, mire
hazaérkezének.
A fejedelem nem tett semmi szót az elmaradás miatt. Csak a vacsoránál, a
midőn látta, hogy György hozzá sem nyúl az ételhez, a két kisérő úr is
csak tisztesség végett majszol valamelyest foghegyen, mondott annyit,
hogy «előre tudtam, hogy majd jól tartja a fiút galambmájával a
menyecske!»
(Hiszen ha csak a májával tartotta volna jól!)
A vacsora utáni «amabilis confusio» alatt úgy eltűnt a herczeg az
étkesteremből, hogy senki sem vette észre.
Csak a társaság szétoszlása idején, mikor Pelargus kereste, hogy
hazavigye, akkor jöttek rá, hogy az új ruhái mind le vannak rakva a
tornáczban, egész a szattyán csizmáig. A herczegnek tehát mezitláb, «in
puris indusiis et perisomatibus» kellett valamerre elosonni.
De senki sem látta, hogy merre osont el.
Nosza futott szét az egész társaság herczeget keresni! A fejedelemnek
tudtul sem merték adni a dolgot, minthogy már aludni tért vala. Azon
okból doboltatni, trombitáltatni sem mertek, hanem szaladgáltak
szerteszéjjel, kérdezősködve okostól, bolondtól, nem látta-e a
herczeget, vagy a hogy a magyarok mondják: «keresték őt égen, földön és
padláson». Ő azonban egyik helyen sem volt található, mivelhogy vacsora
után leszökött a tengerpartra, ott felbérelt egy kaikdzsit, attól
leczkét vett a csónakkal való vitorlázásból, csak éjfél felé került
vissza; azalatt nagy vizeket bejárt a Propontison.
Szegény Mikes és Pelargus uraimék majd megőszültek ez alatt a nagy
rettegéstől.
Mikor aztán György herczeg visszakerüle, csurom víz, nagy csatakosan,
térdig és vállig felgyűrkőzve, akkor erélyesen remonstrálának előtte,
hogy ilyen bolondságokat többé ne cselekedjék!
Akkor aztán még neki állt feljebb! Hogy «hiszen ha megigértem a szép
Zsuzsikának, hogy elviszem a tengerre vitorlás-csónakázni, hát akkor
okvetlenül kell értenem a vitorlás-csónakázáshoz! Ez már csak egész
syllogismus!»
Erre aztán a két philosophus azt mondá neki: hogy «majorem concedo:
minorem nego!» nem kellett volna megigérni a szép özvegynek a
vitorlás-csónakázást.
De hát van is a fiatal emberrel szemben a logikának hatalma!
Másnap reggel a mint a misére hivó dobszó harmadszor is elhangzott,
György minden értekezés nélkül elhagyta a kastélyt s elindult gyalog a
Panajia görög kolostort felkeresni.
Könnyű volt arra rátalálni a görög negyedben, ámbátor tornya nem volt.
Harangozni nem szabad a muzulmán városokban, azért toronyra sincs
szükség: egy keményfatábla, melyet két kalapácscsal ütögetnek, hivogatja
össze isteni tiszteletre a hivőket.
Mikor György megérkezett a kápolnához, már akkor annak nyitva volt az
ajtaja; egy nagy süveges és nagy szakállas barát már ott várta az
ajtóban; kevéssel beérte: egy piaszter elég volt neki, s onnan egyenesen
odavezeté Bercsényi Miklós befalazott síremlékéhez.
Az özvegy már ott volt a márványkő-sarcophag széles talpazatán
térdepelve.
Némán inte a herczegnek, hogy foglaljon mellette helyet.
György is odatérdepelt a szép özvegy mellé.
Bercsényiné aztán elkezdé halkan, érthető szóval elmondani a Miatyánkot,
összetett kezeit a márványkoporsó párkányára támasztva.
György figyelmesen nézte az asszony imádságos kis száját s igyekezett
utána mondani – a nem értett szavakat.
(Az, a kihez e szavak felküldetnek, bizonyosan megérti azokat.)
Azután elimádkozá az özvegy az «Ave Máriát», majd a «Credót», mind
magyar nyelven.
A hátuk mögött ott állt a görög kalugyer, s görögül mondta utánuk a
litániát.
Akkor megint elől kezdte az özvegy a Miatyánkon, folytatta az
Üdvözleten, végezte a Hiszekegyen s ez így ment tovább.
György azt hitte, hogy ez mind az ő oktatására történik.
Mikor már tizedszer is elrecitálta a szép ajkak által eléje diktált
szent mondatokat, azt mondá a szép Zsuzsikának:
– De már most elég lesz, édes lelkem! Isten ugyse, könyv nélkül tudom
már mind a hármat!
Erre szelid, áhitatteljes arczczal néze a szemébe az özvegy s halkan
szólt hozzá:
– Ne gondolja azt a herczeg, hogy az imákat a kegyelmességed oktatására
mondám fel: én az én megdicsőült uramnak a lelki üdvösségéért imádkozom.
S még kétszer mondta el mind a hármat. Tizenkettő volt a fogadalom.
Akkor állt fel a térdéről az asszony.
S már akkor másfél éve volt annak, hogy Bercsényi örök álmát aludta a
márványkő alatt.
Mikor kijöttek a kápolnából, a szentelt vizet kölcsönösen egymásnak
nyújtva, azt kérdezé György az özvegytől:
– Így megy ez mindennap?
– Bizony így megyen minden nap.
– Hát ilyen hosszan tart a magyar nők hűsége?
– Édes herczeg. Mi magyarok, a kik itt a Propontis partján száműzetésben
élünk, már tíz év óta lakunk itten. Engem nyolcz éves koromban hozott el
a hazámból az én nevelőanyám, Krisztina grófnő; annak már tizenhat
esztendeje mult. Hátha mi mindannyian e tengeridő alatt hűségesek
voltunk ahhoz, a kinek az arczát nem láthatjuk, a kinek a szavát nem
hallhatjuk, a magyar hazához, hogy ne volnék én hűséges ahhoz, a kinek
mindig csak a szeretetét láttam s jó szavát hallottam?
György most kezdett elbámulni.
Ez az asszony nem a Lodoiszkák s nem az Iók képmása. Ez valami másforma
lény! Érthetetlen valami!
Majd megismeri még jobban is s akkor meg fogja érteni.
– Ne kisérjen kegyelmed haza! Térjen vissza a fejedelmi kastélyba.
György elmerengve tért vissza a kastélyhoz.
Ebéd után, mikor felálltak az asztaltól, ő maga kezdte el az imádkozást
s szép tiszta kiejtéssel mondá el magyarul az Úr imáját.
A fejedelem keblére ölelte a fiát, s az urak oda tódultak hozzá, s kiki
ott csókolta, a hol érte. Olyan jól esett nekik, hogy a fejedelemfi az ő
apáik nyelvén imádkozik!
Csak Mikes Kelemen vakarta a füle tövét, odadörmögve Pelargushoz:
– Ez nem történik Isten hirével!
György másnap már nem a görög kápolnában kereste a találkozót a szép
özvegygyel, hanem rábeszélte a két Mentorát, hogy a franczia etiquette
szabályok szerint, ha az ember valamely uri háznál vendégségben volt,
ott – intra octavam – vizitet tenni tartozik. Ezt így tanította dicső
mestere, Wammána. Annálfogva ismét látogatást tevének Bercsényinénél, de
ezúttal csak rövidet; úgy, hogy lovaikat be sem kötötték az akolba.
Magyar szavak tanulásáról természetesen szó sem volt ez alkalommal.
György diplomatai furfanggal mind csak azt akarta kitudni, hogy minő
életrendet tart naponta a szép özvegy?
Aztán szép illedelmesen visszatértek a város tulsó végére.
Mindenkinek feltünt, hogy György egyszerre átváltozott: jókedvű,
kötekedő lett, mindenkit bátyámuramnak czímzett; de még jobban feltünt
az, hogy egyszerre olyan nagy barátja lett a vadászatnak. Nemcsak
hetenkint kétszer, a mikor a fejedelemmel együtt az egész udvar
cserkészni indult, követte ő is a dicséretes példát s lőtt a nyulak
után, a hol meglátta őket, a mitől azok még jobban futottak: – hanem
naponkint felkapott a paripára s két agarat véve maga mellé, elindult
egyedül agarászni.
Mikesnek nagyon gyanus volt ez az agarászás.
Annál inkább, mert György soha sem hozott haza nyulat, pedig félnapig is
odakóborolt.
Egyszer, hogy hogy nem, eszébe jutott Mikesnek, egy szóra ellátogatni
Bercsényiné lakására. Hát a mint belép az ajtón, egyszerre csak a
nyakába ugrik mind a két agár (régi ismerősök lévén).
Nem is ment aztán be a házba, hanem visszafordult.
Most már bizonyos volt, hogy György szerelmes, az egyetlen szép
asszonyba, a kivel a bújdosó szóba állhat ez idegen földön.
De bele szeretett volna az Zsuzsikába a nélkül is.
Igazi ős typusa volt az a magyar asszonynak, a milyenek voltak a magyar
férjhez ment nők (még aztán sokáig; még e század első felében is),
szabadszájú, tréfát megértő: a ki előtt minden bohóságot, a mi
megtörtént, el lehet mondani, semmin meg nem botránkozik, nagyot nevet
rajta; hanem aztán a min elbeszélve nevet, azt titokban meg nem teszi.
Nem biráskodik az a mások erkölcse fölött, csak a saját magáét tartja
rendben. Nem kell azt félteni: saját magát félti. Tudja jól, mi a rossz,
s megtartja a jót.[111]
Egyszer az egyedül folytatott társalkodás közben azt kérdezé György
Zsuzsikától:
– Meddig fogja még kegyelmed ezt a gyászruhát viselni?
– Holtig.
– Ki kényszeríti rá?
– Az a név, a mit én viselek, nem olyan, mint a gyászfátyol, a mi a
viselésben megfakul, hanem olyan, mint az ősz haj, a mi évről-évre
fehérebb lesz. A Bercsényi nevet nem lehet fölcserélni.
– De hát egy még fényesebb névvel!
– Ne mondjon ilyen szót, édes herczeg: ez nem tréfálni való.
– Nem tréfálok. Komolyan mondom.
– Akkor nem ismeri kegyelmed azt, a kiről beszél.
– Magamról beszélek.
– Azért mondom, hogy nem ismeri.
– Hogy én nem ismerem magamat?
– Nem! Majd ha egyszer ki fog kegyelmed lépni a nagy világba: akkor
egyszerre meg fogja tudni, hogy kicsoda? Kegyelmed nem az a mindennapi
halandó, a kit a többiek mértékével taksálnak. Kegyelmednek külön sorsa
van. Más embert ha a szive megindít, mehet arra, a merre a szive
indítja. De kegyelmednek szabott útja van, a melyről se jobbra, se balra
le nem léphet.
– Nem értem ezt.
– Világosabban megmondom. Kegyelmed, ha egy nőt megszeret: legyen az
grófnő, herczegnő, marquisnő: feleségül nem veheti, csak balkézre. No
hát ez szokás külföldön, de a magyaroknál ez nincs bevéve.
– Ki mondta ezt kegyelmednek?
– Volt itt Rodostóban, a bujdosók táborában egy hölgy, a kitől ezeket a
szokásokat tudom. Eszterházy tábornok második házasságbeli felesége: egy
lengyel nő. Ez is balkézre volt a gróffal megesküdve. Igen derék asszony
volt. A gróf minden társaságba elhordta magával, Bercsényinénél is
sokszor megfordult. De soha ahhoz a többi asszonyságok egy szót nem
intéztek. Ha Bercsényi grófnénak volt valami szava hozzá: nekem mondta
meg, általam izenteté meg neki, ha mindjárt ugyanabban a szobában voltak
is. Még mikor a nagy pestis kiütött is Rodostóban, hogy az egész
fejedelmi udvar kényszerült távol a várostól sátorokat ütni fel, azokban
tanyázni: a többiek mentek keletre a fejedelemmel, Eszterházy a lengyel
feleségével annál távolabb nyugatra, ott meg is halt pestisben. S mikor
az özvegye odajött hozzánk a férje halálát bejelenteni, éjnek idején
gyalog, meg sem hagyták ott pihenni: visszaküldték a halottjához
azonnal. Ettől tudtam meg, hogy milyen veszedelem a magasan született
uraknak a szerelme. Kegyelmed csak balkézre házasodhatik: így is kaphat
franczia marquisnőt, de magyar grófnét nem.
– De hát mi kötelez erre engem, ha én nem úgy akarom?
– Édes herczeg! A kegyelmed sorsában annyi az irigyelni méltó, mint a
szánakozásra való. Kegyelmedet kötelezi a születése. Nem az atyai vérnél
fogva. Rákóczy Ferencz dicső alak: egy nemzet vezére, Erdély fejedelme;
de azért mégis csak hűbéres fejedelem; hanem az édes anyja egy kicsiny
német uralkodóháznak a leánya, a ki rokonságban áll a Bourbonokkal:
ennek a «vére» nemesíti meg az ön szivét annyira, hogy azt másnak nem
ajándékozhatja, mint uralkodó fejedelmi sarjnak. Az lehet kancsal,
csámpás, görbe, mégis az öné. Más között nem válogathat.
– Hát a franczia király nem vette-e el Leszczinszka Máriát? a lengyel
bújdosó szegény leányát?
– De az a bújdosó egy elűzött király! Korona nélkül is felséges úr.
Fogadja kegyelmed a sorsát: örüljön az életnek, s ne rontsa el a másét.
Az ellenállás még csak jobban fokozta György szenvedélyét.
Reggel korán már a lovára vetette magát s este került haza, kergette a
fenevadak legkegyetlenebb fajtáját: a kielégítetlen szerelmet. Mikor
este hazakerült, habzott a ló a tajtéktól.
Később már a lovon nyargalászás sem elégítette ki; kibérelt egy vitorlás
bárkát, s bekalandozta vele a kis-ázsiai partokat; a legnagyobb szélben,
viharban koczkára téve az életét.
A fejedelem úgy tett, mintha mindezekről tudomást sem venne. Kevés
beszédű volt, gondolatait nem mondta el, hanem leírta. A mi ideje maradt
az ájtatoskodásból, azt délelőtt irással, délután kézi munkával tölté. S
mikor ott ült az asztalfőn étkezés alatt elmerengő tekintettel, senki
sem merte őt megszólítani. Ha valakire megharagudott, azt azzal bünteté,
hogy nem szólt hozzá.
A mióta Bercsényiné határozottan arra kérte Györgyöt, hogy ne látogasson
el többet hozzá, a szerelmes ifju megtartá ugyan a tilalmat: azonban
minden reggel elment a Panajia-kápolnába, elébb, mint az özvegy
odajövetelének az ideje volt, s oda annak a síremléknek a
márványtalapjára, a melyen ő térdepelni szokott, egy kis nefelejts
koszorút tett le; azután tovább ment.
Ezt tudták a kamarás urak is.
Egy napon bátorságot vőn Mikes Kelemen, hogy a hallgató fejedelmet
megszólítsa abból az alkalomból, hogy a franczia hajó indulni készül
vissza Marseillebe: tehát ideje volna azt a franczia királyhoz küldendő
gratulatiót útnak indítani.
A fejedelem szó nélkül felnyitá az iróasztala tetejét s kivette a
kéziratot, családi pecsétjével lezártan s egy erszény pénzt mellékelt
hozzá.
– Adja kegyelmed Pelargusnak.
– Pelargusnak parancsolja átadni a megbizást?
– Kegyelmed tanácsára cselekszem.
– Megfontoltam azóta a dolgot. «Sapientis est consilium mutare in
melius». Mégis tanácsosabb lenne György herczeget bízni meg ezen
missióval. Pro primo: ő felsége XV. Lajos sokkal jobban megtisztelve
érezné magát az által, ha e gratulatiót vérbeli rokona adná a kezébe,
mintha egy simpla nemes teszi azt le a trónja zsámolyára. Pro secundo:
György herczeg egyúttal szót emelhetne a fejedelem ügyében is a
királynál, a ki most épen kedvező indulatban fog lenni. Pro tertio:
Pelargus nem is tud jól francziául, ellenben György herczeg úgy beszéli
azt, mintha anyanyelve volna. Pro quarto: György herczegnek az itteni
lézengése valóságos siralom és kínlódás. Se ifju korához méltóan
mulatozni, se elmetehetségéhez megkivántatólag pallérozódni bizonyára
itt a mi számkivetésünk helyén semmi alkalmatossága nincsen. Pro quinto:
a franczia udvarnál a herczegünket rangjához illő nevelésben fognák
részesíteni, hogy egykor aztán mind a tudományokban, mind a katonai
ismeretekben tökéletesülve, mint hazájának megszabadítója állhatna elő,
ha annak az ideje eljön.
A fejedelem arczán szelid mosoly derengett. Azt mondta rá:
– És «pro coronide»: a szép Zsuzsika is felszabadulna a tüzes ostrom
alól.
A kamarás úr a szeme fehéréig pirult, hogy a fejedelem így kitalálta a
legvégső gondolatját.
– Bizony ez is megjárja egy argumentumnak.
– No hát erre a gondolatra vadászunk még előbb egyet, mondá a fejedelem,
visszatéve az iratot és az erszényt az irószekrényébe. Most hozták nekem
hirül, hogy a hegyek közül egy párducz vetődött a tanyák közé s az a
nádasba vette magát, a honnan kiszáguldoz a legelőkre s sok birkát
leöldösött már, holnap érte megyünk, felverjük és elfogjuk.
– De a franczia hajó holnap már indul.
– Tudom, de nem egyenesen Francziaországba, hanem elébb egy utat tesz
Odesszába: valami szállítmánya került. Onnan még egyszer visszatér s
akkor azután felveszi a mi követünket, a ki a királyhoz írt levelemet
elvigye. S ha György fiamnak kedve lesz hozzá, hogy ő vigye el, akkor
rábizhatjuk, bárha nehezére fog esni a szivemnek, hogy tőle ismét
megváljak. Én azonban semmi erőltetést nem használok.
– Bizony pedig nem ártana! Mert az ilyen fiatal sziv, a maga
gerjedelmében mindenféle veszedelmekbe képes hanyatthomlok ragadni az
emberét.
– E felől legyen megnyugodva kegyelmed. Semmi baj sem fog történni.
– Én csak a magyar példabeszédre hivatkozom: «a mit a jobbkéz ád, azt ne
tudja meg a balkéz». De hátha a «balkéz» talál valamit adni, azt jó lesz
megtudni a jobbkéznek.
A fejedelem elérté a metaforát.
– Csak maradjon kegyelmet békében. «Fata viam inveniunt,» ez volt Apafi
Mihály jelszava. Nekünk se lehet más. György fiamnak az erényére ugyan
ne adjon kegyelmed egy réz oszporát se zálogba; hanem a szép Zsuzsikának
a tiszta kharakteréért a tüzbe teheti kegyelmed a kezét.
Ennek a mondásnak még egy fejcsóválással sem volt szabad ellentmondani.
Mikes Kelemen tudatta az urakkal az örvendetes vadászhirt, hogy holnap
egy kóbor párduczot fognak felverni a nádasból. Ez még Györgynek is
örömet okozott. Az az állat, mely kosokat tép szélylyel, csak nem lehet
vadmacska.
A vadászat neme is egészen új volt: lóháton, dsiriddel, hajító
kelevézzel.
Másnap kivonult az egész úritársaság, valamennyi csatlóssal, lovászszal,
a nádas felé. A párducz épen akkor hurczolt el egy toklyót a
hosszuszarvú nyájból, lehetett látni a csapáját a sűrű nádbozót között,
a honnan a kopók nagy hamar fölverték. Györgynek kedvezett a szerencse:
az ő kelevéze találta el a dúvadat a lapoczkáján. Annak még akkor is
volt annyi ereje, hogy vissza tudott fordulni a vadászára s felugrott a
lovának a nyakára, szügyébe vágva a körmét. Itt azonban György a vadász
késével leszúrta s aztán nagy diadallal hozták haza a troféumot.
Györgyöt a fejedelem is megdicsérte. Az gyönyörű kelevézhajítás volt.
Tizenöt lépésnyiről.
– Mernék fogadni egy erszény pénzbe egy dinár ellen, monda Mikes Kelemen
Pelargusnak, hogy ennek a párducznak az irháját a Zsuzsika fogja viselni
palástgallérnak.
No ugyan elveszítette volna szépen a fogadását!
Mikor a vadásztársaság visszatért Rodostóba, épen akkor hangzottak a
búcsúlövések a franczia hajóról, mely a magas tengeren tova vitorlázott.
Az urak hazaérkezve a fejedelmi tanyára, még sokáig néztek utána
perspectivával.
A jól megszolgált vacsora után, György azt mondá, hogy ő most azonnal
elviszi a lovát, melyet a párducz megsebesített, a zsidóhoz, a kitől
vette, s ott hagyja nála ápolás alatt, s addig is cserébe mást hoz el
helyette.
Azonban dehogy ment ő a lovával a zsidóhoz: begyógyul az a seb magától
is; átkoczogott a város végére, Bercsényiné lakásához. A mai nagy
felhevülés után egész jussát tartotta hozzá, hogy hőstettével
eldicsekedjék a szép özvegynek.
Szép holdvilágos volt az éjszaka. No hiszen a ház ajtaján be nem
eresztik ilyenkor; de azért beszélhetnek egymással: ő maga a nyeregben
ülve, a szép asszony meg a ház párkányán.
De már messziről megdöbbenté, hogy a ház ablaktáblái mind tárva vannak.
Mikor odaért, benézett egy ablakon: üres volt végül-végig valamennyi
szoba, a holdvilág keresztül sütött rajta.
Az a szállítmány, a mit a franczia hajó ezuttal Odesszába vitt, a szép
Zsuzsikának a háztartása volt. Bercsényi özvegye elköltözött
Lengyelországba.
Már előtte való nap tudatta ezt bucsuvevő levelében a fejedelemmel.
Elfutott a nagy kisértés elől. Ezért mondta Rákóczy Mikesnek, hogy
bizony tűzbe teheti a kezét a szép Zsuzsika erényeért.
A másnapi ebéd nagy hallgatás között ment végbe. Senkinek sem volt kedve
a szót megkezdeni. Mikes Kelemen úgy nézte végig az ételfogásokat,
mintha fogadott bőjtje volna. György pedig azt jelenté, hogy nem jól
érzi magát a tegnapi vadászat után. A fejedelem küldött is neki egy
ejtel alikői keserű sós vizet, s később a borbélyát is megbizta, hogy
nézzen utána, használt-e a fiának a panacea. A borbély visszatérett
örvendezve referálá, hogy nagyon is meghasznált a keserű víz a
herczegnek; mert egyszerre kiugrott az ágyából; de még jobban bevált a
vizet vivő inasnak; mert annak hideg fájás volt a tomporában, sántított,
de a mint a herczeg a hátához vágta a keserű vizes flaskát, egyszerre
kiállt a lábából a fájás, úgy elszaladt, mint egy nyúl. Szerencse, hogy
a flaska nem cserépből volt, hanem kobakból.
Az ebéd utáni rövid ájtatoskodást végezve, a fejedelem rendes szokása
szerint az esztergályozó mühelyébe ment. Egy olyan széket fundált ki, a
mi darabokra szétszedhető s tábori ágynak is elnyujtható. Mikor az
eszterga kerekét hajtotta, a forgácspattogástól alig hallotta, hogy
valaki belép a műhelyébe. Különben is mehetett hozzá bejelentés nélkül
olyankor boldog boldogtalan.
Csak akkor vette észre, hogy György áll a háta mögött, mikor egy perczre
az eszterga megállt.
Az ifjunak az arcza olyan halavány volt, mintha valami nagy lázból kelt
volna fel.
– Jobban vagy-e, fiam?
– Egészen jól vagyok.
– Mit kivánsz tőlem?
– Azt, hogy taníts meg engem is esztergályozni.
Ebben az egy szóban annyi kétségbeesés volt kifejezve, annyi keserűség
összegyüjtve, annyi jajszó elmondva, hogy a fejedelemnek a szive
elszorult. Az a nagy sziv, mely egy ország keservét be tudta fogadni:
nem volt elég ennek az egy szónak! Keblére ölelte a fiát, s erős
mellének görcsvonaglásai éreztették, hogy a kitörni akaró zokogást
fojtja vissza.
«Taníts meg engem is esztergályozni!»
– Nem! fiam. Te nem fogod az apádnak a mostani mesterségét megtanulni.
Hanem bele fogsz okulni abba, a miben apád mester volt hajdan. Jer velem
az irószobámba.
Azzal a fejedelem lesimítá dús szürke szakálláról a belehullott faréjt,
felölté a kabátját s a fia vállát átölelve, bevezeté őt maga mellé, s
iróasztala fiókját felnyitva, elővett abból egy ezüst tokot, abból
kikeresett egy pergament s átnyujtá neki:
– Olvasd el ezt.
Az volt II. Rákóczy Ferencznek a végrendelete.
György felnyitá az irást, s meglátva annak a czimét, megcsókolá az
aláirt nevet s ismét összehajtva a pergament, visszanyujtá az atyjának.
S aztán a keblébe nyulva, elővevé annak az iratnak a másolatát.
– Szivem fölött hordom a mását; de még a szivemen belül is.
– Tehát még is átadták neked a bécsi pártfogók? Ezt még Pelargus sem
mondta el nekem.
– Nem tudta.
– Miért nem mondtad meg neki?
– Féltem, hogy el fog szomorodni rajta.
– Nem, fiam. Az én végrendeletem ne szomorítsa el az én hazám
szülötteit. Csak az én életemnek a zárószava ez, nem annak az ügynek, a
melyért éltem. Én érzem, hogy el vagyok mulva; de Magyarország, de a
népszabadság nem mulik el soha. Isten küldött, Istenhez térek vissza.
Majd fog küldeni mást, a mikor az idők teljessége eljön. Sujtja most
azokat, a kiket szeret, mint a jó apa megvesszőzi a szeretett gyermekét;
de ha a próbát kiállta, fel fogja emelni és jobbjára ülteti. Megláttad,
a mit látni óhajtál: apádat és a bujdosók telepét. Szomorú egy tanya.
Még a romjai sincsenek itt már a hajdani hatalomnak, dicsőségnek.
Elmondta előtted Pelargus szabadságharczunk történetét. Megérthetted
belőle, hogy az a had, mely Magyarország és a szabadság zászlóit
diadalról-diadalra vezette, s melyet csak Isten keze törhetett meg
véletlen csoda által, nem egy gyülevész volt, hanem rendezett hadsereg:
vezetve, kormányozva tapasztalt hadvezérek által, kik a hadi
tudományokban a császári hadseregnél és csatamezőkön lettek kimívelve.
Nincsenek már velem. Elhaltak, elhagytak. A ki fiatal volt,
fegyverfogható férfi, az mind elment az ifjú Eszterházy és Bercsényi
vezetése alatt Francziaországba, most franczia zászló alatt szolgál. A
kik velem maradtak, ez a maroknyi hű csoport, mind a világból kimaradt
ember, jó keresztyén, becsületes hazafi: de ezekkel én, még ha hivatnám
is, hadjáratot nem kezdhetnék. Hát a kik otthon maradtak, gondolnak-e
még rám? Igen is gondolnak! Egy törvényczikket hoztak, mely
számkivetésemet kimondja. A hatalmasságok, a kik hajdan szövetségeseim
voltak, most még a nevemtől is elfordulnak. Nagy tetteim, erős dolgaim,
a miket az ő javukra tettem, ma már bűnszámba mennek. Bizom az Istenben,
ha megengedte, hogy eltemessenek, meg is enged halni. De te örökében
maradsz az én nevemnek és az én lelkemnek. Áldom az Urat, hogy
megengedett látnom, hogy megismerhettelek. Saját ifjú alakomra ismerek
benned. Dicsérendő és elvetendő indulatok mind oly számban vannak a te
ifjúi szivedben, mint az enyimben voltak. Ugy kell azokat fogadnunk, a
hogy adva vannak. Tökéletes emberek nincsenek a világon; de
tökéletesíthetők mindannyian. Neked most el kell hagynod ezt a mi
szomorú tanyánkat, a hol számodra se öröm, se munka nem kinálkozik.
Fájni fog a szivemnek, hogy ismét elszakadsz tőlem; de kötelességem a
fájdalmat megtagadni.
György sirva borult atyja lábaihoz, annak a térdeit átölelve.
A fejedelem nyugodtan folytatá.
– Én tégedet elküldelek a francziák királyához, ki téged fejedelmi jó
indulattal fog elfogadni. Azt a lehetetlenséget, a mi apádnak utját
állja minden határon, te nem fogod magad előtt találni. Mint fejedelmi
rokonnal, úgy fog veled bánni a király, a ki magas lelkű, erényes és
vidám ifjú férfi. Tudom, hogy meg fog szeretni és méltóan kitüntet. Egy
új világot fogsz magad előtt találni, mely az első tekintetre szédületbe
fog hozni. Az udvar pompája, az úri rend fényüzése, a mit Versaillesben
és Párisban látni fogsz, el fogja kápráztatni a szemedet; de a lelkedet
ne csábítsa el. Mindent megtudtam Pelargustól, a mi veled otthon
történt. Minő titkos Babylonba vezettek átkozott nevelőid. De a veled
született ős erkölcs ott is fenntartá a jogát és kitört belőled. Tiszta
maradtál, mikor a sár közepébe dobtak. De a Babylont ott is megtalálod,
s a Circék ott nem keresik a sötétséget; fényt csinálnak maguk körül.
Vigyázz, hogy a gyöngyöktől ne ragadjon rád a lepra, a mi a szemétből
rád nem ragadt. Örülj az életnek, a mi a fiatal napoké; de a sziveddel
ne légy adakozó. A kinek a fején koszoru vagy korona van: annak kell
vigyázni a lépteire, nehogy megbotlásában fejének disze lehulljon. Te
meg fogod azt őrizni. Neked nem kell mentor, gondviselő, udvarmester: az
vagy te magad magadnak, parancsolód, birád, oltalmazód saját
személyedben. Nagyobb úr a milliók uránál, a ki ura önmagának.
Már ekkor Rákóczy György nem térdelt, de büszkén felemelt fővel állt az
atyja előtt; olyan magas volt épen, mint az atyja.