A kolostorhoz visszaérkezve, György legelébb is misét szolgáltatott a
szerencsés megmeneküléseért a pokol tornáczából. Azután rende szerint
meggyónt pater Olofernónak. Majd kihallgatást kért a kolostor perjelétől
s közölte vele a jégkereskedés tervét, a mit az nagy készséggel
fogadott. Úgy szinte a hajóbérlésre szánt kétszáz scudit is.
Ezzel a fiatal úr el lett bocsájtva, hogy menjen haza és várja be otthon
az utána küldendő értesítéseket.
«Haza!» – «Otthon!»
Hát létezett ilyen fogalom rá nézve?
Hol van az ő otthona? A Del Contrasto villájában? A feketeczukor gyártó
Calzolaionál, s annak a csontváz feleségénél, meg a gugásnyakú
szolgálójánál? – A malandrinik között? Azon az adományozott birtokon,
melyet egy régi nemestől koboztak el, a ki maga most a hegyszakadékok
barlangjaiban él? S a kinek ő most bitorolja a nevét és czímét, míg az
igazi nevét és fejedelmi czímét viselő apa valahol a hitetlenek földén
számlálja a napok jöttét és lementét!
El volt keseredve a jóltevője iránt, a ki őt ennyi kitüntetéssel
elhalmozta. Két uradalmat és gazdag apanaget adott neki. Hagyta volna
inkább a csodatanya koldusai között! Hisz az a bécsi csőcselék még
válogatott társaság ezekhez a szigetlakókhoz képest! Az legalább
kedélyes, tréfás, mulatságos és a mellett jó szivű, ez pedig unalmas és
kegyetlen.
Folyvást az Aetnát látni maga előtt, folyvást a brigantikat tudni maga
körül, folyvást a háborgó földet érezni a lába alatt. És soha egy
mosolygó nő-arczot nem látni!
Ez az utolsó volt a legszomorúbb gondolat.
A siciliai leány is bizonyosan szép és kedves fiatal korában, csakhogy
akkor azt a rideg féltékenység rostély mögött tartja. A miféle némberrel
György még eddig találkozott, az mind csámpás, csipás, gugás volt, durva
bőrű, mintha páczolva volna, a haja fakó, molyette, a szája széles,
fekete fogú, melle lapos, háta domború, a hangja olyan, mint a
ludgágogás, mint a megmerített korsó böfögése.
Ezek között töltse ő el ifjú életét? A mikor a szív tele van
követeléssel.
Eszébe jutott a szép Mirikló!
Micsoda alak volt az? Arany testben gyémánt szív! A kis ujjában több
volt a nő, mint az ittenieknek az egész testében. A császárnak mind a
négy országában nincs ahhoz fogható bűbájos teremtés.
És őt most idedobták az idegen szigetre, a mint a mese hősét, Klimius
Miklóst, a ki egy más plánétán csak majom alakú nőket talál, vagy
olyanokat, a kik faderekúak, meg egylábúak.
A taorminai romokig nem volt szüksége kalauzra. Az út folyvást a
tengerpart mentén kanyarodik, bekerített nyaralók, narancs-kertek közé
határozva, csak a nagy görög városon túl kezd szerteszét elágazni.
Itt sem fogadott kalauzt. Rábízta magát az öszvérének a tájismeretére.
Az aztán vitte őt a saját hajlandóságai szerint, az úteltérőnél azt az
ösvényt választva, a mi neki inkább tetszett.
Dél lehetett, mikor György a taorminai arkádok alatt ellovagolt, s a míg
a nyeregben ülve egyet szunyokált, egyszer csak arra ébredt fel, hogy
már lement a nap.
Lehetetlen, hogy nyeregben ekkorát bólinthasson az ember.
Úgy volt az lehető, hogy az ösvény egy mély útba vezetett, melyet mind a
két oldalán magasra felnyuló meredek sziklafalak szorítottak össze. Ott
már délután három órakor is éjszaka van.
Nem emlékezett rá, hogy idejövet ehhez hasonló sziklafolyosón jött volna
keresztül.
Mindegy volt neki, akárhová vezet az út. Másutt sem várja a megérkeztét
senki. A félelemhez pedig teljesen hiányzott a fogékonysága. Külömben is
nála volt a bandita sípja, a minek csodaerővel kell birni, s a saját jó
öklében és az ólmos botjában is bizott valamelyest.
A szikla-út pedig, daczára annak, hogy egyre fölfelé vitt, mégis mindig
mélyebb kezdett lenni. Egyike volt az az Aetna mély repedéseinek, a
melyek utoljára egy megfagyott lávaréteg torlaszánál végződnek. A
napvilág már ennek az útnak a fenekét nem éri soha.
Nemsokára megtudta György az öszvér eszejárásának az ethicai alapját.
Ebben a mély útban van az Aetna-vidék gyér hegyforrásainak az egyike.
Olyan kis forrás, hogy útközben, a míg lefelé halad a forró sziklákon,
elpárolog. De a felbugyogó forrásfőnél tágas völgyet nedvesít meg, s az
tele van édes bogáncs és bojtorjánfélével. Erre emlékezett vissza a
teherhordó állat.
A mint a forráshoz ért, nagy röhögéssel odavágtatott, s beleállt a
kristálytiszta vízbe a négy lábával, úgy kezdte azt mohón szürcsölni,
azután pedig neki állt a bogáncsbozótnak s nagy lakomát csapott belőle.
Hasztalan nógatta, ösztökélte a lovasa, nem mozdult ki onnan. Régi dolog
az már. Bálám óta mindig, valahányszor egy szamár, meg egy próféta
vitába keveredett egymással, mindig a próféta lett a vesztes.
Utoljára is azt kellett tenni Györgynek, hogy leszállva a nyeregből, ott
hagyta az öszvért, a kantáránál fogva hozzákötve egy tamariskbokorhoz s
maga elindult gyalog, tovább az ösvényen valami éjszakára való tanyát
felfedezni.
Egy kanyarodásánál a sziklafolyosónak egyszerre megnyilt előtte a hegy
vápája, magasan fenn az Aetna füstölgő csúcsát mutatva, alant pedig az
út mentében egy amphitheatrumszerű félkört tüntetve fel, mely olyan
képet mutatott, mintha nagy kőkolonczokból volna összerakva egy
lépcsősorozat, mely utoljára elvész egy tágas sziklaboltozat sötét
odújában.
A hegynyiláson át besütött a nap a sziklaköröndbe. Ismét nappal lett. S
a nyirkos hideget felváltotta a fülledt forróság.
A körönd keleti oldalán volt egy kis házikó. Fekete falai lávából
összerakva, a házacska ablakában megtüzött a napsugár, s az mint egy
tűznégyszög világított alá a magasból. És a fekete ház egy kis
kertecskével volt körülvéve, a meredek sziklapárkányon oleander bozót és
gránátalma hajlott alá, a ház teteje papyrussással volt födve. Az útról
a házig egy a sziklába vágott keskeny lépcsősor vezetett fel
meredélyben.
A mint közelebbről nézte ezt a sziklafészket, egyre nagyobb talány lett
az előtte.
Legelőször maga a hozzá felvezető út. Egy lépcsősor, mely a meredeken
csapinós sziklafalba van vágva. De annak a lépcsőnek minden egyes foka
olyan magas, hogy emberderékon fölül ér, arra az ember nem lép, hanem
szökell. Egy hosszú kötél van legfenn megerősítve, s alant egy
vaskarikába csomózva, ennek a segítségével lehet feldobálni magát az
embernek. Ha odafenn azt a kötelet elvágják, akkor már két ember kell
hozzá, a ki egymást felsegíti egyik kőpadról a másikra, mint az egyptomi
piramidok megmászásánál.
Aztán az egész egyenes vonalú lépcső nem megy a ház ajtajának, hanem az
utolsó foknál megtörik. Úgy, hogy ott egy ember, a ki bizik a jó két
öklében, egyedül visszaverhet százakat, s sziklákkal agyonzúzhatja az
ostromlókat, a nélkül, hogy azok őt czélba vehetnék.
Az is megfoghatatlan, hogy hogyan építették oda abba a sziklaoldalba azt
a házat? De még rejtélyesebb volt a házat körülvevő kert. Honnan került
ez oda? Egy óriási gesztenyefa egészen ráborul a házra sötétzöld
lombkupolájával, két oldalán pedig ezüstzöld levelű olajfák hajlanak
keresztül a kerítés párkányán, mely aztán egész hosszában tele van nőve
szentjánoskenyér és fügefabozóttal, a gyümölcstermő cserjék úgy
látszanak függeni a szikla oldalában.
Hogy ez nem vendégfogadó ház, azt onnan is sejthette György, hogy az út
zsákutczává záródik e tájon. A megfagyott lávatömeg kolonczai elzárják
két felől, s azokon túl egy tátongó hasadék sötétlik.
Ebben a házban olyan ember lakik, a ki nem szereti a látogatókat.
Ha rendes észjárású ember lett volna, azt teszi, hogy rögtön
visszafordúl innen, felkeresi az öszvérét s míg az éj itt nem lepi,
vágtat vissza hegynek alá az útválasztóig, a hol a járt ösvényről
letért.
Talán elő is vette volna a jobbik eszét, ha egyszer csak meg nem szólal
odafenn a függőkertben egy lélekfordító hang: egy dal, leányhang;
csengő, édes hang: valami siciliai románcz. S ugyanazt a dalt
háromszorosan adja vissza a sziklatheatrum, mintha három leány énekelne
egymással versenybe, mindegyik fél hanggal alább, mint a másik.
Nemsokára az alakjából is láthatott meg valamit az éneklőnek. Egy
fürtökkel körülárnyékolt fejet, meg két meztelen kart.
A nőalak kimosott fehér ruhákat tereget ki a szentjánoskenyérbokrokra,
száradni.
A kik Siciliában gyolcs ruhát viselnek, azok nem lehetnek banditák.
A mint tovább hallgatta a dalt: feltünt neki, hogy ez még sem olasz
néprománcz melodiája, hanem egyike azoknak a madrigáloknak, a miket
valamikor Bécsben hallott a Méte-ünnepélyen.
Hátha hétfejű tűzokádó sárkány őrizte volna a házat, nem tört volna-e
fel azokon a szédületes lépcsőkön, hogy meglássa ennek a dalnak az
éneklőjét?
Az Aetnában sem ég akkora tűz, mint egy tizennyolcz éves fiu szívében.
Fokról-fokra felhajigálta magát a lépcsőzet legmagasabb párkányáig.
Ott azután látta, hogy hiába volt minden fáradsága.
Az utolsó lépcsőfoknál, derékszögben következik egy sziklába vágott
gádor, melyet megszakít egy mély verem, a minek az oldalába kaszák
vannak verve. – A vermet még csak át lehetne ugrani, de a mi azon híd
gyanánt átvezet, a vas csapóajtó fel van húzva s elzárja a ház
bejáratát.
A dal a kertben azonnal elhallgatott, a mint György el kezdett a
lépcsőkön felmászni.
Eszébe jutott, hogy hiszen van ő neki egy varázssípja, a melyet a
malandrino vezértől kapott. Hátha itt vehetné valami hasznát?
Megeresztett rajta egy éles füttyöt.
S a sípszónak csakugyan volt hatása. A csapóajtó rögtön el kezdett alá
ereszkedni s csendesen keresztül feküdt a mélységen s tárva hagyta a
bejáratot.
De György ovakodó volt. Hátha ez csak fortély? A vasajtó lebillenik
oldalvást a rálépő terhe alatt s azt aláküldi a kaszaverembe. Egy jó
szökéssel átugrott a vasajtón a küszöbig.
Nem látott semmi élő lényt maga előtt, a ki üdvözlését viszonozza.
Ideje volt körülbámulni a rejtélyes kertet és házat.
Egy óriási boltozat domborult azok fölött: hasonló a siciliai
«latomiákhoz», mint valami nagy barlangnak a száda; de elől szabályosan
ki volt vágva félkerekre. Ugyanezen sötétkék sziklákból volt építve maga
a ház is.
De az a nagy gesztenyefa felhatolt a lombjaival egész az üreg
boltozatáig, onnan terült ki a ház fölé.
Hogy tudott ez a fa itten ily nagyra megnőni? azt csak azok értik meg, a
kik látták a siciliai gesztenyeóriásokat a meztelen lávarétegből
kiemelkedni, a hol egy fűszál nem talál földet a maga számára.
Csodatenyészet van az Aetna körül, a minek a titkába ember nem képes
lehatolni. A füge és narancs úgy díszlik a kopár sziklán, mint másutt a
televényben.
A barlang padmalya még több ölnyire bemélyed a sziklafalba, a hol már
fák nincsenek, s ennek a boltozatáról hull alá szakadatlan esőcsöppekben
az Aetna jegének olvadéka, mely a talajban elszivárog. Talán ez a titka
annak a mesés tenyészetnek.
Azoknak a folyton hulló esőcseppeknek a sugárai olyanok, mint egy nagy
tündér-hárfa ezüst húrjaival; s most, midőn épen a hanyatló nap rájuk
süt, egy lángoló szivárványt támasztanak a sötét barlang előtt, melynek
kápráztató színpompája megrettent. Itt istenek laknak!
A régi görög mythos istenei!
A mint ott elámulva áll, egyszer csak megtörik a tündér húrszőnyeg, a
szivárvány széttágul s előlép a vízsugarak közül: nem egy istennő, hanem
egy szép leány.
Prózai dolgot végzett: egy muszelin szövetet mosott ki: azt hozta vissza
kiteríteni. – Ehhez a munkához volt vetkőzve.
A mint azonban meglátta maga előtt Györgyöt, nagyot sikoltott, s
hirtelen körülcsavarta a termetét azzal a nedves muszelinnal. Aztán egy
perczig bámultak egymásra mind a ketten; aztán pedig el kezdtek kaczagni
s kitárt karokkal rohantak egymás elé. – «Io!» kiálta elragadtatással
György.
– Én vagyok az «Io!» A te Iód! S végre te is az én Abrekhem vagy!
Többet aztán nem mondtak egymásnak. Egyik sem kérdezte a másiktól: «hogy
kerültél te ide?» – Mint a hogy két éjjeli pávaszempillangó: a «papilio
Io» ráismer egymásra, mikor a geszt mélyéből összehozza őket a
«mirabilis jalappának» az illata.
Egy darab paradicsom volt a számukra kiemelve a föld közepéből,
beleépítve a szikla keblébe, beárnyékozva halhatatlan fák lombjától,
beillatozva a rozmarinfák, narancsok, myrtusok ámbrájától.
Nem gondoltak ezek mostan se az életre, se a halálra, se a mi azután
következik.
Csak a csókban kifáradt sohajtás suttogta: «te vagy az én Iom! Te vagy
az én Abrekhem. Te vagy az én szerelmem!»
Ilyen nagy utat kellett nekik tenni, hogy ezt egymásnak megmondják? Nem
tehették ezt a Méte-ünnep mysteriumai alatt?
Tündérálomnak, varázslatnak tetszett ez a találkozás. A vad fantasia
véletlene-e ez? Mysticus romanticismus? Az olympi istenek fenséges
tréfája? Cythere szeszélye? Talizmán? Fátum? Kizmet?
Egyik sem.
A legegyszerűbb megoldása volt ennek a találkozásnak. Ezúttal a földiek
tréfálták meg a – magasban lakókat.
– Ne kérdezz semmit, mindent elmondok, én sem kérdek tőled semmit,
mindent tudok, mondá a leány. Elébb láss a lakomához.
– Lakomához?
– Hát étlen-szomjan csak nem hagyom a vőlegényemet, a kit vártam.
– Te engem vártál?
– Ma estére vártalak. Ha magadtól nem jöttél volna, hoztak volna. Ki
utasított ide? Oloferno? Akkor okos ember volt.
– Nem. Az öszvérem hozott ide.
– Akkor a szamár volt az okos. Ereszsz, hadd öltözzek fel!
– Igy szebb vagy.
– Hallgass!
Adott neki egy fricskát az orrára. S elfutott toilettet csinálni a
házba. Nem sokára visszajött. No ugyan nagy toilettet csinált! A
muszelin fölé egy vörös kendőből övet kötött a derekára.
Aztán felkapta a két karjára Györgyöt, úgy vitte a házba mint egy ölbeli
babát.
Egyetlen szobából állt az egész lakás. A falak simára csiszolt kőből
voltak rakva. Asztal, nyoszolya, székek mind kőből voltak, letakarva
gyapjuszövetekkel. Zsákok, bőrtömlők, fa- és cserépedények voltak a
szögletekben elhelyezve. A hátulsó falból egy ólomcső nyult ki s annak a
nyilásán csorgott folytonosan egy vízsugár a szobába, mely a padlatba
vágott kőmedenczét szinültig tölté, de azon túl soha sem csordult.
Négy sült madárféle volt egy cseréptálban, hozzá sült gesztenye. A
madarak olajban voltak kisütve.
György esküdött rá, hogy ennél fölségesebb lakomát soha életében nem
evett. Szerette volna tudni, hogy jutott ehez Io?
– Te csak egyél. Én tudom, hogy mire gondolsz. Mindenre felelek, mielőtt
kérdeznél. Azt akarod tudni, hogy hol veszem én a pecsenyének való
madarakat itt a sziklaodúban? Hát láttad a kövek közűl kinőve azt a sok
borókabozótot, meg a medveszőlőt. Az egész esztendőben rakva van
bogyókkal, folyvást terem. S a madarak mindig rájárnak. Azok ott
megfogják magukat a kiakasztott tőrökben; s mikor szükségem van rájuk,
csak kimegyek a bozóthoz s behozok belőlük, a mennyi a konyhámon kell.
Ez minálunk a baromfi-udvar. Az olasz úgy hívja a kerítését, hogy
«uccellaio». S onnan éldegél tisztességesen.
– E szerint most is megtörténik az a csoda, hogy fürjek hullanak az
égből?
– És manna: gesztenye alakban. És olaj csordul ki az özvegyasszony
kifogyhatlan korsójából. Azt ez a szép olajfa adja. – De már most azt
szeretnéd tudni, ugy-e, hogyan sütöm én meg a fürjeket, és a gesztenyét,
mikor itt nem kapni tüzelőfát sehol? Hát hiszen itt van a tüzek atyja, a
«Gibello». A fejünk fölött csurog le a forrás vize, az olvadó jégből a
sziklahasadékokon keresztül, a lábunk alatt meg füstölög a Solfatara.
Egy sziklarepedés van e házikó alatt, a minek katlant csináltak s azt
lezárták egy agyagkondérral: onnan jön fel a föld alatti hőség. A katlan
fölötti cserépkondér megolvadna a hőségtől, ha folyton nem csorogna belé
az a felülről jövő vízsugár. Gyere, tekintsd meg.
Io felemelt egy csapóajtót, mely a padlattal egyenlő volt, s onnan
kőlépcsőn szállt alá, maga után vezetve Györgyöt a ház alatti pinczébe.
Másutt a pincze hideg: ez itt meleg volt. A tűzhely környékén olyan
forró volt a szikla, mint a puzzuolei solfatara körül. Az üstben
folyvást forrott a víz, s felülről folyvást ömlött bele annyi hideg víz,
a mennyi elpárolgott belőle. Ha az olajjal tölt serpenyőt föléje
tartották, az olaj is forró lett, s lehetett benne pecsenyét sütni, a
gesztenyét pedig csak a katlan párkányára kellett rakni, hogy megsüljön.
– Már most látod, ugy-e hogy micsoda fejedelmi várkastély ez itten. Ezt
bevenni egy hadsereggel sem lehet. Én magam: egy leány, az alkirály
valamennyi katonáját mind agyonverem kövekkel. Kiéheztetni sem lehet
ennek a várnak az urát, mert itt egész esztendőben friss eledel terem.
Ital is van elég, úgy-e, jó volt az a narancs-sorbet, a mit a számodra
készítettem. Hát még a gránátalmabor?
– De hát ki ennek a várnak az ura?
– Hallgass! Ne kérdezz! Ha megszólalsz, mindjárt bezárom a szádat: – egy
csókkal.
Az ilyen fenyegetés hasonlít a jutalomkitűzéshez sűrű közbeszólásokra.
– Egymás után meg fogsz tudni mindent, de várd sorára. Te ostoba vagy,
semmit sem tudsz. Úgy-e, mondtam, mikor legelőször találkoztunk, hogy én
is olyan ostoba vagyok, mint te. Egymáshoz illünk, mert semmit sem
tudunk. De én már akkor tudtam azt, hogy szeretlek; de te még nem
tudtad. Te még akkor azt sem tudtad, hogy kinek hívnak? Azt mondtad,
hogy te vagy Giunchi gróf. Hogy nevettem rajtad! És aztán haragudtam is
rád! Hisz ez a Giunchi név az én családomnak a birtokneve. Minket hinak
Abulfeda di Giunchinak. Akkor te neked az én bátyámnak kellene lenned.
Én pedig nem akartam, hogy te az én bátyám légy. Én tudok valami más
lenni te rád nézve, mint hugod. Azt is tudtam, hogy a Giunchi nevet a
birtokkal együtt elvették az én családomtól, azért, mert a császár ellen
rebelláltak a férfiaink. Azokat mind száműzték: engem pedig felvittek
Bécsbe s ott rábíztak olyan jó gondviselő kezekre, mint Lodoiszka
grófnő. Gondolsz még rá? Most is szebbnek találod még, mint én vagyok?
Találhatod már! Levágták annak a haját s bedugták a karmelitanők
kolostorába. – No már megint kérdezni akarsz? – Czupp! – Várd sorára!
Mindent megtudsz. – Én hamarább megtudtam, hogy ki vagy te igazán, mint
te magad. – S nem találod ki ezzel a te kondor fejeddel, hogy kitől
tudtam meg? – Pedig olyan közel volt hozzád. A te testvérbátyádtól, a
kit viszont marchese di San Carlónak czímeztek akkor, mikor te a San
Christina nevet kaptad. – Akkor tudtam meg, hogy ő Rákóczy József
fejedelemfi, te pedig Rákóczy György vagy. – A római császár udvaránál
összekerültek mind azoknak a tartományoknak az előkelő fiai és leányai,
a melyeken ő uralkodik. Annyi neki a trónusa, mint más császárnak a
nyerges lova. Spanyolországban, Németalföldön, Ausztriában és
Magyarországon, a két siciliai királyságban lobognak az ő kétfejű sasai.
S mikor ezek a minden országból összejött idegenek, spanyolok, belgák,
magyarok, olaszok egy helyen összegyülnek s találnak egy olyan nyelvet,
a min egymást megértik, tudod, hogy miről beszélnek azok valamennyien
egymás közt? – Czupp! – Most igazán ne szólj semmit.
Io úgy találta, tüzet oltani tűzzel igen rossz methodus. György nem
bánta, akármi történik a római császárnak mind az öt trónusával. –
Hűsítőt kellett a számára készíteni gránátalmából.
– Mikor te még nem tudtad, hogy ki vagy, mi már akkor azt mind tudtuk.
Minden nemzet a magyarokra gondolt. Mikor azok el kezdik a lánczot
törni, a többié is lehull. – De hát ki fogja kezdeni? – A fejedelem öreg
ember, lemondott a világról. Messze is van s ott igen jól őrzik. De van
két fia. József a legöregebb. Az már férfi. Hanem egy baja van. Az, hogy
halott. Korán kezdett élni s elvégezte. Mihelyt lovagol, mellvérzést
kap. A tábori élet megölné. Ő maga is tudja, hogy veszni indult s ettől
ellágyult a lelke is. Hanem annak van egy öcscse: a György. Még gyermek,
de egész dalia. Mennyit emlegették a nevedet! – De nem lehetett hozzád
férni. Wammána őrzött s a Péter szolgád kémkedett. Minden szavad, minden
gondolatod fel volt jegyezve. – És a bátyád, József látta, hogy téged is
ugyanarra az útra visznek, mely őt ifjan megvénítette. – Ki akart
ragadni kezeik közül. – Mindent tudott, a mi a Méte-ünnepélyen történt.
Kitől tudta meg? Hát kitől mástól, mint én tőlem. – Szerettelek. – Nem
akartam engedni, hogy a rossz tündér elvarázsoljon. Attól voltál
megigézve: engem sem akartál látni. Mikor azt láttam, hogy csókolod az
ajkát, olyan közel voltam hozzá, hogy ezt a tőrt az oldaladba fúrjam.
Még most is szeretném ezt a szivedbe döfni, ha rá gondolok.
– No hát döfd oda! mondá György, szétnyitva a mellényét a szíve fölött.
– Kétszer ne mondd, mert megteszem.
– Döfd oda.
S a leány fogta a tőrt s el kezdte azt az ifju bőrébe lassan benyomni a
hegyével; – de aztán csak eldobta a kezéből s más módját találta ki a
boszúállásnak.
Azzal tovább folytatta a regemondást.
– Az a kutyás ember a bátyád szövetségese volt. Ő hivta azt fel a bécsi
vásárra. Az volt a tervük, hogy téged odacsalnak a vad méneshez, s akkor
a szilaj lovakkal együtt elragadnak magukkal Magyarországba. Minden jól
ment a terv szerint. Csak egyet nem tudtak elszakítani: azt a lánczot, a
mivel téged a szép Zsuzsanna a lábaihoz kötözött. Annak a foglya voltál.
Mennyi tervet koholtunk, hogy ebből a hálóból kiszabadítsunk. És Wammána
sejtette terveinket. Azzal hiusította azt meg, hogy téged összeveszített
a testvéreddel; párviadalra hívtátok egymást. Ekkor mi viszont azt
találtuk ki, hogy a mikor összejöttök a Spinnerin am Kreuz mellett, ott
ragadtatunk el téged a kuruczokkal, kik a közelben rejtőznek
éjjel-nappal. Azoknak a vezére volt a csikósgazda: a bécsiektől kutyás
embernek gunyolva. – Wammana ezt az embert akarta ártalmatlanná tenni. –
Ezért volt a népies maskaráda a vásárban; a csikós látogatás, a fogadás
egy párviadalra kard bot ellen. Az alatt, míg a tündérnő csókjai téged
vakítanak meg, Wammána tőrhegye a csikós szemeit szúrja ki. A te
kiáltásod: «magyar, üsd» fordítá meg a rémkomédiát. A csikós agyonüté
bottal az ellenfelét. Maga is híres bajvivó volt.
– Tudom. Atyám vezére volt. Pelargus a neve.
– Tehát ezt megtudtad?
– Igen. Az általános zűrzavarban nehány szót tudott velem váltani. Ő
mondta meg, hogy San Carlo marchese az én bátyám. S aztán siettetett,
hogy fussak onnan az ablakon át leereszkedve a kötélen. Ő addig védni
fogja a karzat feljáratát. – Mi lett Pelargusból?
Erre a szóra el kezdett hangosan kaczagni Io.
– Hogy mi lett Perlagusból? Oh te majom! oh te szajkó! te bibasz! Azt
kérded tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Te kérded én tőlem, hogy mi lett
Pelargusból? Hát engem ismersz-e? Hogy hívnak?
– Te vagy az én Iom.
– Bizony még is megvan a két szeme. Azt hittem, bagoly vagy, a ki csak
éjjel lát.
– Nos, mi lett Pelargusból?
A leány még jobban kaczagott: «no ne csiklandozz ezzel a kérdéssel, mert
kikaczagom a lelkemet».
– Csak annyit mondj, hogy nem ölték-e meg a Bafomet-lovagok?
– Eszükbe se volt. A rendőrség fel volt lármázva már: az egész
Méte-ünnepély denunciálva volt egy, a császárhoz intézett levélben.
– Az a levél az én nevemben volt irva. De én azt nem irtam, mert még
akkor nem is tudtam irni. Pedig azért nyertem jutalmul ezt a két
grófságot Siciliában.
– Nehéz kitalálnod úgy-e, hogy ki volt az a nagylelkű ember, a ki
helyetted és nevedben tette a feljelentést, s aztán neked engedte át a
jutalmat, kitüntetést? Hát nem sugja meg a szived, hogy az a bátyád
volt: József?
– S miért tette azt, hogy engem ide juttatott?
– Hát rosz helyen vagy? Háladatlan kigyó.
– Most egészen jó helyen vagyok. De mégis tömlöcz ez a sziget.
– Hogy volna tömlöcz, mikor tenger veszi körül? – Hát kérdesz még
valamit? Ne kérdezz. Nincs ahhoz való eszed. A Méte-ünnepély hősei mind
szétfutottak a catastropha után, s megtudva a följelentést, a kik
bünösebbnek érezték magukat, siettek menekülni a határon keresztül,
mások maguk mentek fel védekezni, s az elfutottakra hárítani a
gonoszságokat. A császár nem engedte, hogy a törvényszék elé kerüljön az
óriási botrány. Többet a hölgyek közül kolostorba dugtak. Én azok között
voltam, a kik álruhában Olaszországon keresztül menekültek. De elébb
tanácsot tartottam a bátyáddal, a ki téged, a Bafomet-templomból
megmenekülésed után, nyomról nyomra követett: a csodatanyáig, a hol a
czigány vajdát elfogadtad apádnak, s kicsiny hija, hogy zendülést nem
kezdtél a csőcselékkel. Ezt is a bátyád akadályozta meg. – Ő volt a te
gondviselésed. Ő volt az, a ki azt a dicső nagy szerepet, melyet a sors
ő rá bizott s melyet ő elvesztegetett, terád ruházta át. Ha még valaha
összetalálkoznál vele! Hát tudod-e már, mért jöttem én ide? Még sem
tudod? – Hát hány ezer csóktól fogod megtanulni? Azért, mert
szerettelek, azért mert féltettelek. Te azt a kastélyt, azt a birtokot
kaptad hűbérül a császártól, a melyet az én családomtól koboztak el.
Téged megölnének itten az én bátyáim, rokonaim az első holdvilágtalan
éjszakán, ha én be nem takargatnálak.
S betakargatta az ifjút hosszú aranyba játszó hajának sátorával
köröskörül. Ezt nem járja át a tőr!
– Jó szerencse hozta úgy; meg az a viaszgyertya, melyet a bambino képe
előtt elégettem, hogy tégedet az öszvéred félretérített a rendes útról;
mert a Domenichino bátyám ott lesett rád a gesztenye-erdőben, a Fiumara
mellett, a fuggitivikkel, hogy útközben visszatérett elfogjanak. Tudva
volt, hogy oda fenn jártál a Gibellón.
– De hátha nem hagytam volna magamat elfogni? Én sem vagyok viaszból,
azt tudod. S nézd ezt a sipot; ha ezzel jelt adok, a malandrinik minden
rejtekből előrohannak a védelemre.
– Ah! s te azt képzeled, hogy húsz malandrino meg mer támadni két
fuggitivót? Azok csak alvó embereket mernek megrohanni. De a kard
hegyétől csiklandik a bőrük. Kár volt velük azt az alkut kötnöd. Az
uradalmad jövedelmének egy harmadát nekik kötötted le. A bátyáim ezért
dühösek rád nagyon.
– Soha se legyenek azért dühösek; ott van még a harmadik rész. Azt meg
nekik adom.
– Hát neked akkor mi marad?
– Nekem pedig marad ez az egész világ, a mit most a két karommal
átölelek.
S ugyan átölelte.
– Hát te én velem is beéred?
– Nem kell nekem az egész Sicziliából egyéb; egyedül te. S már most nem
börtön nekem ez a sziget; hanem paradicsom. Soha el nem kivánkozom
innen.
– Azért mégis el fogsz menni, majd ha én küldelek.
Az édes álmokat egy puskalövés a völgyben zavarta fel, melyet sokszoros
visszhangban adtak tovább a sziklák.
– Valamelyik megérkezett a két bátyám közül.
– S az ide fel fog jönni?
– Ez a mi közös menedékünk.
– S ha az engem meglát?
– Ki fogja rántani a kését és rád rohan.
– Akkor meg fogjuk tudni, hogy melyikünknek a kése élesebb?
– Igen; ha én nem volnék köztetek. Mind a kettőtöknek drágább a vére,
mint hogy egymás tőre ontsa ki. Te maradj veszteg oda lenn a pinczében.
Ott jól el vagy rejtve. Majd mikor én hivlak, akkor előjöhetsz.
Szeretsz-e? Ha szeretsz, akkor most hagyd magad eltemetni s várd el, míg
feltámasztalak.
S az ifju el hagyta magát temetni és hitt a feltámadásban.