«Mohabbet» volt a török gályának a neve, mely Györgyöt Pelargussal
együtt felvette. Két árboczos török hadihajó: tizenkét ágyuval és
százhúsz tengerész katonával ellátva. Arnot lovakat szállított
Törökországból Messinába, a császári lovasság számára, egyenesen a
kormány megbizásából.
Ez azonban nem akadályozá a hajós kapitányt, hogy mellékesen a saját
erszénye kedveért is egy kis üzletet csináljon. Ballastnak jeget vett
föl, azzal rakta meg a hajó fenekét. Arról is volt valami sejtelme, hogy
az a két utazó, a ki busás vitelbért fizetett előre, valami politikai
menekültféle; az egyik barátcsuhában: ez törökül is beszél. A török
politikának a hegedüje mind a két oldalon fel volt húrozva.
A vitorlákon kívül még más mozderőt is hordott magával a gálya, a mi
tengeri ütközeteknél, más hajók üldözésénél nélkülözhetetlen: evezőket.
Huszonhat evezőlapát volt a két oldalán, s azokat hetvenkét férfi húzta.
Három sor pad volt a számukra egymás fölötti sorokban alkalmazva.
Gályarabok voltak. Az egyik lábuk oda volt békózva hosszú lánczczal a
gályapadhoz. Azon ültek, azon háltak: arról el nem távozhattak
messzebbre, mint a mennyire a láncz bocsátotta. Igen kegyelmes láncz
volt: öt lépésnyire is mehettek miatta.
A kiindulásnál nem volt szükség az evezőkre: a nélkül is elég erősen
hajtotta a szél a vitorláknál fogva a hajót, s a pilóta útmutatása
mellett erősen ügyelni kellett, hogy a gálya neki ne menjen azoknak a
tengeralatti kolonczoknak, a miket Poliphémosz hajigált Ulyszszesz hajói
után.
György naphosszant ott ült a hajó farában, szótlanul, az elhagyott
szigetre bámulva, melynek városokkal megrakott partjai egyre messzebb
tüntek el szeme elől. Alkonyatra nem látszott már belőle egyéb, mint az
Aetna. Naplement után a narancssárga égen, mint egy fekete felhő, mely
gyökeret vert a tengerbe, úgy látszott a füstje a láthatáron.
Csak ez a füst emlékeztette még Iora.
Ez volt egyetlen és igazi szerelme.
Csodálatos teremtés! A ki feláldozza mindenét a szerelemért, s aztán
feláldozza a szerelmét a hazájáért. Azért a hazájáért, mely tűzesővel,
kőzáporral, lávafolyóval veri őt ki utolsó menhelyéből.
Te rettenetes bálvány! Te haza!
Mire az éj leszállt, már akkor a láthatáron csak egy gyönge tűzpír
jelezte, hogy hol van az ő elvesztett paradicsoma.
Pelargus gyökeres orvoslás alá vette az ifjú kedélyét. Mit? Szerelem? Az
még ebben a korban csak játéknak való!
Előfogta és tartott neki nagy előadásokat hazája történetéből. Hogy
harczoltak, mennyit szenvedtek a magyarok hazájuk szabadságáért.
Györgynek elég gyors felfogása volt, hogy megértse, mit jelent az: egy
ország, melyet őseink elfoglaltak, abból rendes államot alkottak, a
minek törvényei vannak, a melyen egy nemzet él, mely a saját nyelvén
beszél, ír, prédikál, tanít; a hol az, a ki derék tettekkel kitünteti
magát, nemes emberré lesz; s ennek a nemes embernek beleszólása van
abba, a mit az országnagyok tesznek, fel egész a királyig. S a kin
törvényellenes igazságtalanságot elkövetni nincs megengedve a
hatalmasoknak; mert fölöttük áll egy még hatalmasabb, az egész nemzet. S
ez a szabadság.
György egészen fölmelegedett a szabadságért. Megértette, hogy azért,
hogy egy egész nemzet szabadsága meg legyen tartva, olyan kiváló
alakoknak, a kiket az a nemzet vezérül megválaszt, a veszedelmekkel, sőt
magával a halállal is szembe menni dicsőséges feladat. Csak meg kellett
gyújtani a lángot: égett az aztán magától is. Volt olaja elég abban a
szívben!
Azonban egyszer csak megállt a szél, a vitorlák lelohadtak: a hajó nem
ment előre.
A hajóskapitány jelt adott éles sípszóval. Arra az őrök felrugdalták
fektükből a gályarabokat s megkezdődött az evezés.
György először látott ilyent. Azon a kereskedő hajón, a melyen ő
idejött, nem voltak evezősök.
Nehéz munka!
A harmadfél öles evezőlapátot három ember emeli és húzza, a kik három
egymásfölé emelt karzatra vannak felosztva. Egyszerre kell mind a két
oldalon a huszonhat lapátnak felemelkedni és lecsapni a vízbe. Mikor
felemelik a lapátot, akkor az evezősök mind fölugranak a helyeikből s
előre toppannak, akkor aztán lemerítik az evezőt lapjával élesen a
hullámba s hirtelen hanyattvetik magukat az evezőpadra: az emberek
nagyot nyögnek, a feszített evező megrántja a karjaikat kegyetlenül s a
visszahulló láncz nagyot csördül. A hány evezőcsapás, annyi nyögés,
annyi lánczcsörgés khorusban. S ez így megy szakadatlanul, a míg újra
bele nem kap a szél a vitorlákba. Hátuk mögött jár a porkoláb, a ki
ügyel rájuk, hogy mindenki jól megmarkolja az evezőt s az izmai
feszüljenek. A ki nem jól húz, annak a hátát eléri a hosszú
rinoczeroszbőr korbács.
S az izmok munkáját jól lehet ellenőrizni, mert ing nincs rajtuk: az
egész felső testük meztelen, övön alul is csak rongy az öltözetük. Hozzá
vannak már edzve a tengeri légtől. Hanem aztán táplálékot eleget kapnak.
A gályarab munkájához erő kell, s a gályarab gazdájának ügyelni kell rá,
hogy igás marhája el ne csenevészszen. Mindennap háromszor kapnak húst
rizskásával! – Hát mi panaszuk lehet?
Nincs is. De nem szabad lenni. A gályaraboknak meg van tiltva az egymás
közötti beszéd. A ki megszólal, azt ütik. Rab dolga a hallgatás.
Hanem azt nem lehet tőlük megtagadni, hogy néha-néha, mikor pihenő óra
van, ne danoljanak. Az éneklés szabad. Sőt azt meg kell engedni a
gályarabnak, azért hogy a tüdeje táguljon.
Vannak közöttük görögök, örmények, olaszok, francziák. Minden csoport a
maga nótáját énekli.
György hallgatja ezeket a dalokat a födélzetről.
Egy este valami különösen mélabús dalra gyújtottak rá az evezősök, a
miben fájdalom, vágy van kifejezve, hogy Györgynek a szemébe szökött a
köny, mikor azt meghallá.
Elszégyenlette magát Pelargus előtt ezért a gyöngeségért s letörlé a
könnyet a szeméből.
Hanem akkor aztán azt látta, hogy Pelargus barázdás arczának a mély
redőin is végig csorog az a csodálatos víz, a minek a kútforrása a
szívben van.
– Ez egy magyar dal. Monda Pelargus szomorún.
– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? kérdé elbámulva György. Hogy
kerültek azok a török gályára?
– Hát mint hadi foglyok.
– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, a kik gyilkosságért lettek
gályarabságra elitélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?
– Régi magyar dal, mindenki ismeri.
Az evezősorból ez a dal hangzott fel chorusban:
«Szememből könypatak csorog
Emlékedre édes hazám.
Bár tatár rabszijat fűz rám,
Szivem csak érted dobog.
S aztán még komorabban folytatja:
«Bár még egyszer láthatnám
Kéklő bérczed kedves hazám
Vigan hunynám le szememet
Majd ha egy hant eltemet.»
– Taníts meg engemet erre a dalra. Monda György Pelargusnak.
– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.
– Megtanulhatok tőled, a míg a tengeri út tart. Ha Siciliáig jöttömben
megtanulhattam irni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok te
tőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az irás.
Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét.
Akkor meg épen el volt tőle György ragadtatva.
Most már kötelezte Pelargust, hogy grammatice szedje szét előtte a
mondatokat egyes szavankint.
Pelargus hozzáfogott.
– Szememből = «aus meinen Augen».
– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.
– Igen. «Szem» = «Auge». A magyar az emberi tagoknál soha sem használja
a többes számot: tehát «Augen»; «Szemem»; = «meine Augen». «Szememből» =
«Aus meinen Augen».
– Csodálatos egy nyelv.
Hát még mikor a «láthatnám» analyzisére került a sor.
– «Lát» = «sieht», «láthat» = «kann sehen», «láthatnék» = «ich könnte
sehen». «Láthatnám» = «ich könnte es sehen». S erre ugyan vigyázni kell:
mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor
szivesen lát, megtraktál s azt mondja: «igyál bruder»; de ha magyarul
szólalsz meg s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor
nem koczczint veled többet.
– Akkor ez még nehezebb, mint irni megtanulni. De legalább azt az egy
nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.
S betanulta ezt a szomorú dalt, a mit a gályarabok énekeltek.
S azután megtette azt, hogy a mikor a gályarabok odalent az evező
padokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztül
hajolva, beleénekelt az ő chorusukba: a miért azok nevető arczczal
tekintettek fel hozzá.
A gályarabok nevetnek is!
S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. «Ha
rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis
alamizsnát!» György odahajított nekik néhány piasztert.
Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló
dohányt vesznek rajta. Ezt nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák
pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az
egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.
Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a Mentorának:
– Hallod-e Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, a mi neked is tetszeni
fog.
– Mondd el, herczegem.
– Én már alig birok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet
megkezdhessem. Ha egy lánczot hallok csörögni, a vér a fejembe tódúl. Ha
egy kivont kardot látok, átfutja minden porczikámat a hőség. Kedvem
volna neki menni a zsarnokoknak és izekre tépni őket.
– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek diszére válnak.
– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, a midőn az
evezősök lánczcsörgésétől nem birtam elaludni, hogy egy éjjel mi ketten
megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a
tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a lánczait, felfegyverezzük
őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán
felkonczoljuk a helyőrséget: elfoglaljuk a gályát s azzal kitüzzük a
szabadság zászlaját.
– Herczegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!
– Miért?
– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s
a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.
– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török
szultánnak a magyarokat a gályához lánczolni? Ki adott neki arra jogot?
– A hadi szerencse. Ezek itten hadifoglyok.
– Hadi foglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a
magyarok török hadifogságba?
– Hja édes herczeg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labanczok
voltak.
– És mi?
– Mi pedig kuruczok voltunk.
– Hát a kurucznak, meg a labancznak egymást gyülölni kell, bárha mind a
kettő magyar is?
– Bizony gyülölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal,
lőttük lánczos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére,
kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.
– No hát az jó volt akkor, a mikor hadat jártatok; de itt most nincsenek
ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint lánczra vert rabszolgákat,
a kik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a
rabláncztörésbe, a zsarnokok elleni gyülöletbe, hogy a hol rabszolgákat
hallok nyögni, lánczot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba,
hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s ketté hasítsam vele a
fejét.
– Fogadj be egy kis filozofiát a kebledbe herczegem; mert filozofia
nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relativ
dolog; attól függ, hogy érzi-e a terhét az, a kire rá van mérve, vagy
nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzá szoktak a maguk
állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s
kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kivánkoznak-e haza? Nem
kivánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, a mit eldalolnak; de
nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itten ülnek. «Minek mennénk mi a
hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink
elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak.
Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene, vagy rabolnunk:
még több verést kapnánk, mint itt s utoljára felakasztanának. Itt pedig
összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a
másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el
a jég!» Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzá szoktak.
– Talán hát jó néven sem vennék, ha fel akarnám őket szabadítani?
– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek
a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, a kik otthon vannak, minden
sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is
rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az
idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját birája, nem az ország
törvényei szerint itél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha
törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a
jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a
telkét fölmérik. Vannak magyarok, a kik a legkinosabb rabszolgaságnak
tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tüznek ki; s
inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják:
a kiknek a börtön nem oly rettenetes, mintha a templomukba jezsuitát
visznek misét mondani. S a kik azért, hogy ezt a láthatatlan lánczot, a
minek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek
kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni,
táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik,
joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak te rád, mint
megszabadítójukra. Érted-e már?
– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, a
mit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, a mit a lélek visel. De hát
hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a
magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve
már, hogy itten ülnek. De hát vajjon azok a magyarok, a kik otthon
húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz épen olyan jól, mint ezek itten?
Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni.
A választ erre a kétségre megkapta évek mulva a bátyja, József; bele is
halt, a mikor megkapta.
A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott hogy néma volt. Szavát nem
lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sipja, azzal szokott jelt adni.
Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.
Salonikinál horgonyt vetett a hajó, hogy élelmi szereket bevegyen. Itt a
kormányzótól egy csausz jött ki a hajóhoz, a ki a hajóskapitánynak egy
levelet hozott, meg egy csomagot.
Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyilt a kapitánynak a szája.
Maga sietett György kajütjébe s a szelám után meghivta őt magához
ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt herczegnek czímzé, a kisérőjét
pedig muteszerifnak.
Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes diszkaftán, öv és kövekkel
kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezér
György herczegnek megtisztelő ajándékul.
Attól kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre.
Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herczeget fogadni
Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép
háremhölgyek; paripák.
– Tökéletes a diadalunk! Mondá Pelargus, mikor Györgygyel egyedül
maradt.
S aztán egész az Aranyszarv öbölig építék a szebbnél szebb
fellegvárakat.
A Rumili Hiszszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak, a mely a
hajóskapitánynak levelet hozott.
Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés
szó abból állt, hogy a «gyaur» ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és
egyáltalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához
kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat és mehet,
a merre akar; de csak a kis-ázsiai parton.
Az a kis véletlen történt időközben, a hogy Pelargus a csausztól
kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezirt, a
becsületes mészárost, letették s elküldték Syriába kormányzónak, (ez
nagy barátjuk volt a magyaroknak) s helyébe emelték a szultán iró
diákját, a ki egyuttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen
eredt a helyzet gyors megváltozása.
Pelargus kiszállt és előre sietett teveháton tudatni Rákóczyval fia
megérkeztét.
György magára maradt a hajón s volt módjában elmélkedéseket tartani a
török diszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak
meleget, melegben nem adnak hüsset.
Diszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltüntek a délibábbal.