György bizonyára nem számlálta a napokat, a mik ezután következtek.
A földön kívül nincsen idő. S a kik szerelmesek és boldogok, azok nem
élnek ezen a planétán.
Az a sziklai barlang kastély, a maga csodálatos függő kertjével, az volt
az ő egész világa.
Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák
kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, a melyet Io tündérkeze
izletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet,
hol egy csiperkefészket, a mivel a lakomát változatossá tegye. A
narancsfák, a granátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló
csókok. Mi kell a szomj eloltására több?
Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis asteroidban élni, mint Sicilia
szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del
Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint
a minő Iónak az istennői termete, a kondor hajától elkezdve a rózsaszinű
körme hegyéig. – Hajh, milyen geographia!
És a mellett minden nap más nő. Egyszer sem az, a mi tegnap volt.
Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri
medúza szinei: öt perczig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka
világító fény! A szivárványnak hét szine van, a szerelmes nőnek hétszer
annyi.
Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb
menhelyet, mint a milyen Io sziklafészke volt.
Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények
mondhatlan illatárja között, egy Hesperidák kertje, s annak a háta
mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos
csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a
nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van,
a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán
jegeczczé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit
mögött hűs levegő van.
Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje meg nem
szünik. A délvidék vándorai most huznak nagy csapatban a tengeren át s
Sicilia a pihenő helyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig
érő szamóczáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.
Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után
egyszerre hideg lesz a lég s csak később enyhül fel ujra; de a házikót
langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinczeodúban. Itt
már fel van találva a gőzfűtés.
A jó etyepetyével[108] elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, a
mit a lapos háztetőn szoktak elkölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék
boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre s behinti
ezüsttel a komor sziklákat.
Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától,
leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a
poezise.
György áhítattal hallgatja az új Sheherezádét, míg mind a kettőnek a
szemeit lezárja az éjfél s fut a hold csónakja fölöttük odább; a
fülemülék versenyeznek egymással, egyik csalitból a másikba.
Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.
György észre sem vette, hogy átalakult sicziliaivá. E csodálatos föld és
e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes
ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban
tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.
Talán úgy elmult volna itten, hogy a történetiró fel sem jegyezte volna
a nevét.
Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel
György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn
végig hengergetni magával együtt.
Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve
összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van
felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.
A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy
György jól odaütötte a hátát a falhoz.
A másik perczben aztán ő hengergette vissza a tulsó oldalra Iót, akkor
meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.
De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io s annak a feje
is nagyot koppant ezuttal a falon.
– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem. Panaszkodék György.
– De én még kevésbé szeretem. Válaszolt rá Io.
– Hát akkor minek csinálod?
– Nem én csinálom; hanem te!
– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.
– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.
Erre mind a ketten fölnéztek az égre.
– Nézd! Nézd! Suttogá György. Hát ki lopta el a holdat az égről?
– Aztán meg a csillagokat?
Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.
Egyszer aztán megszólalt az, a ki ezt a játékot csinálta velük: egy
erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész
házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.
– Mi ez? kiálta fel György, elijedve.
– A hegy háborog. Monda neki Io. Sokszor megjön ez.
A mi az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a monte Frumento
kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájából
kitörő tűzoszlop által.
– Ne félj! biztatá Io Györgyöt. Ez csak a Monte Frumento.
Ez csak a kis öcscse az öregnek. Nem ő maga haragszik.
De Györgynek ez is elég volt.
A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a
völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszinű fény kezd felderengeni,
mely egyre jobban tért foglal el, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam
tör elő.
Sietett magával levinni Iót a háztetőről.
Az egész ház recsegett, ropogott: de ellentállt. A kik azt építették,
már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.
De azért még sem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda
alant a pinczében oly erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az
elzáró üstöt s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a
pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.
Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az
ősembert kiverni a maga boldogságából.
Az a csendesen hulló csermely sugár ott a barlang előtt szintén
átalakult harsogó zuhataggá s az aláomló víz fekete volt.
És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott,
hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, a hogy a tűzokádó gyomrából
kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.
– Fussunk innen, kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk
Taorminába, míg a láva utól nem ér.
S azzal gyorsan, a hogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket,
rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztól a völgybe, beburkolva a
fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.
Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.
Veszedelem volt a futás: mert a sziklaoldalokról óriási kolonczok
rohantak alá, miket a földrengés ledöntögetett.
Io csakhamar elfáradt a futásban, lábait égette a forró homok.
– Hagyj engem magamra itt a forrásnál, lihegé, midőn a sziklaforrást
elérték. Te menekülj magadban.
De ez a forrás is iszapot okádott most tiszta víz helyett.
György nem szólt semmit, csak az ölébe kapta a szerelmesét s úgy futott
vele odább.
A hamuesőtől azonban olyan sűrű sötétség volt előtte, hogy a sziklás
uton maga is csak bukdácsolva tudott előre hatolni. Azt sem tudta, hol
jár?
Ha világos lett volna, találhatott volna valami hegyi ösvényt, mely a
lankákra fölvezet: de ebben a vak sötétségben kénytelen volt találomra
botorkálni előre.
S a hamueső kezdett már borsónagyságú kősalakkal vegyülni.
– Dobj el, és hagyj itt vesznem! nyögé Io.
György annál jobban szorítá magához.
Most egyszerre egy minden érzéket megbénító zuhaj hömpölygött végig a
föld alatt s egyszerre tűzfény borítá el a vidéket.
Maga az öreg szólalt meg: a Monte-Gibello s azzal együtt egy égostromló
tűzoszlop lövelt fel a magas kráterből.
Ezzel a hamueső megszünt: a sötétség is elmult.
A szűk sziklavölgy véget ért, s kiszakadásánál lehetett látni a régi
csinált utat, mely Taormina felé visz.
– Az úton vagyunk már! Rebegé György, ne félj, megmenekülünk.
– Várj csak. Mondá Io. Majd megtudod nemsokára, hogy minő menekülés ez?
A hol a forró hamutalaj véget ért, ott már Io leszállhatott György
öléből s a maga lábán futhatott tovább.
Mind a kettőjüknek fekete volt az arcza, mint az ördögé. Iszonyat volt
egymásra nézni!
Nem sokára bekövetkezett az, a mitől Io tartott.
Fenn a légben elkezdett valami tompa bőgés, búgás támadni, mely nem
hasonlít a villámsugár dörgéséhez, annál huzamosb. Az Aetna által az
égbe felhányt kődarabok kezdtek visszahullani a földre. Még tüzesek
voltak, mikor leestek. Lehetett őket látni, mint ív alakban lehulló
vérveres csillagokat. A hová leestek, sziporkázva ásták be magukat a
földbe.
György két karját tartá Io feje fölé. – Mintha védelem volna az egy
ilyen pokolbeli meteor ellen!
Az izzó kövek egyre sűrűbben hullottak.
A szép (római időből való) viaduct mellett, volt egy csinált kút. A
sziklába volt vágva egy kis fülke, s annak a közepéből folyott a tiszta
víz egy meduzafőn keresztül egy kagylóalakú márvány medenczébe.
Ennél a kútnál megállítá Györgyöt Io.
– Nem futunk tovább. Meg kell halnunk. Igy is jó lesz. Itt mossuk meg az
arczainkat, hogy ne menjünk ilyen ördögpofával a mennyországba.
Azzal letérdeltek a kút medencze elé s megmosták az arczaikat, szép
fehérre pirosra.
Törülközőjük nem volt: felszárították egymásnak az arczát a csókjaikkal.
Akkor aztán nem féltek többé.
A mint az ki volt mondva, hogy «meghalunk», csodamódra elmult a
szivükből minden rettegés. A nagy kataklyzma nem volt rájuk nézve többé
más, mint egy felséges látvány.
Az isteni tűzbálvány, mely siet elfoglalni a helyét a biborral
bekárpitozott égben; a rózsaszinű jégkúp, a skarlát-piros sziklák, s a
tűzfelhőkből alá szálló aranyveres csillagok: – és mind ez vissza ragyog
két szempár tükrében! Az ember nem tudja, melyik felségesebb? a
valóság-e, vagy a tükörkép.
Átölelve tartották egymást. Szeretve, csókolózva meghalni! Hát lehet
ennél nagyobb gyönyörűség? Mikor egy-egy óriási olvadt kőtömeg a
közelükben lecsapott, szikraözönt szórva maga körül, bravot kiáltottak
neki, s ha jött egy kén-gomoly, olvadt ércztömeg, hosszú fényfarkat
húzva maga után, sisteregve vonult el a fejük felett: azt megtapsolták.
Melyik van hát nekik szánva?
És aztán közben elmondták egymásnak, hogy milyen boldogok voltak.
Elmesélték ujra a tündéri örömöket, a szerelem százféle bohóságait, s
ujra kezdték a szerelmi esküdözést: milyen szép vagy! szeretlek,
imádlak! Provokálták a bömbölő Aetnát a dévaj kaczagásukkal, inzultálták
a mennydörgő felhőket csókjaik csattogásával.
Hahaha! Ha ti csókolóztok, hát mi miért ne csókolóznánk?
S az égből alázuhanó kövek, az égő meteorok, a lángoló kéngomolyok
szépen kikerülték őket leestükben. Itt két szerelmes ölelkezik: – oda
nem eshettek.
Még a vén föld Isten is hozzájárult a tréfáikhoz. Ők ott ültek a
kútmedencze párkányán: a föld egy lökést adott nekik s azzal leestek a
kút mellé. Akkor aztán csak úgy is maradtak. Jó az ember fejének a
földön.
– Hallod ezt a morajt? Monda György Ionak. Ez egy corricolónak a
dübörgése.
– Oh te bohó! A földrengést a kétkerekű talyiga görgésének veszed.
– De bizony corricolo gördülése ez, jól hallom.
A mint aztán felemelték a fejüket a földről s kikémleltek a kútfülke
alól, akkor látták, hogy csakugyan kétkerekű jármű döczög az egyenes
úton feléjük, melyet két szamár vontat; az ülésben egy barátforma alak
ül; csuklyája a fejére húzva. Az égi tűzfényben ember és állat feketének
látszik, hosszú éles árnyék vonul utánuk az úton.
– Nézd! ott jön az ördög, a ki elvisz bennünket! szólt dévaj nevetéssel
Io.
Csakugyan a földalattiakkal kellett szövetségben lenni annak az élő
teremtésnek, a ki ezen a réméjszakán kétkerekű laptikájával meginduljon
fölfelé azon az uton, mely az Aetna felé vezet. A ki Istennel van, az
menekül innen inkább, a hogy a szamarai futni birnak.
Ez pedig közelebb jön.
Már odaért a kút elé. A szamarak érzik a víz szagát s ösztönből is
odafutnak corricolostól a vízmedenczéhez.
Az a csuklyás alak pedig, a szekéren, a mint meglátja az ifjú párt,
leugrik a kocsiról s mély dörgő hangon szól:
– Ah! Io! Giorgio! Értetek jöttem!
Annak még fekete az arcza a hamuesőtől: csakugyan olyan, mint Belzebub.
– Ki vagy, mit akarsz velünk? kiált György, merészen eléje állva a
félelmes alaknak. Mi neved?
– Pater Oloferno.
– Padre Oloferno! Kiálta kétségbeesetten Io. Mondtam ugy-e, hogy a sátán
jön értünk, a ki elvisz bennünket.
– Legyen eszed! Hiszen Pater Oloferno nem a sátán.
– Én tudom kicsoda padre Oloferno! meg hogy kicsoda a sátán. Padre
Oloferno nem a sátán, hanem mégis a sátán jött értünk.
Pater Oloferno mérgesen kiáltott rájuk.
– Valamennyi szentekre: ne disputáljatok most a sátánról, hanem kapjatok
fel a corricolóba; aztán siessünk Taormina felé.
De Io makacskodott.
– Nem! Nem! Én nem hagyom a Györgyömet tőlem elszakítani. Mi
megegyeztünk, hogy itt halunk meg. Most akarunk meghalni együtt. Mikor
legjobban szeretjük egymást. Ugy-e Giorgio?
S olyan erővel csimpajkodott bele, hogy György mozdulni sem tudott.
– Ejh! Bolond gyerekek! Dörmögé Pater Oloferno, s nem sokat
teketóriázott velük; hanem felnyalábolta mind a kettőt, a hogy egymást
átölelve tarták s mint két ölbeli babát, odavitte a kétkerekű
szekeréhez, behajította s azzal ráhúzott a két szamarára a fustélyával,
s maga gyalog futva mellettük, vitte a kétségbeesett szerelmes párt –
igazán úgy, mint a kiket veszteni visznek.
Io egyre kiabált és sírt, hogy mért nem engedik meghalni? s biztatta az
égből hulló köveket, hogy oda sujtsanak le az ő fejére, de a mit azok
hallatlanná tettek.
Az Aetna lángoszlopa egész felleget támasztott maga körül. Pluto
beleártotta magát Jupiter hivatalába. S a pokolbeli felhő is villámokat
szórt és mennydörgött.
Egy erős szélroham, mely a tenger felől jött, egyszerre félretaszítá a
lángveres füstkárpitot, melylyel az ég be volt terítve s átverte az
Aetna déli oldalára.
Az ég egyik felét ismét elfoglalták a csillagok; a hold vékony ezüst
sarlója ott úszott a sötétkék boltozaton. Véletlen csillagtalálkozás
folytán épen ott ragyogott a holdsajka fölött a Jupiter fényes csillaga.
Io nagyot sohajtva mutatott fel az égre.
– Nézd! Monda Györgynek. Ott van az égi jel, a mi teneked szól. Tudod,
mi az a félhold, azzal a csillaggal?
– Nem tudom.
– Az Törökországnak a czimere.
– Azt meg épen nem tudom, hogy mi dolgom van nekem Törökországgal?
– Azt sem tudod? No majd megtudod nem sokára.
A corricolo a két szamárral szerencsésen eljutott a taorminai
gesztenye-erdők közé, a hol már kevesebb volt a veszély.
Ezen az oldalon tiszta volt az ég, az óriás fák zöld boltozatain
keresztül kandikáltak a csillagok, s a bokrok közt repkedtek a
fénybogarak.
Mikor hegynek fölfelé vitt az út, a két szamár csendesen czammogott: a
kocsivezető szerzetes maga is segített tolni a szekeret. György beszédbe
ereszkedett vele.
– Isteni gondviselés volt az, atyám, hogy te értünk jöttél most ezzel a
corricolóval.
– Az volt fiam.
– Honnan jöttél?
– A kolostorból.
– De hisz az nagyon messze van ide.
– Még tegnap este indultam útnak.
– Hogy mi értünk jőjj?
– Hogy «te érted» jőjjek.
– De hiszen tegnap este még csendes volt minden a földön. Mi a
kaszáscsillag feljöttéig ébren voltunk és beszélgettünk. A tűzhányó nem
nyugtalankodott. Csak egyet-egyet mordult; de azt már megszoktuk. Hogyan
sejtetted te azt meg, hogy minket a tűz ki fog zavarni a fészkünkből?
– Nem tűz zavar ki téged a boldog fészkedből, édes fiam: hanem a jég.
– A jég? szólt elbámulva György. Hát hol van itt jég?
Io értette már ezt.
– Hát nem érzed, hogy itt van a jég a mi sziveink között.
– El is fog akkor ott olvadni, mondhatom.
– Bizony nem fog elolvadni, kedvesem: akármilyen forró legyen is a mi
szivünk.
Mire a corricolo feljutott az út legmagasabb pontjára, már akkor
virradni kezdett.
Csodálatos hajnal! Keleten sárgul az ég alja, majd biborszínbe megy át,
a tenger azurkék, a jónai hegyek olyan közel látszanak, délnek veres
kárpittal van behúzva a firmamentum, melyet tűzoszlopként támogat az
Aetna kitörő lángja. A hegyrepedésen egy világító sáv kigyózik alá: a
kiömlő láva. A sűrű gesztenye-erdő alatt vidám mulató-lakok falai
ragyognak a hajnalpírban. Alább Taormina felséges romjai tündöklenek a
hajnalfénytől. Az öbölben egy két-árboczos gálya áll horgonyon, behúzott
vitorlákkal. S fenn az égen még látszik a félhold, közepében a fényes
csillaggal. Annak a hajónak az árboczán ugyanazt a jelt lobogtatja a
veres zászló.
– Látod azt a hajót ottan? szól Io, erősen megszorítva Györgynek a
kezét.
– Látom. Két-árboczos török schooner.
– Az a jéghajó.
– Hát mi közünk nekünk egymáshoz? Nekem meg a jéghajónak.
– Kérdezd meg csak padre Olofernotól.
Pater Oloferno kérdezetlen is felelt.
– Emlékezzél rá fiam, hogy a midőn az Aetna tölcséréhez felvezettelek,
te voltál, a ki azt kieszelted, hogy a kúpot ellepő jégnek nagy vásárt
lehetne szerezni olyan országokban, a hol a jeget csemegének használják
s messzeföldről hozatják öszvérháton. Hajóval könnyebben el lehetne
szállítani.
– Tudom. A költséget előre át is adtam a perjelnek, a mibe egy hajó
kibérlése kerül.
– Azt a pénzt most visszakapod, nyereséggel. Egy smyrnai hajós
elvállalta a jégszállítást, s megvette készpénzen a jeget. Innen ő azt
Konstantinápolyba fogja szállítani.
– Hát az igen derék dolog. A te kolostorod is nyer vele, meg én is.
– A hajó már meg van terhelve az egész jégrakománynyal. S indulásra
készen áll.
– Hát csak szedje fel a vasmacskáit, feszítse ki a vitorláit, s aztán
induljon Isten hírével, vagy ha török hajó, hát Allah hírével, a maga
útjára.
– Azt még ma tenni fogja: csak te rád vár.
– Én rám vár a hajó? – Hát miért vár én rám?
– Hogy elvigyen magával.
Ezen már meg épen nagyot nevetett György.
– Hogy én is elmenjek a jéggel? Hisz nem akarok én sorbetet, meg
fagylaltot készíteni Stambulban.
– Hát elfelejtetted már, a mit nekem mondtál odafenn a Monte-Gibello
kúpján?
– Bizony nem emlékszem már semmire.
– Mikor választ követeltél a tűzhányótól ama kérdésre, hogy miért vagy
te itt most?
– Kérdeztem volna? Hiszen nagyon jól tudom.
S azzal hangos csókot czuppantott Io könnyező szemére.
– Nem ezt a választ kaptad a kérdésedre, fiam. Hanem, hogy olvasd el azt
a levelet, melyet magaddal hoztál, czímzet nélkül: s a mit abból a
levélből megtudtál, az annyira kétségbe ejtett, hogy bele akartál
rohanni az Aetna kráterébe.
– Emlékezem rá. Az volt abban a levélben, hogy engem azért küldtek ide,
hogy holtig el legyek temetve, hogy ez a sziget rám nézve egy börtön:
öröm nélkül, szerelem nélkül.
– És akkor fordultál a másik elementumhoz, a jéghez, tanácsot kérve, s
attól jött az a gondolatod, hogy az Aetna jegével kereskedést lehetne
űzni a keleti tartományokba, s akkor te magad is elszökhetnél innen egy
jégszállító hajóval.
– Igaz, hogy azt mondtam, mert akkor nagyon el voltam keseredve. De most
már nem tartom ezt a szigetet börtönnek: nem akarok innen menekülni. Itt
van nekem a menyasszonyom, az én kis feleségem. Most már boldog ember
vagyok, s csókolom a kezét a császárnak azért, hogy ideküldött.
Kibékültem minden ellenségemmel. Senkivel sem vagyok haragban. Egészen
itthon vagyok már. Eszemben sincs, hogy innen elszökjem.
Pater Oloferno most már kemény hangnyomattal szólt.
– De hogyha a hazád szólít?
– Hazám? Hát van én nekem hazám? Hogy hivják ezt az országot?
– Magyarország.
– Aha! Ismerem azt a patriát: onnan jönnek a csikósok, a hajtsárok, meg
a drótos tótok Bécsbe. Nem vágyom utánuk.
– Nem azokból áll a te nemzeted! Az délczeg, vitéz, nemes faj, a ki
századokon át védbástyája volt a keresztyénségnek, hős lovagja a
szabadságnak s most nyög az idegenek uralma alatt.
– S hogyan segíthetnék én ezen a nemes népfajon?
– Úgy, hogy ha most innen elmenekülsz, felhasználva a kedvező alkalmat,
a mikor a kémeid nyomodat vesztették, s aztán elvitorlázol oda, a hol
dicső atyád számüzetésben él. Az ő neve, a Rákóczy név maga egy tábor.
Ha egy Rákóczy a haza földjére leteszi a lábát, a föld megrendül alatta,
s ha az ébresztő szót elkiáltja, a halottak föltámadnak: egy egész
halott nemzet s összetöri lánczait.
– Hát miért nem megy az atyám oda?
– Azért, mert egész Európa minden hatalmasai kötést csináltak ellene,
hogy őt fogva tartsák a pogányok földjén. Atyádnak, a nagy fejedelemnek
meg van tiltva bármely keresztyén országba belépni. S a ki menhelyet,
védelmet adott neki, a török szultán, az egyúttal az ő börtönőre, a ki
vigyáztat rá, hogy menhelyét el ne hagyhassa. De ha te odamégy az
atyádhoz, hogy ő átadhassa neked a maga hatalmát örökségül, s rád
ruházhassa azt a nagy küldetést, a melytől ő maga el van zárva: azzal te
megjelenhetsz Francziaországban, odaléphetsz a király elé, a kivel
rokonságban állsz, s megújíthatod vele azt a szövetséget, a melyben
dicső atyád állt az ő nagyatyjával, s hadsereg élén térhetsz vissza
hazád felszabadítására.
– Különös beszéd egy paptól. De hát ki hivott engem? Én nem hallom a
hívást.
– De hátha én küldelek? Ha én mondom azt, hogy eredj!
Ezt Io mondta Györgynek.
György nagyot bámult kedvesére.
– Te küldesz engem?
– Én! Giunchi Albufeda Io! A mór fejedelmek utóda; a ki nem felejtettem
el soha, hogy hazám szabad volt s nemzetségem úr volt e kis hazában. Én
mondom, hogy eredj! Vége van a csókolózásnak: kezdődjenek a
kardcsattogások. Én, a ki szeretlek, a ki imádlak! A ki Bécsben is
megszabadítottalak ellenségeid hálójából, a ki ide is utánad jöttem, itt
is elrejtettelek, sziklaodúmba; megkötöztelek a szerelemmel, hogy
látható ne légy, életjelt ne adj. Én mondom neked: most nyitva van a
börtönöd ajtaja! Csak egy napra! fuss innen! És aztán végezd el, a mire
a sors elhivott. Szabadítsd fel hazádat! Akkor az én hazám is
felszabadul.
– Velem jösz-e?
– Hova gondolsz? A hová neked menni kell, ott nincs szükség szerelmes
leányra. Oda nem kell boldog ember. Abban a perczben én sem vagyok többé
nő: férfivá változom át s fegyverrel a kezemben megyek ellenséget
irtani.
– Hát elhagyjalak hűtlenül? Az esküdt feleségemet? Hisz megver az Isten.
Io most gyöngéden borult György vállára.
– Kedvesem. Első és utolsó szerelmem. Nem ver meg téged az Isten, ha
engem elhagysz. Engem se, ha tőled elválok. Nem voltunk mi hitves társak
soha.
– Hát nem esketett bennünket össze az oltár előtt pater Oloferno?
Io mosolygott, de már a szemeiben ott ragyogtak a könnyek.
– Emlékezel úgy-e, drágám, milyen nevetés lepett meg engem egyszer,
mikor valamit kérdeztél tőlem? Aztán megint, hogy nem tudtam magammal
birni, mikor az esküvőnk szertartása lefolyt: egyre nevetnem kellett, s
mikor te unszoltál, hogy mondjam meg, miért nevetek folyvást? akkor azt
mondtam neked: «majd megmondom neked egyszer, hogy miért nevettem: de
már akkor sírni fogok.»
Zokogott már.
Ekkor meg azt nem értette György.
Végre aztán a sírást kaczagással keverve rikácsolt fel Io.
– Hát te vaksi! Hol van a két szemed, hogy nem ismertél rá? Együtt
jártál vele a Monte-Gibellon: s tőlem kérdezed, hogy hová lett? Hisz ez
Padre Oloferno a te megmentőd, a te védelmeződ, Pelargus.
György ekkor ébredt a való tudatára.
Valóban ő az: csakhogy Bécsben délczeg csikós volt, athleta termetű,
sodrott bajuszú, hosszuhajú magyar, itt pedig szakállas, bajusztalan
olasz barát, görbe hátú, lecsüngő fejű, kurtára nyirt hajjal és
kiborotvált pilissel.
A kuruczvezér nagy mestere volt az átalakításnak: hajdanta is megjárta
Bécs városát álczázottan, s ő fogta el a híres Ocskait, Rákóczy áruló
vezérét, a tábora közepén, a ki az oláh czigány alakjában nem ismerte
fel hajdani kenyeres pajtását.
Mikor aztán Oloferno kiegyenesíté előtte összegörnyesztett termetét,
akkor ráismert.
És akkor aztán a nyakába borult.
– Én vagyok Pelargus; mondá az álszerzetes. Atyád vezére egykor: a te
őröd, védelmeződ gyermekkorod óta. Engem biztak meg az ország
elégedetlen fejei, hogy téged kiszabadítsalak s atyádhoz vigyelek. Most
itt a szabadulás percze. Ne tétovázz. Kövess. Én is veled megyek.
A gályáról felhangzott a hajótülök szava, mely az indulásra készséget
jelenté.
– Siess! kiálta Io. Nem vagyok feleséged.
De György nem állhatta meg, hogy még egyszer át ne ölelje kedvesét.
Io visszatiltá.
– Vége van! Ez a könny volt rajtam az utolsó, a mi asszonyi! Letörültem!
– Mától fogva férfi vagyok.
S hogy erős lelkéről bizonyságot tegyen, kirántá övéből azt a kést,
melynek markolata mindkét végén pengével van ellátva. A tőr egyik hegyét
a saját szivének, a másikat kifelé irányzá.
– A siciliai leányok így szokták a csókot visszautasítani.
A hajótülök másodszor is szólt. Oloferno megkapta az ifjú kezét s vas
erővel ragadta magával le a parti lejtőn. Io alakja eltünt tőle örökre.
S az egész boldogság szétfoszlott, mint egy édes álom.
Percz mulva ott ültek a csónakon, mely őket a hajóhoz szállítani
készült.