A következő napokról annyit jegyez föl a fejedelem kamarása, hogy «egy
kevés sirás volt a bújdosók telepén, a fejedelemfi hajóra kelt, s
elvitorlázott Francziaország felé. Atyja nehezen vált meg tőle; hanem
hát jobb volt neki innen elmenni!»
És soha semmi hírt nem jegyez fel többé Mikes Kelemen az eltávozott
Rákóczy Györgyről.
Történetíróink azt a marginális jegyzetet közlik felőle, hogy Rodostóból
eltávozása után tizenöt év mulva került sorára, hogy a párizsi török
követ biztatására elinduljon Belgrádba, a török hadsereghez, mely újból
betörni készül Magyarországba s e czélból előre ment ágyasának testvére,
a helyzetet elkészíteni számára a törököknél.
Ez a két nagy ecsetvonás: a tizenötévi vesztegelés, midőn közben két
nagy háborúja volt a franczia királynak Ausztriával és az «ágyas» nyilt
beismerése, az egész eddigi arczképet lerontja.
Talán jobb lett volna neki ott maradni Rodostóban? Vagy elmulni szép
idylli megsemmisülésben az Aetna vidékén? Vagy ott maradni Bécsben, a
míg férfiuvá erősödik? Páris, Versailles, Rambouilles: a Trianonok és az
Oeil de Boeufok nem voltak jó iskolák egy magyar ifjú szivének.
Megvallom őszintén, ki ezt a regényt írom, hogy e minden lelkesedést
lehangoló száraz adatok helyett én inkább választottam volna Rákóczy
György élettörténetének befejezéseül azt a traditiót, hogy a nagyravágyó
ifjú olyan merész társaktól ösztönözve, mint Pelargus és Jávorka, a
saját szakállára vállalkozott megkezdeni a szabadságharczot ugyanazon az
uton, a melyen atyja megindítá azt Lengyelország felől. A hagyomány
«Bujdosó György»-nek nevezi a népvezért. E betörés azonban balsikerű
vala. A nemzet hidegen fogadta a fegyverre hivást (épen mint később
Rákóczy Józsefét), a maroknyi harczos népet szétverték, a vezért
elfogták s bezárták Munkács várába. Onnan egy zivataros éjszakán
megszökött s futásközben az őrök agyonlőtték.
Egy történetíró barátom, ki a Rákóczy-korszak minden adatait legjobban
ismeri, legújabb kutatásai nyomán, mind a história, mind a hagyomány
adatainak felhasználásától letiltott Clio kérlelhetetlen vétójával.
Ez újabb adatok szerint Rákóczy György Francziaországban maradt
mindvégig «Terislawi gróf» czíme alatt. (Az atyjától ráhagyott
lengyelországi hűbériség neve után.) A kit a históriaíró «ágyas»-ának
nevez, az hites felesége volt: Bethune marquis, egykori nagykövet
leánya. A krónikást az hozhatta tévedésbe, hogy Rákóczy Györgynek, mint
a király vérszerinti rokonának, rangján aluli nővel csak «balkézre» volt
szabad házasságot kötni; de az a házasság valóban egyházi szertartás
mellett volt kötve s el volt fogadva az udvarnál törvényesnek. György
mint prince de Sang holtig apanaget kapott a franczia királytól.
Így csak azt ismételhetem róla, a mit történeti könyvemben irtam: «élte
világát – és nem voltak magyar fájdalmai többé.»
Szebb volna bizonynyal a hagyomány szerinti megoldás. Bujdosó György
betörése, megöletése sötét, csillagtalan éjszakán.
Csakhogy e sötétséget még növelné az a másik sötétség, a mibe a nemzet
burkolózott lészen. Hogy a csillagok nem ragyogtak a betörő Rákóczy
György elé, az még nem olyan szomorú kép, mint az, hogy senki egy
gyertyát sem tett ki az ablakába a hazatérő fejedelemfi üdvözlésére.
Ha igaz volna, azt is megírhatnám egész rideg szomorúságában, de költeni
ilyen hangulatot, – nec poetis licet!
Inkább leszek rossz regényiró, mint rossz magyar.
Rákóczy György, mint Terislaw gróf, hosszan és boldogan élt és elmult
csendesen.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Jegyzetek a kegyes olvasó számára. Az exament tevő
studiosus nem Rákóczy (Giunchi) Georgius vala; hanem annak az inasa, a
Künzli Péter. Ezt tanította dr. Wammana Jacinto és három baccalaureus
magister mindenféle hasznos tudományokra: ennek a kimívelésére
szolgáltak a skutikák és egyéb üdvös pædagogiai segédeszközök; ő volt a
nem szokatlan «Prügelknabe». Ezért volt külön fizetése hatvan tallér.
Ráadásul a bevett tudományok. A dicséretesen letett examenért kapott egy
extra aranyat.]
[Footnote 2: Item: «Phaicának» neveztetik az a füstölgő áldozatoltár,
melyet lyukas száránál fogva az emberek a szájukba szoktak dugni; s
melyet a magyarok a maguk nyelvén «pipának» neveznek. Miután Horatius
Flaccus ódáiban azt a szót fel nem találjuk: valószínüleg későbbkori
származású.]
[Footnote 3: Item: «thymianum diaboli» (ördög tömjéne). Eként
gunyoltatott a gnosticusok által, a Linné szerint Nicotiana Tabacumnak
nevezett növény, mely azon időkben már a porosz udvarnál nagy
kedveltségnek örvendett. (Lásd: Tabak-collegium I. Frigyes Vilmos király
alatt). A magyaroknál is a kivánatos élvezetek közé tartozott. (Lásd:
Kurucz népdal: Jaj már mi nekünk… Nagy pipájú, kevés dohányú magyar
nemzetnek!) Austria fővárosában azonban még az iskolás diákoknak s azok
tanítóinak szigorúan tilalmazva vala.