Ez tehát az «otthon». A száműzöttnek az otthona.
Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem
palotája. Butorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek
mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a butorokat maga a fejedelem
esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az író
szobája mellett volt az esztergályos műhelye, azon túl pedig a
hálószobája, egyszerű tábori ágygyal.
Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján
ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymás közt
magyarul beszélt, a miből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan
Pelargus, a ki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak?
de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomatiai és politikai
fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak
ismeretlen lakói! És hogy mind ezeknek minő befolyása lesz a rodostói
száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radicalis, a másiknak opportunista
nézetei voltak. S e fölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak
jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.
A fejedelem maga nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát.
Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga
szedett ki a tányérjára.
De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy a mint egy darabot a
szájába vett belőle, alig birta lenyomtatni. A másfél század előtti
magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, eczetes, mézes, sáfrányos
levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett
volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, a mit
megízlelhetett, sült tyukot. Ezzel jól lakott. Hanem midőn a rizskásával
és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne
forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: «was ist das für
ein Jammerszeug?» a min maga a fejedelem is elmosolyodott, ellenben a
kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.
Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét s azután felállt, mire az
urak is hátra tolták a székeiket s abba hagyták a disputát.
Rákóczy Ferencz imádkozott fennhangon: «Mi atyánk, ki vagy a
mennyekben!»
Az egész társaság utána mondá az «Úr imáját.» De a szemével mindenki
Györgyöt nézte.
Annak meg sem mozdultak az ajkai.
Rákóczy Ferencz is észrevette azt.
Az ima után kezébe fogta a serlegét.
– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!
Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.
Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:
– Hát te édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?
– Sehogy sem.
– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?
– Soha sem voltam templomban.
Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szivét a keserűség, hogy a
kezében tartott billikom összehorpadt ujjainak a nyomása alatt.
A fia nem csak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud
semmit, imádkozni sem tud.
Mint a kisértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás
valamennyi férfi ajkáról.
Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a
bújdosásban is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.
Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börbönczét és a pipákat, az
urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferencz elhagyta a társaságot. Pelargus
megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni s
ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.
Az alatt Pelargus egyenkint megismerteté Györgygyel az atyja asztalánál
ült férfiakat. Mind tudtak annyit francziául, hogy lehetett velük
beszélgetni, Mikes Kelemen, a kamarás épen nagyon jártas volt a franczia
irodalomban, a hogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome
anecdotái bizonyítják, a mik csak eredetiben voltak megkaphatók.
Félóra mulva visszatért Rákóczy Ferencz a kápolnából s akkor kezet
szorítva, bucsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A
fiát megcsókolá s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, a
mely számára be lett rendezve.
– Én itt akarok maradni az apámnál, mondá György.
Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orczáját, s
aztán végig húzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a
rendeletet az inasainak, hogy az ő saját háló szobájába tegyenek be egy
ágyat a fia számára.
Pelargus magukra hagyta őket.
Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak és
kisirhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, a mit mindenki megért, s
a mihez nem kell tolmács.
Rákóczy Ferencz saját magának az ifju alakját látta Györgyben újra
fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt
rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?
Azután behivatta Mikes Kelement s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát
«per apices» a rodostói bujdosók helyzetével.
György, olyan magyart találva, a ki francziául beszél, meg akarta
mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben
Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja
körül.
– Mit csinál Bercsényi?
– Az már nyugszik az Úrban. Mult esztendeje költözött el vizi
betegségben.
– Nagy veszteség! És a felesége?
– Az most özvegyasszony.
– Derék nő!
György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a classicus jellemű nő
viseli, a ki férjének és a hazának oly törhetlen híve maradt holtig.
– Majd holnap meglátogassuk, mondá Mikes; nagyon fog örülni, ha a
herczeget meglátja.
– Hát Eszterházy tábornok hol van?
– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.
– Nagy kár. De a két derék fiu, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt
vannak, a kik atyám huszárjait vezénylik.
– Azok elmentek Francziaországba s a huszárjainkat is összetoborzották,
azokból alakítottak egy franczia huszárezredet.
– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?
– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kuruczokkal együtt
Lengyelországba.
– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?
– A kiket ma az asztal mellett látott a herczeg. Ezekből áll II-ik
Rákóczy Ferencznek az udvara, táborkara és hadserege.
– S mit csinálnak itt kegyelmetek?
– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, a ki beletaszítson bennünket
a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.
Künn az udvaron dobszó hangzott fel.
– Kinek szól ez? kérdé György, a kit ez a harczias jel egyszerre
felvillanyozott.
– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára
dobolnak. Majd hallhat a herczeg ilyen dobszót naphosszant többször is.
Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkező
asztalhoz. De a vacsora már nem tartott sokáig, csak félhéttől nyolczig.
Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig
szokott az tartani (másnap reggel).
Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Ujból imádkoztak, kiki
hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát s a fiával együtt
átment az ágyas házába.
Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig
a magyar öltöny, csizma feszesen jár.
Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta,
hogy a mint letette a fejét, azonnal elaludt. A háló szobában sötét
volt, az ablakokat itt vas táblákkal zárják be.
Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.
Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. «Reggel
van?» kérdezé.
– Csak aludjál, fiam, mondá az apa. Éjfél után két óra. S azzal átment a
mellék szobába.
György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem
leül az asztalhoz és ír.
Ez az ő rendes életmódja.
A mint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki
felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.
A második szónál már együtt voltak a tornáczban az urak s követték a
fejedelmet a kápolnába.
György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. «Majd később!»
Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.
– A «később» alatt azt értette az atyám, úgy-e bár, hogy ha majd
megtanulok imádkozni?
Mikes sanyarúan mosolygott.
– Talán még mást is. A herczeg ebben a különös öltözetben nem igen
produkálhatja magát emberek előtt.
Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az
Aetnamászásban s kiegészítve a török kaftánnal.
– Majd a házi gazdánk szab a herczegre más köntöst, mondá Pelargus.
Szabómesternél fogadtunk szállást.
S a míg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két
főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.
Az egy őrménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utczára. A
házi gazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a
szücs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhimző. A
legtökéletesebb szövetség.
Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett
Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad
arczczal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel.
Kár, hogy az arcza nagyon ki volt festve fehérre pirosra, de csak a
füléig, azon túl aztán látható volt a szép szattyán szinű bőr.
Az őrmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se
fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme.
Az idősebb háziasszony is épen úgy ki volt festve fehérre pirosra, s
attól olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.
A míg az ifjú asszony mértéket vett az ifju termetéről, az alatt Mikes
megalkudott az özvegygyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is
adott Pelargus, a ki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt,
megkérdezé a szép szabónőtől, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet.
Nem kapott semmi választ.
– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést, mondá Mikes. Mert
az még csak három esztendős házas, s az őrmény asszonynak négy
esztendeig a férjhez menetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak
ha a férje vagy az anyósa kérdezi.
Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.
Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne.
Az alku után az őrmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, a mikor a
teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herczeget, Pelargussal és
Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és
«peszmeg».
A magyar öltözethez megkivántató zöld szattyán saruk végett azonban már
a török fertályba kellett menni a herczeggel, mert bőrmunkával csak a
törökök foglalkoznak.
A pacsmagdzsi kinn ült a tornáczában, a lábait maga alá szedve, s fújta
a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha
szőnyegre s egy kis nubiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát
és fekete kávét. S kegyesen meghallgatta a kivánságukat.
Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház
tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török
csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; a kinek a lába
nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.
«Afferum!» (Jól van.)
Pipázás közben beszélgetének is törökül: «Szelim alejkum.» «Allah
ekber.» «Jekdür Allah!» «Allah kérim.»
Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész
Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.
– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!
Ujabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.
– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában, monda György.
– Ez csak az első dobolás, nyugtatá meg Mikes. Még másodszor és
harmadszor is fognak.
– S mit jelent ez a dobszó?
– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.
– Mi az a mise?
– Templomi szertartás, katholikus ritus szerint. Keresztyén országokban
harangszóval szokták rá a híveket összehivogatni, török földön nem
szabad harangozni, itt dobolunk.
György nem mutatta az arczán, hogy valami kiváncsi volna erre a
szertartásra. Helyette a misére a viczéje szokott eljárni Bécsben. A
nevelője a szent misét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg
vele.
– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt
csak ottan árulnak.
A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a
legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, a
mivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy
csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott
szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.
Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a
herczeg számára hátas lovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét
képezte.
Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek, lakásaik alig
voltak szilárdabbak a hajdani sátraknál, minden szárnyék akol és lakás.
Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek
megint más methodust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik
három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat s azokat ültették
ki a házaik küszöbére, a kiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve
a további szemlélődéstől.
Mikor aztán a herczeget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a
dobszó a fejedelem palotája környékén.
– De már erre ugyan siessünk! Mondá Mikes. Mert most már ebédre
dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.
Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak, ez pedig szólt a
délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó
egy napra, abból nyolcz kápolnába hivó.
– Így megy ez mindennap? kérdezé György Mikestől.
– Bizony így megy, herczegem, legkisebb mulasztás nélkül.
Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen
Pelargussal a fogadott szállására.
A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.
– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni,
s ahhoz hajnal előtt indulunk.
– Vadászni? mondá György s a szemei fellángoltak e szóra.
– Szereted a vadászatot?
– Még soha sem vadásztam. Milyen lehet az?
A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.
Az ő fia még csak vadászni sem tud!
A praterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos,
Siciliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény
az egyedüli sport.
Eleven eszű fiatal embernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig
birta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap
az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a
számára egy jó Comenazo-féle puskát.
Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!
Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyat a
bécsi császári Praterben kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a
szabadban. Lőni jól tudott czélra, erre megtanította Wammána.
Pisztolylyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült
attól a képzelettől, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad
szembe jő rá, a minek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástól
kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, a hogy a nagy
száján kifér, őt meg nem ijeszti, bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti
el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi
fenevad magasra szökik fel a levegőbe, s aztán bukfenczet vet, s elterül
a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére
tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: «te valóban az én fiam vagy!»
Még álmában is folyvást tigrisekkel és párduczokkal viaskodott. Már
viselte is azt a párduczkaczagányt, a melynek az eredeti tulajdonosát ő
maga ejté el.
Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a
második dobszóra mind összekerültek, kiki lóháton, puskával a vállán,
vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás
előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat s azzal
kikoczogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe
ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.
György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s a mint a
mezőre kiértek, előre vágtatott a zsidótól vett lovával, a melléje
rendelt kamarás Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani s hiába
kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott
is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!
A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület
volt, magas fű és sás, a miből a vadászkutyának csak a farka látszik ki,
bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből
összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság.
Mindenki leszállt a lováról, azokat kibéklyózták s a fejedelem
lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárlánczot
formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon,
kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy
távolban látszó cziprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat huzának,
azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb
jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a
puskaszagot, aztán a hány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső
puska végére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a
rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre
jutott.
A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így
a vadak üst módra legyenek bekerítve.
György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire.
Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert
abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, a ki ott még
most szépen aluszik.
Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt
a vadászok telekes bocskorai alatt, a midőn nagy sebtében ugrott ki a
reketye közül egy hatalmas nagy nyul, alig husz lépésnyire Györgytől, s
aztán futott, a hogy csak tudott.
György pedig hagyta futni.
– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! kiáltá rá Mikes.
– Hadd fusson szegény.
– Mért nem lőtte meg a herczeg?
– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.
– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a husa, eczetes páczban borssal,
gyömbérrel.
– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a
konyhára.
– Hát mit akar lőni a herczeg a vadászaton?
– Várom, a míg rábukkanok egy oroszlánra.
– Oroszlánra! De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy
vakandtúrásra, mert állva nem birta el a kaczagást. Hahaha! Egy
oroszlánt! Édes herczegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a
fejedelem kalendáriumában, a ki a zodiacus szerint az április hónap
signumát képezi.
– Hát valami más nemes vad, a mi méltó arra, hogy megküzdjön vele az
ember. Medve, vagy farkas.
– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az
irhája.
– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?
– De bizony fogolyra is! Nézze a herczeg, ott repül egy falka, hallja a
durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle.
Durrantson közéjük!
– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?
Még a sárkányát is leeresztette a puskájának s engedte, hogy a kisérője
vegye ki a részét a prédából, a kinek nagy öröme volt, mikor a vizsla
elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt,
ott vergődött a vadász kezében.
– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik
szegény.
– Majd mindjárt segítek rajta, mondá Mikes, s aztán megmutatta
Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni,
hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztül
szúrnak a fején.
(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! dörmögé György, a mit bizony Mikes
nem értett meg.)
– Hát itt nincs egyéb lőni való, mint nyúl és fogoly?
– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.
– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?
– De még milyen passzióval! Majd meglátja a herczeg, mikor összejövünk a
négy cziprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy
felhurkolt fogoly, s elől-hátul kilóg a nyilásán egy-egy tapsifülesnek a
feje.
– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a
rekettyésben, sipot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.
Mikes bizony nem mondatta magának kétszer, György leheveredett a fűbe s
elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Ott hagyta magára s
ment üldözni az elszalasztott nyúlat.
A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Kiki magának
lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő herczege a városi élettől
elpuhult legényke, a ki már a lovaglástól is kifáradt s ott hagyta a
zsombékon pihenni.
Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a
cziprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, a
hol Györgyöt Mikes hátra hagyta.
A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadász-troféumokkal, a hogy
Mikes előre megmondá, minden szijhurkon egy madár, a táska két végén két
nyúlfej, lelógó fülével.
György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.
A fejedelem kissé izetlenkedett a miatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem
méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem
valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánynyal
megrakottan.
– Hát te fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? kérdé a fejedelem a fiától.
– De igen, én is lőttem valamit.
S azzal előhuzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya
másfél ölet ért át.
– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam.
A nyulat hagytam futni.
Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: «hej bár én is inkább
sasra vadászhatnék!»
A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a
szárnytollaival.