György arra kérte páter Olofernót, hogy vezesse őt le magának a
tűzhányónak a kráterébe, a mennyire abba le lehet hatolni.
– Mit akarsz odalenn, grófom?
– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy miért vagyok én itten?
A szerzetes nagyot bólintott a fejével.
– Elvezetlek, a hogy kivánod.
És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos
párkányain keresztül annak az öblébe, mely sárga és vörös
érczcsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig,
mely lemegy a föld mélyébe s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a
föld alól.
György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.
– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? szólítá meg a szerzetes.
– Kaptam, mondá György. Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a
magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám
irt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben
kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam
van irva. Ezt a haldokló elmondá. De már a czímet nem tudta rá irni a
borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind
visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levet felbontom és
elolvasom.
– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél
senkinek nincs czímezve, én előre feloldalak a bűn alól.
György felszakítá a Künzli Péter által irt levelet.
György arcza egészen elsápadt, a midőn a megholt Péter levelét olvasá.
A levél a palermói alkirálynak szólt.
Abban le volt irva mind az, a mi György körül történt Palermóból
elutazása óta a legapróbb körülményekig.
Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a siciliai
malandrinókkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat
elzáratta és fogva tartja s a szigetről megszökni készül.
E szerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy
fizetett kém az udvari cancellária szolgálatában, a ki már
gyermekkorától azon kezdte az irásgyakorlatot, hogy denunciált.
Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönből,
mint a hogy születik a jó tacskó-kutya borzfogónak.
Az a jó czimbora, a kivel minden falatját megosztá, a kiről azt hitte,
hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!
De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a
rettenetes tudat, a mit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten
csak egy jól elzárt fogoly, a kinek a személyleirását minden kikötőben
ismerik, a kire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha
kiszabadulhatni.
Tehát a kegylevelek, a grófi czímek, az adományozások, a kitüntetések
mind csak a láncznak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van itélve
a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra.
Megbüntetve, condamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.
Pater Oloferno ott ült mellette és figyelemmel nézte az ifjú arczszine
változását, a levél olvasása közben.
György felvett egy lávadarabot a földről, belegöngyölte azt a levélbe, s
aztán levelestől együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.
De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a
hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a tánczoló
papirdarabot, míg lángot nem vetett.
Ekkor aztán György fölegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron.
Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is
alábukott a meredélyről.
Ha pater Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja,
menthetetlenül bele hull a tűzokádó torkába.
Talán jobb lett volna neki!
A barát ölébe vette az alélt ifjút s úgy vitte ki a mély
sziklaköröndből. Ott lefektette a jégre és megdörzsölte az arczát, a
karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait
borszeszszel, a mit kobakjában hordott.
György föleszmélt s mind a két kezével megragadta a barát kezét s
odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.
– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? kérdezé Oloferno.
– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, a minek nem lehet a nevét
megmondani. – A régi istenekkel beszélni, rettenetes dolog. Ez itten
Vulkánus úgy-e, a kit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb
a halálnál. – Az olyan, mint az élve-eltemettetés.
– A tűzisten haragos.
– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd
beszéljek vele. A jegek istene Neptun – úgy-e?
– Nem, fiam. Az Jupiter. Horácz irja: «Jam satis terris nivis atque diræ
grandinis misit Pater». A hó és jég istene Jupiter volt.
– Hadd beszéljek vele!
Azzal végig feküdt arczczal a jégen, meleg ajkaival oda tapadva hozzá.
A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni,
mert a nap lefelé hanyatlóban van már.
– Kibeszélted már magadat a jéggel? kérdezé Oloferno.
– Beszéltem vele.
– Adott választ?
– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?
– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát
tulajdonának nevezni?
– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?
– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.
– Tehát az enyim.
– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.
– De akkor ez a jég is az enyim, a mi az Aetna csúcsát fedi.
– Mit akarsz ezzel a jéggel?
– Majd megmondom, mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri
lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, a minek a
neve «aqua Bensari». Olasz találmány. – Egy hirhedett úrhölgy lakomája
végén mindenféle gyümölcsöt hordtak körül, a miket, ha megkóstolt az
ember, akkor vette észre, hogy jégből vannak. Ezeket meg úgy hívták,
hogy «frutti di Procopi». Egy florenczi conditornak a találmánya.
Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az
esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári
hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenczi czukorsütőnek a távol
Mont-Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és
sorbetjéhez, s annak is fele elolvad, a míg odaér. – Hát nekem most az a
gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra
rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És
akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét.
Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a
gazdagoknak az Aetna jegét.
– Istennel beszéltél, fiam!
– Én megteszem az első kisérletet. Rád bizom a pénzt, a melylyel egy
hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az
egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.[107]
– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!
Kitalálta-e pater Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol
a fejedelemfi ezzel a tervével?
Ha az volt pater Oloferno, a kinek mi sejtjük, akkor bizonyosan
kitalálta.
A börtönfalat lehet ezzel a jéggel keresztül törni!