A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védenczét.
Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz
küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.
Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt
Rákóczy Ferencz olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is
épen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben,
idegennek, udvaroncznak. Megházasíták egy német herczegleánynyal, kit
rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a franczia uralkodó
családhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány.
Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még
csecsemő volt, a midőn az apját leghivebbnek hitt barátja elárulá, s
összeesküvésért börtönbe hurczolták; nejét kis fiával együtt Bécs gondja
alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét
börtönéből: asszonyi lángészszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga
megszenvedett érte.
(Ah, erre a kedves anya-arczra is csak úgy emlékezett már György, mint
egy álomképre.)
– Hol van ő most?
– Az égben!
Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharcz történetét. Hogy indult meg?
Hogyan nőtt nagygyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal;
utoljára egész felszerelt armádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem
óriási munkáját: a diadalmas csatáikat. Hogyan választották meg atyját
Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő
trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a
kivándorlást.
Leirta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, a ki mind arczra,
mind termetre igazi őstypusa annak a fajnak, a melynek hiába keresik
rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között.
Egyedül áll ez.
Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját hiven követő vezéreknek
az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy irta
le őket, a hogy maga előtt látta, tizenöt év előtt!
De hát mi történt azokkal e tengeridő alatt?
Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott
volna hirt, távol fekete tenger partjáról?
Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar
nyelv kezdetleges ismeretébe.
Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta
elkiáltani azt, hogy «magyar, üsd!» de még sem ment semmi a fejébe.
Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a
nyelv szólamos hangzását: «A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret.
Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet».
Nem tetszett neki. Sok benne az «e» hangzó; aztán meg az a
«nak-nek-nék!»
Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját
magyarul üdvözölhesse: «édes atyám!»
Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, a míg hozzá szokott, hogy
az egyik «é»-t, meg az egyik «á»-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig
nem ment a fejébe, hogy miért nem lehet ezt úgy mondani, hogy «edés
átyam.»
Hanem aztán még is csak azt mondta Pelargusnak, hogy «még sem mondom én
ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem
tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul.»