A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton s előre ment
teveháton Rodostóba, hirt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről.
Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett
maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.
A szultán iródeákjából nagyvezérré emelkedett első török államhivatalnok
teljes tudatával birt annak az etiquette-szabálynak, melylyel a diván
egy vérbeli princznek tartozik. Ennek a partra szállásánál tizenkét
ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként)
az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői
rónak a nagyvezir elé: hogy Rákóczy Ferencz fia másutt le ne tegye a
lábát a török földre, mint épen csak a fekete tenger partján, a hol már
az atya és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként
lett volna az, ha a régi nagyvezir, (a mészáros) maradt volna a kormány
élén.
Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kis-ázsiai partok
zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos
minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház
körülvéve kőfallal, s azon belül kert.
A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt
nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely
tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, a melyet hat
evezős hajtott a part felé.
Az ágyúlövésekre Rodostó egész férfi népessége kitódult a partra. Az
asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem
kiséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, a
kiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot
regélt. Többen nem birták elvárni, hogy előttük legyen: perspectivával
hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a
perspectivába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a
szemébe szökött.
György állva támaszkodott a bárka árboczfájához. Rajta volt a török
kaftán, oldalán a díszkard.
Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az
embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak
együtt. Azok a fehér turbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a fekete
süvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veres sipkások, fehér
szoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a
fejüket.) Hanem a kik középen állnak, azok a nyuszt kalpagosok, a gombos
dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.
Már az arczaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő
atyja? Az a délczeg dalia, a ki eszménye a magyar férfi-szépségnek? Nem
tudta kitalálni.
Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, a kihez a többiek
tisztelettel közeledtek, de ez nem az, a kit Pelargus leírt előtte
emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú
bajuszával összefolyik, az is szürke már. És György még nem látott
bajuszos szakállas férfi-arczot soha. A csikósnak van bajusza, de
szakállt nem visel, a capucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A
többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi
lények hát?
Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta
György, hogy melyik ez arczok közül az atyjáé.
Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről s magasra emelve
kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú őszszakállú tartá
fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság
közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.
György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna lánczolva s
pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.
Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait s hangos zokogással szorítá
kebléhez kedves gyermekét, a kit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most
aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arczát, az ajkát, a
szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan
rebegve: «fiam! kedves kicsi fiam!»
György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte,
átkarolta a térdeit, s szép szelid arczát atyjának a kezére fektetve
fuldoklá:
«Oh mon père, oh mon bon père!»
… Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, a mit betanult,
behazudja magát magyarnak.