A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind
népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szijjal körül
csavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körül tűzködve
szent képecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy,
elefántcsontból; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházagygyal, arany
veretű betükkel.
Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó
nemes.
Io bebocsátá őket a csapóajtón.
Nagy lármával mentek be a házba, olyan fenhangon beszéltek, hogy György
minden szavukat meghallhatá a pinczeajtón keresztül.
– Elszalajtottuk a madarat, szólt az a vékony tenor hang, mely Iót, mint
hugát üdvözlé.
– Bizonyosan elvert benneteket! Kötődék vele Io.
– Ahá! elárulta a kelepczét előtte valaki; visszafordult a ficzkó fele
úton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban
van már.
– Hát a többiek hol maradtak?
– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.
– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.
– Igen. Én lőttem meg.
– Tán marmota?
– Nagyobb.
– Talán vad kecske.
– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.
– Vad öszvér?
– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki
lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a
lakodalomhoz.
(No derék sógor! Mondhatom. Gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző
vőlegénynek az öszvérét s azzal tartja ki a lakodalmat.)
Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.
– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni, beszélte
Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. Az
átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az
utolsóig elfogytak.
– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.
– Kitől kapjuk meg?
– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.
– Ha a Satturno el tudja csipni.
Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a
maga csapatjával.
Annak bassus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál
vékonyabb lett.
– Hoztál polentát? kérdé Domenichino.
– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.
– Hát egy tömlő bort?
– Azt útközben megittuk.
– Hát a contét elfogtad-e?
– Én? Hiszen ti lestetek rá.
– Hát akkor mit hoztál?
– Egy barátot.
– Hát azt hol hagytad?
– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.
– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs
hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!
Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.
Mikor két sicziliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem
párdal (nem dialog, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a
füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor
a másik is elhallgat.
Egy ilyen pauzát felhasználva, közbe szólt Io.
– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tized magatokkal nem
tudtátok elfogni a princzipét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt
egy magamban.
Azzal felnyitotta a pinczeajtót s lekiáltott Györgynek.
– Herczegem, jöjj elő.
A két bátyának tátva maradt szeme szája a bámulattól, a mint ezt az
idegen alakot meglátták a sülyesztőből kiemelkedni.
A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt; hosszú nyaka,
kiálló Ádámalmacsutkával, sápadt arcza, ritka szakállal, de nagy
szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban
elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy
nézett ki, mintha ülne. A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles
vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arcza nőve szakállal,
bajuszszal és szemöldökkel, hogy a míg meg nem szólalt, nehéz volt
kitalálni, hogy melyik a képes fele?
A két előkelő nemes, a mint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak,
hogy a nővérének a boudoirjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra
förmedt s rárohant czimerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott
rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú
volt, hogy a csőnek a vége túl ment Györgynek a fején s a szűk szobában
nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy
csavarintással kivette a kezéből a tőrt s a háta mögé dobta, s aztán
félkézzel megkapta a kecskebőrénél fogva s úgy odaültette a kőpadra,
hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.
– Maradj veszteg! Mondá neki György. Te meg ne hadonázz azzal a
puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal
jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.
A várkastély, a grófi czím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két
hatalmas ökle.
– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért, folytatá György. S ha a
móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.
A «fizetek» szó épen varázshatással birt. A puskákat szegletbe
támasztották.
György adta a grand seigneurt.
– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek az én jegyesem, jól ismeri
fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a franczia
királylyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem
szorultam rá, hogy a ti grófi czímetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért
fogadtam el a ti családotoktól elkobzott uradalmak donátióját, mint hogy
annak a jövedelmét ti nektek, a kik száműzve vagytok, átadjam. A mi a
bérlőtől, s a malandrinoktól megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül
moringolok az én menyasszonyomnak ezer skudit, a mit a kincstáratokba
deponálok.
De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.
– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána,
hogy becsületes lakomát készítsetek, itt a pénz! Hozzatok a görögtől a
mi jó és drága.
Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, a min a fuggitivik
röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a
házikóból, futtában czímezve az inyenczségeket, a mikkel a mai
lakodalmat gazdagítani szándékoznak. «Cannelloni! mortadella!
prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!» Nagy vendégség lesz ma
itten. Az albergo csak egy futamodás, a hol mindezt megkaphatni, csengő
pénzért. S éhes embernek gyors a lába.
– Küldjétek fel a barátot! kiálta utánuk Satturno bátya.
– Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.
– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell, mondá Domenichino.
– Nekem van egy, mondá György; de ez az apámról rám hagyott czímeres
gyűrű, a melyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kezére
nem adom, a midőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.
– Jó lesz ahhoz az én két függőm, monda Io, lecsavarva a füléből a nagy
karikafüggőket, a miket gyűrűnek is lehet használni.
– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! Erősködék
Domenichino.
– Jó lesz, mondá György. Ird meg te, sógor Domenichino.
– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem. Menté
magát az ifjabb bátya.
– Hát talán te Satturno?
– Hah! Én nekem meg épen csoda irásom van! De most épen írógörcs van a
kezemben; nem tudom a tollat fogni.
Io közbenevetett.
– No akkor ki van egészítve a társaság, mert a princzipe meg épen nem
tud írni, a hogy én sem.
– No majd megírja a barát.
– Ha van tintája, papirosa?
– Hogy ne volna? A nélkül nem oszthatna gyónó czédulákat.
Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a faczipője
csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.
György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az ætnai
vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.
– Hát téged hoztak ide erővel, szent atyám?
– A gondviselés újjmutatása volt ez, fiam.
György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a
grófkisasszonynyal, egyházi szertartás szerint.
Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is
volt.
– De elébb a házassági szerződést kell megírni.
A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost,
tollat, kalamárist. A két bátya két oldalt diktálta neki, hogy mi legyen
a házassági szerződésben.
Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony irják alá a
szerződést.
A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a
vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szórította a tollat s úgy vezetve
a kezét oda rajzoltatta vele az írás alá szép öreg betükkel: Giorgio di
Rákóczy de Felsővadász.
Azt senki sem tudta (Io sem) hogy György a tengeri utazás alatt
megtanult Pétertől írni.
György az alatt, a míg a barát a kezét vezette a papiron, elolvasá az
okiratot.
Egy sympathetikus reczept volt az a sáskák ellen.
György furcsán nézett a barátra.
Az pedig ő utána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal iratta alá a
nevét – a sáskareczeptnek. A barát kiverte a tollát s átadta az írást
Satturnonak.
Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.
Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági
szerződést aláírja. Mi nevetni való van azon?
– Mit nevetsz ezen az íráson? kérdezé Iótól német nyelven.
– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a
pofáján. Nézd csak ezt az arczot!
– Én nem találok semmi nevetni valót rajta.
– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!
– Akár hogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes jámbor arczú
férfiúnak találom, mondá György.
– Hát hisz «azon» nevetek épen!
S nem birt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői
ceremonia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre.
Mindig félreforgatta a fejét.
– Az ördög látott ilyen menyasszonyt, káromkodék Satturno bátya. Más
jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!
Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak
úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a félöklét a szájába
sajtolta, mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a
tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő
komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.
Csak páter Oloferno arcza maradt nyugodt és hivatásának megfelelő.
Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy
olvasá fel a breviáriumból a benediktiót, úgy köté össze a kopulált
párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arczának
megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy missionáriusnak, a ki
a vad emberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett
látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonsura képezett.
Megáldá az ifju párt s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.
– No! A nyakában van már a princznek a gúzs! monda Satturno
Domenichinónak; a mint vége volt a ceremoniának. Legyen neki az ő hite
szerint! dörmögé Satturno.
Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénynyel és gratulált
neki a menyasszonyhoz.
Domenichino bátya mingyárt megismerteté a süvét a sicziliai
menyasszonyok szokásaival.
– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi
megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok
kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelidíteni. Nem tréfa dolog
ám ez. Előre megmondom. A sicziliai mátka, mikor a nász estején a
vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre;
aztán elbújik a pinczébe, bemenekül a sütőkemenczébe, onnan kell
előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz
beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A
hajadat jó volna előre tőből levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon
kell vigyáznod. Mert ez a milyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik
a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál
feleségül, szegény Giorgio! Egy párducz nőstényt. Kést ne hagyj a
közelében, mert megöl. Ha letalál verni, csak nekem kiálts, én majd
fölszedlek.
Most már aztán Giorgio volt az, a ki nem állhatta meg, hogy féktelen
kaczagásban ne törjön ki. A mit a két bátya nem vett jó néven. Ez a
legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a
vőlegény szemét.
Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem
zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem
az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy
zseb, az tele volt amuletekkel, a minőknek a hatása az ilyen alkalmaknál
mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott,
másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak
engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való
erélyt kölcsönözzön. És ime a szent jeleknek a csodája azonnal
nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szeliden borult a
vőlegénye keblére, s elszivelte, hogy az egy hosszú, forró csókot
szívjon az ajkairól.
– Oloferno! Te csodatevő férfiu vagy! Mondá erre Domenichino, s azzal a
két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket.
Talán még sem fogják egymást legyilkolni.
A czimborák ez alatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkivül
szurok fáklyákat gyujtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj
kecsketánczot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket
megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a
völgy világos lett a tűz és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a
daltól és fegyverropogástól.
A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.
… Hanem egy kérdésére még sem tudott György választ kapni Iotól.
– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?
– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sirni fogok.