Manapság a földet körülhajókáznák annyi idő alatt, a mennyibe került
Györgynek Bécstől a palermoi alkirályi palotáig eljutni. No de végre még
is csak eljutott.
Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány
utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiut.
Serenissimének czímezte, a mi a mediatizált herczegeket megilleti. Az
alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a
várost. Miután mindent megszemlélt, a mi látni való volt: az alkirály
megismertette őt a helyzetével.
– Serenissimének két dominiumot ajándékozott a római császár ő felsége;
kit a békekötés Siczilia uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi
grófság, a melynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt
fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó
szüretet ád a borból és gyapotból, szorgalmas, munkás népség lakja.
Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, a mint letelepül azon a
vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, a
melyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög;
legfeljebb, hogy egy sárgafakó szín marad meg az arczukon örökre; hanem
a kiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a
sicziliai patécsot.
Már pedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen
lüktet a germán vér: anyja német herczegnő volt. Aztán útitársa, a
Künzli Péter pedig telivér helveta.
– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék.
Buzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és czukornádat
sem mivelnek; mert ahoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta a helyett
egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a granátalma, a
narancs, czitrom vadon terem, egész pagony számra, az egész mezei munka
az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; a melyet aztán zsákokban
szállítanak el a kikötőig, a hol biztos piaczuk van. Egy rendes,
megbizható bérlő gondozza az egészet, a ki szintén fekete czukrot is
főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága
azonban a birtoknak az olajfa-telep, mely fallal van körülvéve, a mely
fal felmegy egész a várkastélyig; a melynek terraszáról felséges kilátás
nyilik a hegyszakadékok által környezett völgyre.
– Tehát vár is van a birtokon?
– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai
oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a
legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn
laktak a völgybe épített villában.
– S miért nem laktak fenn a várban?
– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a
tengerről az Aetnát?
– Láttam. Pompásan füstölög.
– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del
Contrasto birtok ott fekszik az Aetna tövében.
– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.
– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé
kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik
közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.
– Kik legyenek azok?
– A Malandrinik olyan uraságok, a kik maguk nem dolgoznak semmit; hanem
a mit más ember összegyüjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé
tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak
ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem
kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét,
azt küldik be a késedelmező rokonoknak. A Fuggitivik pedig olyan
menekültek, a kik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; a kik
összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaik
elkoboztattak, s a kik szintén ott tanyáznak az Aetna környékén, a
hegyszakadékok között, a hol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan
barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári
népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni s
egész harczokat vívnak a kisérő katonasággal. Ezek nem olyan
kegyetlenek, mint a malandrinok; hanem vitézebbek.
– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?
– Temészetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Sicziliában nincs. Ha
itt a császár egy dominiumot el akar ajándékozni egy hívének, azt csak
úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi a birtokot. Mind a két uradalom,
a Giunchi völgyi ép úgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak
a hűbére volt: külömbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy
birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.
György nagyon magába szállt e felvilágosításra.
Az alkirály félreértette a fiatal herczeg megilletődését.
– Ne legyen serenissimének aggodalma e miatt. Ezekkel minekünk bizony
számolnunk kell. Mind a két elődje megkisérti az új birtokost az ágyában
megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az,
a melyik már meghalt, veszedelmesebb: az, a ki láthatlan alakban mint
malaria lopózik be a hálószoba ajtaján s csontujjaival összeszorítja az
áldozata torkát, vampyr szájával kiszívja a vérét. Ez ellen nem tudjuk
az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét
jólfegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kisérni, s azok ott
maradnak a serenissime körül, mint testőrség. A zsoldjukat a kormány
fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez
legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmi szerek
mellett.
György egyre hallgatott, mélyen elmélázva.
E szerint ő egy számüzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemes
emberét, a kit kivertek ősei kastélyából, azért mert a hazáját szerette!
– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest, monda az alkirály,
megduplázhatom; adhatok huszonnégyet.
Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a daczolást.
– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz nekem hat.
– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két
zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban
követni a lépteit. Négy zaffónak ez alatt otthon kell maradni a
kastélyban, mind a négy oldalán egynek; alattomos megrohanás ellen
őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.
Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.
Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét
zaffó, a kik közül négy minden sétájában kisérni fogja, arra is nagyon
alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a
szigetről.
Palermotól Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az
alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi uton szállíttassa oda.
Egy negyedévre kifizette neki az apanageát, s aztán a tizenkét fegyveres
zaffó kiséretében útnak bocsátá.
Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az,
hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül,
hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.
Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyilik az
igazi sicziliai tájkép. A dusgazdag keleti növényzet, minőhöz európai
szem nem szokott, az aloék, kaktuszok, mint sövénykerítés, a virító
oleander, mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve,
a granát-almák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek
szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápri bokrokkal és
babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési
remekeivel; a mik között az a legszebb, a mi már rom.
Bécs után Messina!
György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide
átvarázsolta.
Ez az egész tájék úgy tünt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az
embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni,
még tovább álmodni, s aztán végképen elaludni.
A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám,
gondatlan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal,
spanyollal, francziával, a melyik felváltva uralta a várost. S e
városnak harczi eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa
visszaemlékezik.
Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót
sem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott
esni Sicziliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a
kastélyába, a mi Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.
A sirokko csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, mennydörgés, villámhullás
következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az
volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a
csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos
plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az
üldözésében, a ki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat s még a
megáradt Fiumárát is átusztatta, s nem tágított addig, a míg az
alamizsna dénárt meg nem kapta.
Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy
villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei szinültig voltak vízzel;
azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki.
György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor
miatt.
Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve
volt az új földesúr megérkezte felől.
A bérlő az urasági villa földszintjét lakta; az emelet fenn volt hagyva
a magas uraságok és a denevérek számára.
Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa
van itt elég; a tűz közepén volt lánczra akasztva a nagy bogrács,
melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. A körül telepedett le az
uraság, a katona, meg az öszvérhajtsár jó egyetértésben.
A bérlő maga is csak aféle bennszülött sicziliai nép fia volt, a ki
hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát s kecskebőr harisnyát hord.
A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiteríve a fal
mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába
vágott verem, abban állt a bor. Becsületes sicziliai veres karczos.
Őszszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos
kővel, s aztán meregetik kobakkal, a míg benne tart. Pincze is, hordó
is, egy személyben.
A mint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtek a jó puha haraszt
ágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó
parázstüze előtt, a fittajuolo sinczerizálva ismerteté meg a földesurát
a birtoka előnyivel és hátrányaival.
A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz
skudi jövedelmet. (Skudi = római tallér.)
Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a
bérlőt. Azonban vannak mulhatlan kiadások, a melyek a jövedelmet
megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelen megosztozni, testvériesen,
a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandrini urakkal,
másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek
kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét.
Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképen
ezerkétszázötven skudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. E
szerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott
magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses
személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annál fogva azoknak az
élelmezése ő rá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói
dominium jövedelméből négyszázötven scudi.
Hát ez bizony nem valami herczegi jövedelem. Azonban olyan helyen, a hol
nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.
Reggelre megszünt a zápor. György, a mint kitekintett a szőlőlugassal
befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek
boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül
óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a
saraczénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.
Később a felhőkárpít emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti
hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtünni,
vegyítve haragos zöld ernyős piniákkal. A felhő még feljebb vonult,
elfoszladozva egy felfutó bástyafal felül, mely ezüstzöld olajfaberket
látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre
emelkedtek egymás fölé, végre előtünt nagy magasságban egy párkányozott
bástya, a fölött egymás fölé hágó terrasszok, végre egy oszlopcsarnok;
egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér
örökzöld cser és ilex erdőkből. Ég nem látszik még sehol.
A felhőkárpít vonul fölfelé.
A tölgy és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt
ád a lúczfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú
boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.
A felhőkárpit tovább göngyölödik; a sziklaoldalakat már csak az
őszbecsavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad;
következik a nagy fekete sivatag görgeteg, melyen semmi tenyészet nem
látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek,
likacsos, szivacs alakú kolosszok.
De az ég még mindig nem látszik sehol.
A felhő kurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tünnek elő,
párázó odúkkal; gránit bástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval
fedve (odafenn a záporból hó lett) utoljára egy nagy széles körönd,
zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínüek; közepéből
lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb mint egy templomégés füstje, a
mi a felhővel összevegyül.
Ez az Aetna.
Ez is György uradalmához tartozik.
György úgy el volt merülve az «élő hegy» bámulatában, hogy meg sem
hallotta a házi gazda unszolását, a ki a reggelit elkészítette a
számára.
– Én oda fel akarok menni. Monda György a gazdának.
Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.
– Oda? fel? A pokolba? Az volna a derék!
– Hát ön talán még soha sem volt odafenn.
– A milyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.
– Hát mért nem ment oda fel?
– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokoltorkában; másodszor
mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.
György hozzá látott a reggelihez. Volt finom póré hagyma, tatárkapolenta
tejjel és lépes méz.
Azután megint rátért a kedvencz tárgyára: az Aetna hegyére. Ezuttal a
zaffókhoz fordult.
– Ti fogtok engem kisérni párosával a sétáimon?
Kérdésére rögtön előállt négy zaffó és fogta a kezébe a puskáját.
– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.
Erre mind a négy zaffó visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s
megint elnyújtózott a lehevert alomban.
– Hát nem fogtok kisérni?
– Oda nem!
Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem
érdemes az az egész Aetna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszakgassa
miatta; sétálni való hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefa
erdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa
és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányó hegy úgy van körülfogva
házakkal, kertekkel, mint egy szép nymfának a dereka virágból font
övvel. Csak sétáljon ő herczegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez
sokkal egészségesebb mulatság, s ha már épen szép kilátást akar élvezni,
ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a
terrasszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől;
mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körül
kerítve.
György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffó elől harmincz
lépésnyi távolban, kettő hátul kisérte a sétája közben.
Mint egy rabot.
A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész
életszervezetét összezavarta az olasz konyha.
Először is végig járta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái
olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe
görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, a mik a saracénok
uralkodására emlékeztetnek.
A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják
koczkákra, a hol a fák összevissza vannak vegyítve piniákkal, pálmákkal,
mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s
minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a
legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővizfogásra való.
Az emberek, a kikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak:
csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a
nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ
mind vadászni járna.
Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök
lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben,
meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem
ismernek itt más vadat, mint vándormadarakat, a mik Európa felé
huzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek
a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkából, a kárttevő hernyókból,
a mi az énekes madár tápláléka. A sicziliai kertész csak azokat a
bogarakat ismeri, a mik hasznot hajtanak s azokat gondozza, tenyészti: a
méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.
Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.
Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magától; a
szőlőkben a kecske a vinczellér: az lelegeli a gazt, a fákról a
fattyuhajtásokat; a magtermő növénynek a hol elhullott a szeme, ott újra
kikel s jó szántából ismét aratást ád. Húst az ittlakók csak ünnepnap
fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen
mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal
minden ház el van látva bőven.
Ez első sétájában utitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.
Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a
majorsághoz, a hol apró tehenkék és tyukok vannak. Ott tartották az
öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon
folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.
Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados
olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonó hiddal vezetett a kertbe.
Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még kecskéket sem bocsátottak
be, s annálfogva a tarka levelű acanthus, s az árticsóka dúsan
burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az
utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről s folyvást a
négy zaffo kiséretében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első
mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már összevissza voltak
düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján
sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott
következett azután a nagy terrassz, körül ölelve egy gyönyörű árkáddal,
melynek üres fülkéiben valaha márvány szobrok álltak.
A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas
drága a szigeten: az ajtókat értékesítették s az ablakfák elrohadtak.
Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.
S milyen pompa, mennyi fenkölt izlés látszik még most is e meztelen
falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körül fogva
babérfüzérekkel, acanthuslevelekkel: az ökör koponyás homlokzatok, a
rovátkolt pillérek. «Hja, a kik ezt építették, azok még nagy urak
voltak!»
Az utódjaik már nem birták a monumentalis épületet fentartani s
leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a
raktár, a pincze, az istálló a salonnal.
A Del Contrasto vár háttal fekszik az Aetnának: a szemközti kilátás a
völgyre nyílik.
Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros
építmény, közepén egy óriási, pyramisalakú hiddal.
A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani
birtokos herczeg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Aetna
hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy hívják, hogy Ponte di
Caracci.
Minő úrnak kellett annak lenni, a ki az Aetnától a tengerig építtetett
egy aquæductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.
Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel s osztozik az
erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.
A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda
harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, a mi az olasz
harangozás sajátsága.
Lefelé elég gyorsan jutott el György a kisérőivel a villához, ott várt
rájuk már a halleves, meg a tatárka-kása, rizike-gombával összefőzve.
Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.
Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát
fügével, meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsört ivott, hogy
aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s
nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű
herbatékat, de azoktól még nyavalygósabb lett.
Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat
tenni nem lehet. A nap forrón süt s a mult napi zivatar után minden
szikla úgy párolog, mint a befűtött kemencze.
Ez lesz itt a mindennapi mulatság.
A mint aztán a nap eltünik a hegy mögé, akkor egyszerre harmattá válnak
a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben. Akkor megint a hűs levegő
miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja
az, a kit ide küldtek.
Mivel lehet itt eltölteni az időt?
A kecskepásztor tud dudálni s a béresek értenek valami tánczhoz. De a
zene épen olyan csúf, mint a hozzá való táncz.
Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája
van a nyakán, hogy irtózat ránézni.
György rendbehozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely
az ideig foghagymaraktárul szolgált.
Hozott magával szarvasbőrterítőt és pokróczot, két szapuló bakon
keresztül fektetett tragácsból hamar össze lett állítva a nyoszolya.
Hanem a míg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az
azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, az alatt az ágyát úgy ellepték a
kakerlakok (vulgo: sváb bogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt
hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő.
Persze: odaszoktak a sok foghagymától.
Megpróbált velük harczba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel
kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizes
csebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről
a gerendákról potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra
kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből
a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.
Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörüségeivel.
Mikor végre nagy nehezen elnyomta az álom, akkor meg egyszerre
puskaropogásra riadt fel.
Felöltözötten, a hogy feküdt, kisietett az erkélyre s kérdezé az udvaron
sétáló Bonaventura úrtól, hogy mi van odakinn?
– Semmi baj, mondá az. Csak a malandrinik bolondoznak.
Hanem a lövöldözésre előrohantak a földszintről a zaffók. Mindenik hozta
a puskáját magával.
Nagy vitájuk volt a bérlővel: követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput,
hadd menjenek malandrinit fogni.
Signore Bonaventura váltig csitította őket: hogy nem kell e miatt oly
nagy indulatba jönni. Majd ő maga beszél azokkal az urakkal, ha ide
jönnek. De hát nagy volt a zaffókban a vitézség és a kötelességérzet. Ők
erőszakosan kirontottak a kapun s mentek az erdőnek zsiványt fogni.
Arra aztán nem sokára keletkezett a gesztenye-erdőben egy hatalmas
puffogtatás: keverve lárma, káromkodás hangjaival. Azt lehetett hinni,
hogy nagy ütközet van ott.
Rövid idő mulva aztán tömeges lépések hangja hallatszott a láva-talajon,
melyből a vén gesztenyefák kinőttek, s a szép holdvilágnál nem sokára
kibontakozott az egész harczi társaság. Elől jött a tizenkét zaffo,
hátul ugyanannyi malandrino. A zaffóknak hátra volt kötve a keze: az ő
puskáikat is a malandrinók hozták. Mindegyiknek két puska volt a vállán.
– No hát nem megmondtam ezt előre? dünnyögé Bonaventura úr. A malandrino
csak malandrino s a zaffo csak zaffo.
S azzal sietett kinyitni a kaput az idetartó uraságok előtt.
– Ah! Ő az, maga a Fra Barbarigo! mondá felismerve a brigantik vezérét.
Csak tessék nyugodtan maradni a szobájában, serenissime. Majd elvégzem
én magam a signorikkal az elvégzendőket.
– De én akarom látni azt a tisztelt haramiavezért, s magam akarok vele
egyezkedni.
– Egyezkedni? Az uram, nem lehet. A malandrinóval nem lehet alkudozni,
mert az kegyetlen szerzet. Az csak úgy értekezik az emberrel, hogy a
puskacsövét a mellének szegezve tartja.
– No majd én megpróbálok vele másképen értekezni; csak hozzon ön fel ide
hozzám bort és poharakat.
– No ez már okos gondolat.
A rablók nagy diadallármával jöttek be a villa udvarára; maguk előtt
hajtva a lefegyverzett zaffókat, a kiket menten bezártak egy üres
gesztenyeszárítóba.
A mi cseléd, hajtsár volt az udvaron, annak rögtön hasra kellett
feküdni, az arczát a két karja közé rejteni és úgy vesztegelni, a míg az
urak itt maradnak.
A rablóvezér nehány szót váltott halkan a bérlővel, s aztán kiválasztott
még két rablót a társai közül s nem sokára lehetett hallani a lépteik
recsegését a falépcsőn.
Az ajtó nyitva volt előttük: nem kellett betörniök. György ott állt, az
asztalnak támaszkodva, összefont karokkal.
Mind a három rabló a mellének szegezte a puskája tölcsérvégét.
György elnevette magát.
– Cospetto! Így szoktak jó reggelt kivánni Siciliában? Fra Barbarigo!
A nevetés erős fegyver.
A rablóvezér visszanevetett rá. Szőrrel benőtt pofájából csak a két
szem, meg a fehér fogsor villogott elő.
– Én igenis Fra Barbarigo vagyok, de hát önt kinek hívják?
– Engem pedig Giorgiónak hívnak: a többi nevem beleveszett a tengerbe.
– Ez tetszik nekem! mondá a rablóvezér. Semmi duca, semmi marchese?
– Az mind belefulladt a tengerbe. Csak afféle contadinó! A mit mindjárt
megtudnak az urak, mihelyt poharat koczintanak velem. Ilyen bort csak a
parasztok isznak.
A pohárkinálásra a rabló urak véleménye egészen megváltozott az új
földesúr irányában. Minthogy ő maga ürítette ki elébb a poharát, bizton
lehetett utána inni: nincs megmérgezve a bor.
– Eh, ez jól esett! mondá Fra Barbarigo.
– A mai heves ütközet után! Önök elfogták mind a tizenkét zaffómat.
– A miért utólagosan engedelmet kérünk.
– Sőt nagyon leköteleztek vele. Igen alkalmatlan ficzkók. Minden
lépten-nyomon elől-hátul párosával kisértek. Az ember egy kis kalandra
se vállalkozhatik. Ki az ördög fog egy szép leány ablaka alatt serenadot
tartani, négy puskással a háta mögött?
– No no! A szép leányok ablaka alatt való gitározástól óvom önt,
signore. Az itt nagyon könnyen egy késdöfést jövedelmezhet.
– Hát én is ott leszek akkor. S mit fognak önök most csinálni ezekkel az
elfogott zaffókkal?
– Elviszszük őket a hegyszakadékok közé: ott bezárjuk egy sziklavölgybe
s ott tartjuk, a míg a messinai kormányzó megküldi értük a váltságdíjat,
fejenkint száz scudit.
– Száz scudi! Az sok egy zaffóért.
– Hát mit akar a signore? Nekünk csak ötven marad belőle. Felét a zaffo
kapja.
– Ahá! Értem. Hát közös üzlet?
– No hát a szegény zaffóknak is csak kell élni valamiből. A zsoldját
soha sem kapja. Ha hébehóba mi nem segítjük egy kis keresethez, éhen
döglik a szegény állat.
– Egészen helyeslem a felfogást. Hát tudja mit, signore Fra Barbarigo!
Ha a messinai kormányzó megtagadná a száz scudit a zaffókért fejenkint…
– Akkor a zaffók fejeit fogjuk mi a kormányzónak beküldeni.
– Ne kegyeskedjenek ehhez a módszerhez folyamodni. Akkor én kifizetem
uraságtoknak az illetékes 50 scudit a zaffókért fejenkint.
– Akkor mi visszahozzuk signorenak a zaffókat.
– Ezer köszönet. Nem kérek belőlük. Tessék őket utasítani, hogy menjenek
kapálni. Én örülök, hogy megszabadultam tőlük s nem taposnak többé a
sarkamra.
A rablóknak tetszett ez az utasítás s már erre csakugyan nagyot ittak.
– És most beszéljünk a saját affárénkról. Signorik valószínüleg az
osztalékuk átvételéért kegyeskedtek idefáradni. Mennyi is az?
– Kerek számban hatszáz huszonöt scudi. Egy negyedrésze a birtok
jövedelmének. Ebből egy baioccot sem engedünk lealkudni.
Fra Barbarigo nem érte be azzal, hogy a szemeit forgatta dühösen; hanem
még a tőrének a markolatát is kezébe fogta.
– Csak hagyja ön azt a kést a hüvelyében, signore Barbarigo.
– No mert a bérlőnek az a szokása, hogy minden idejövetelünk alkalmával
újra kezdi az alkudozást, mintha mi komisz saracénok volnánk, s addig
soha sem fizet, a míg a kést a torkára nem teszszük. Megkivánja a
természete, hogy annyi ütést kapjon a hátára, a hány erszényt kitesz az
asztalra, s a míg leszámlálja a scudikat, folyvást kell egy úrnak a
nyakán tartani a kezét.
– No hát ez most mind fölösleges czeremonia lesz, miután én magam
fizetem az angariát; s az még nemes ember koromból megmaradt nálam, hogy
a mit játékon vesztek, azt zúgolódás nélkül fizetnem kell.
– E szerint ön nem sokalja az angáriát?
– Sőt kevesellem. Önöknek több részt kellene kapni a jövedelemből.
– No ez már nemes emberhez illő beszéd.
– Hallgassák meg önök az én ajánlatomat. Jelenleg négyen osztozunk a Del
Contrastói birtok jövedelmén. Önök, tisztelt uraim, én magam, signore
Bonaventura, meg a fuggitivik. De hát mi szükségünk van nekünk erre a
negyedik osztozó társra? Lökjük ki ezt magunk közül, s oszszuk fel a
jövedelmet három részre. Akkor önök kapnak hatszáz huszonöt scudi
helyett nyolczszáz harminczhármat: mondjuk kerek számmal kilenczszázat,
s mi másik ketten is olyanformán kapunk.
Mind a három signore nagyot ugrott erre a szóra örömében.
– Hisz ön nagyobb számtudós Al-Gebernél, a számok feltalálójánál.
– Tehát elfogadják az ajánlatot?
– Szives örömmel.
– Ezért aztán az önök részéről azt a viszontszolgálatot várom, hogy
mikor a fuggitivik alkalmatlankodnak nálunk, azokat kegyeskedjenek innen
elkergetni, hogy engemet, akármerre bolyongok egyedül, erdők, hegyek
között, se maguk nem bántanak, sem a fuggitivik által bántani nem
engednek.
– Itt a kezem rá! szólt Fra Barbarigo, odanyujtva kérges tenyerét György
elé. Mától fogva az ön vezényletére állunk.
S hogy igéretét biztosítsa, kihúzta a kebléből a zsinórra kötött
érczsípját s átnyujtá Györgynek.
– Hordja ön ezt magával, signore. S akárhol jár ezentúl, ha valami
veszély fenyegeti, csak ezt a sípot fújja meg, s tapasztalni fogja, hogy
egyszerre, mintha a sziklaodukból bújnának elő, ott teremnek az én vörös
sipkásaim s megvédelmezik önt akár a fuggitiviktól, akár a zaffóktól.
Egy pohár bor szentesítette a szerződést.
– Most még egy száz scudim volna elajándékozni való, monda György.
Erre a szóra Fra Barbarigo magasra emelte a fejét.
– Kinek néz ön minket, uram? Ajándékozni csak a szenteknek és a
kolostoroknak szokás, nem olyan gavalléroknak, mint mi.
– Pardon! Gratia! Rosszul választottam a szót. Én ezzel egy szolgálatot
akarok megfizetni. Az Aetnának a tetejére akarok felmenni; le akarok
nézni a kráterébe: annak adom a száz scudit, a ki engem oda felvezet.
– De ez még nagyobb megbántás! Minket szolgálatért akarni megfizetni! Mi
nem szolgálunk senkinek! Mi bérért nem teszünk semmit. Hanem ha az Aetna
tölcséréhez akar ön feljutni, akkor lovagoljon el a San Nicolosi d’Arena
kolostorhoz, ott ajándékozza ön a mezítlábos barátoknak azt a száz
scudit. Azok aztán majd rendelnek ön mellé egy biztos vezetőt, a ki
felsegíti önt a hegy tetejéig, megmutogatja a Monti Rosszit, a Val del
Bóvét. Vigye ön magával ezt az én tőrömet: ennek a markolatába van vésve
a nevem. Ezt mutassa meg a barátoknak. Akkor aztán minden utat nyitva
fog maga előtt találni.
A haramiavezér még a kését is átadta Györgynek.
Akkor aztán szép egyetértésben lementek a földszintre, a hol signore
Calzolaio főzte a vacsorát az úri vendégek számára.
Fra Barbarigo elmondta a bérlőnek, hogy minő új szerződés jött a signori
malandrinik, meg az új földesúr között létre. A bérlő szeretett volna
valami észrevételt tenni rá, de valahányszor felnyitotta a száját,
mindannyiszor a nyakszirtjára ütöttek ököllel, megvonva tőle a szót.
Végül az új szerződés értelmében kifizették a malandriniknak a
kilenczszáz scudit, mire azok a zaffókat maguk előtt terelve, nagy
puskadurrogások közt eltávozának.
A bérlő egész a kapuig kisérte őket lámpással.
Mikor visszatért Györgyhöz, kétségbeesetten kiálta fel:
– Tudja ön, hogy mit csinált most, serenissime? Megtette magát a
«Maffia» főnökének!
– Hát nagyon jó. Ha az a maffia engem megvédelmez a fuggitiviktól.
– Igen, de ha egyszer kormányváltozás lesz, a mi sokszor van Siciliában,
akkor a fuggitivik visszatérnek erőhatalommal, s azok akkor engem
felakasztanak.
– Hát azok akkor engem is felakasztanak. Hát nem elég dicsőség lesz
kendre nézve, ha ott lóghat mellettem ugyanazon a gesztenyefán?
Györgynek olyan jó kedve volt ez után a kaland után, a minőt csak egy
kis diák érez, mikor azt hallja, hogy bedűlt az iskolának az oldala.
Sietett az örömét közölni a Künzli Péterrel.
A Péter azonban még mindig maródi volt, a megitatott keserű herbaték még
jobban összehúzták a beleit. A szolgáló már reszelt tormát rakott a
gyomrára. De az sem tetszett neki. Mindig azt hajtotta, hogy ő egy
skorpiót nyelt el s most az marja odabelül.
Mind a mellett nagy figyelemmel hallgatta végig, a mit György elregélt
neki az éjjeli kalandról: az elfogott zaffókról és a kedélyes
malandrinikról, aztán meg arról a jó alkuról, a mit ez utóbbiakkal
kötött.
Azt a tervét is közölte vele, hogy legközelebb fel fog mászni a Monte
Gibellóra (a malandrino így nevezte előtte az Aetnát). Csak arra vár,
hogy a Péter talpra álljon: őt is viszi magával.
Azután hagyta a Pétert izzadni s maga felült az öszvérre s elindult
egyedül a környékben kalandozni. Nem jártak már a sarkában a zaffók.
Útközben járó-kelő parasztoktól kitudakolta, hogy merre az út a tűzhányó
felé: azok megértették vele, hogy csak haladjon mindig napnyugat felé,
ott majd talál egy várost: az Catania. Ott majd aztán megtudja, hogy
merre van a mezítlábos barátok kolostora.
Estefelé hazavetődött a villába.
A Pétert nagy munkában találta: valamit irt.
György előtt ez volt a tökéletes egészségnek a legfőbb kriteriona, az
irás. Magáról tudta, hogy már arra is nagy elszántság és duzzadó izomerő
kell, hogy az ember a lúdtollat beledugja a kalamárisba: hát még azokat
az engedetlen ákombákokat a papirosan megjelenésre kényszeríteni,
egyiket a másikhoz hozzá támasztani, hogy el ne dűljenek; egyiknek a
szarvát a másiknak a farkához hozzá kötni, s végül el tudni olvasni az
embernek azt, a mit leirt. Vad lovat könnyebb rendes ügetésre birni,
mint azt az átkozott kalamust. Azért nagyon meg volt nyugtatva a hű
mindenesének az állapotja felől, mikor azt irni látta.
– No csak mulasd magad, Peti.
Reggelre kelve azonban azzal a hirrel fogadta signore Calzolaio, hogy
annak a tedescónak beharangoztak. Az már deliriumban van, s nagy
dicsekedésére fog válni, ha az estét megéri.
Odament hozzá.
Péter hagymázban volt: félrebeszélt. Nem ismerte már meg a gazdáját.
Györgyöt nézte saját magának s beszélt hozzá, mint Künzli Péterhez; ő
maga pedig Wammána személyébe képzelte át magát.
– Hol csavarogsz, te Bärenhäuter! Te Künzli Péter? rivalt rá Györgyre.
Nem tudsz itt lenni, mikor én hívlak? Megint azzal a gézenguz
czimboráddal játszottál? Majd adok én nektek, mind a kettőtöknek! Fogd
rögtön ezt a levelet és vidd a consiliariusnak. Nem annak! Hanem a
nagymesternek. Azért sem annak! A Lodoiszka herczegnőnek. De el ne
veszítsd, mert ebben vannak megirva a Giorgio titkai. Tudod ki az a
Giorgio? Azt gondolod, hogy Giunchi gróf? Nem az! Talán azt gondolod,
hogy San Christina marchese? Nem az! Annak a Giorgiónak a neve
felsővadászi Rákóczy princz! De el ne mondd senkinek, mert pórul jársz!
A fejedet levágják, ha fecsegsz. No hát fogd ezt a levelet és szaladj
vele. Tudod, kinek szól? A cancellárnak.
– Ez bizony félre beszél, mondá György.
A bérlő és a felesége nem eresztették közel a nyavalyáshoz: a patécs
ragályos. Hanem a levelet elvették tőle. Azt is elébb megfüstölték
borókabogyón: úgy adták át Györgynek.
A levél le volt pecsételve, de a borítékjára már nem volt felirva semmi
czím.
György többször kérdezte a lázbetegtől, hogy kinek szól az a levél: az
mind annyiszor leszidta. «Hát nem megmondtam?» Csakhogy mindig más nevet
mondott. Utoljára a palermói kormányzóhoz utasítá vele.
– Pedig az nagyon fontos levél lehet, bizonyítá a bérlő, mert a német
egész délután körmölte, a keze is reszketett, a foga is vaczogott bele,
mégis csak irta.
György magához vette a levelet.
Aztán papot hivatott, az meggyóntatta a Pétert, feladta rá az utolsó
kenetet: estére csakugyan meghalt a Péter.
Másnap szép énekszóval eltemették.
György ezzel egyes-egyedül maradt az idegen világban.
A míg a temetési szertartás huzódott, csak elmaradt még a villában: az a
halott pajtás odakötötte ahhoz a szomorú helyhez; hanem a mint ráhányták
a koporsóra a lávadarabokat, akkor elővette az a sivatag egyedüllét
érzete, az a vágy az örök futás után: szaladni valamerre, fel a magasba!
Még magasabbra! Ki a világba!
Még nem tudta, hogy egy szigeten van. Soha sem beszéltek előtte
geographiáról, nem értett a mappához.
A temetés utáni nap felnyergelteté az öszvérét s azt mondá a bérlőjének,
hogy ha éjszakára nem talál visszakerülni, ne keressék sehol: Cataniába
megy.
A bérlőnek nem volt utasításába adva, hogy a földesura jártára-keltére
vigyázzon. Mehetett, a hová akart. – A szigetről el nem futhat. –
Legfeljebb agyonüthetik a fuggitivik, s akkor majd jön helyette új
földesúr. Örökké nem tart semmi Siciliában: még a földesurak sem.
György egy parasztvezetőt fogadott fel, a ki jó fizetésért vállalkozott
rá, hogy elkalauzolja őt egész Taormináig, de már azontul nem ismerős a
vidékkel: ott fogadhat mást.
Ezek az itteni lakosok egy napi járó földnél többet nem ismernek az
országukból. Az Aetna tövétől a tengerpartig: ez a jártasságuk. Hogy mi
van a tűzhányó tulsó oldalán? arra semmi gondjuk. A tűzhányó tetejére
pedig épen nem kivánkoznak.[104]
Éjjelre érkezett meg György Taorminába.
A siciliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég
fényváltozatai belenyulnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafenn
ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a
lilaszinbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötét-kékben, mely
tele van szórva milliárd égi fénytől.
Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai. Halhatatlan emlékei
egy kétezer év előtti kornak, a mikor az istenek emberekké tudtak lenni
s az emberek istenekké.
Egy város romja, mely nagyobb Bécsnél. A még fennálló oszlopok mutatják,
milyen nagy lehetett – fölfelé? Az a felségesen nyugodt klasszikus
építészi styl! Azok az emberentuli mértékek!
György az egész éjszakát ott töltötte a szabadban, az amphithearum még
fennálló árkádjai alatt. Az öszvére legelt a fűben, a kalauza horkolt a
bogáncsbozót alatt. Ő pedig bámulta a romokat, a csillagos eget, az
Aetnát.
A mint besötétedett, a tűzhányó nyugati oldala, mely addig ónfeketének
látszott, lassankint el kezdett világítani: egyre sugárzóbb lett,
utoljára rózsaszinű fényben tündökölt. György felrázta az alvó kalauzt,
követelve tőle, hogy magyarázza meg neki, miért világít ott a hegy
oldala.
A kalauz elmondta nagy álmosan, hogy az ott a láva. Valamikor elöntötte
egész Cataniát. Húszezer ember ott veszett benne. Még most sem hült ki
egészen: éjente felvilágit.
– Mikor történt ez? kérdezé György.
– Nem tudom. Én még akkor gyermek voltam, mondá a kalauz s tovább aludt.
Arra a kérdésére, hogy mi volt ez óriási rom valaha? annyit tudott
felelni a kalauz, hogy «theatrum».
Theatrum!
A bécsi Hanswurst színház után a taorminiai amphitheatrum, a hol
húszezer görög tapsolt az olympi versenyek viadorainak! Hátterében a
füstölgő Vulkán-óriással. A márvány boltivek, az oszlopcsarnokok, a
gránit talapzatú scéna! A fülkékből hiányzanak már az istenszobrok, de
szellemeik most is itt laknak a mohos falak között.
Az emberek nem építenek már, hanem az Aetna még mindig épít.
Félszázadonkint eszébe jut valami. Kilódit egy nagy tömeget, tűzzé
olvasztott kőből. Új hegyeket épít. Igy emelte fel a mult században a
két ikerhegyet: a Monti Rossit. Egy fiók kemenczéje, a Monte Frumento
most is eregeti ki a hasadékaiból a friss tűzfolyamot s építi az új
köröndöt a kráterénél. A felhő, melyet az ég felé lódit, lángvörös, s
oda világít az ősanya vulkán kupjára. Az pedig fényes fehér. Ott az örök
jég országa van; csak a kürtője sárga a kéntől. De a füst, mely belőle
felgomolyog, megint olyan fehér, mint a hófelhő, meg-megvillanva
időközönkint a földalatti tűztől; s ez a fehér füst megáll a csillagos
ég közepén mozdulatlanul, mint egy felhő, mely egy oszlopon nyugszik.
György ott virrasztotta végig az éjszakát a taorminai romok között s
csak a pirkadó hajnal figyelmezteté a továbbutazásra.
Taorminán tul nem volt szüksége többé kalauzra. E dicsőséges romoktól
kezdve egész Cataniáig egy szakadatlan gyöngysora következik a nyári
palotáknak, kolostoroknak, melyek csodaszép délgyümölcskertek között
feküsznek. Egyik falunak a végénél kezdődik a másik. Azok be sincsenek
kerítve. A fákon annyi a gyümölcs, hogy minden arrajárónak jut belőle:
meg sem látszik rajta. Egy baioccoért válogathat belőle, a ki lopni
szégyenel.
Az első város, melyet Taorminán tul talált György, volt Aci Reale. Az
egész város hét réteg lávaomladékon épült, a miknek óriási rétegeit ki
lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.
Ebbe a mélységbe rohan alá a kék Acys vize, melynek partjain egykor a
cyclops Polyphem bámulta félszemével a nymfák tánczait.
Aci Realén tul emelkedik az út Aetna felé, folyvást gazdag termésű
kertek között, melyeknek fényes lombozatából a kolostorok rézkupolái
villognak elő. Az út maga fekete. Csupa lávatörmelék. S az útféli házak
is olyanok, mintha a falaik vasdarabokból volnának összerakva. Minden kő
itt láva rétegeiből van kifejtve. A természet nevet, a házak gyászolnak.
Ez a fekete út vezet egy fekete városba: ez San Nicolosi.
Az egész város egy sziget, melyet körülvesz egy folyam. Az Aetnából
kitört láva folyama. Alatta száz meg száz épület romjai feküsznek:
hajdan viruló kertek mulató tanyái. A város megmaradt közben. A felső
részét ölelő láva-folyamág már kihült, azon keresztül lehet járni.
Mezítlábat még most is éget. A szélesebb folyamág még éjente izzó fényt
sugárzik ki s a faczipő talpát elszenesíti, a míg az ember keresztül
szalad rajta.
E városka szélén áll a San Nicola d’Arena kolostor. Ide lett utasítva
György Fra Barbarigo által.
A banditafőnök tőrének előmutatása után a legszívesebb fogadtatásban
részesült s az igazi vendégszeretet fogalmát itt találta először
megtestesülve.
A barátok, megértve a kivánságát, egy napi pihenés után rendelének
melléje egy kalauzt, meg egy szerzetest. A kalauz az útjárás
megmutatására, meg az élelmiszerek czipelésére szolgált, a szerzetes
pedig a tájképi nevezetességek megmagyarázása végett lett hozzá
csatolva.
Nevelte a barátságot az ajándékul átadott száz scudo, melyet – nagyon
valószinűleg – a barátok a malandrinokkal meg szoktak osztani.[105]
Az útitársul kirendelt benczésnek az arcza olyan ismerősnek tünt fel
György előtt! Mintha már valaha, valami nevezetes alkalommal találkozott
volna vele? Csakhogy annak bajusza volt, szakálla nem volt, mostan pedig
szakálla van, bajusza nincs. És mégis úgy emlékeztet rá! Hisz akkor is
csak álcza volt az.
Most az a neve, hogy Fra Oloferno.
Fra Oloferno alakja egészen elütött azoktól a sicilai barátoktól, a
kikkel ez ideig György jártában-keltében mindenütt találkozott. Ez egy
szelid, komoly ember volt: több nyelvet beszélt, s jártas volt a
történelemben, földrajzban, csillagismeretben. Olvasta a régi
klasszikusokat, s a görög és római mythologiát. – Györgyre nézve pedig
ezek a dolgok épen olyan ismeretlenek voltak, mint maga az Aetna.
Elhallgatta napestig a kolostor oszlopcsarnoka alatt a bölcs barát
felfedezéseit. Ez neki mind új világ volt. – Két napot kellett ott
vesztegelnie a kolostorban. Sirocco fujt: azt be kellett várni, míg
elmulik, mert olyankor ködös a láthatár: a kilátás elvész. A hegymászót
is eltikkasztja a hőség. Még az öszvér sem szeret ilyenkor utazni.
De az az idő nem veszett kárba. Először életében akadt György egy
emberre, a ki «valót» beszél előtte. Egész ifju életében soha senkitől
nem hallott valami igazat. Az mind mese volt: kápráztatás, hamis adat,
irányzatos költemény.
Mint az égi malasztot, úgy szívta a lelkébe a tudomány új levegőjét.
Pater Oloferno elmondta előtte rövid vázlatban Sicilia történetét. A
fénykorszakot, melynek emléke a taorminai romvilág. Egész a legujabb
évekig. Hogyan került Sicilia a Bécsben uralkodó császár birtokába.
Békekötési szerződmény: országcsere útján. Ép olyan ideiglenes birtoka a
császárnak, mint az általa adományozott uradalmak az új földesuraknak.
Ez a föld mozog a hódítók lába alatt. Lakott már itt mindenféle nemzete
a két világrésznek. Mind elmult róla. Csak az ős siculus marad meg, a ki
a lávarétegre, mely házát eltemette, mikor a láva kihül, megint új házat
épít.
György megtudta, hogy ez a széles nagy völgy, melynek nappal fekete
talaja éjjel rózsaszínben világít, még ötven év előtt gazdag buzatermő
föld volt, szegélyezve olajfaerdőkkel, narancsligetekkel: ezernyi meg
ezernyi boldog ember tanyája. Volt egy herczege, a ki annyi kincset
gyűjtött a birtokából, hogy saját költségén építteté meg azt a roppant
vízcsarnokot, mely a Vezuvról a hóolvadás áradatát a tengerbe levezette.
Egész hajóraj jött, ment a cataniai kikötőben, mely az itt termett
buzát, gyapotot, czukornádat szállítá messze földre. – Egy éjszaka
meghasadt az Aetna oldala, s a kiömlő láva eltemette az egész viruló
paradicsomot, kertjeivel, falvaival együtt. Olyan gyorsan jött a
pokoltűz, hogy a lakosok nem birtak előle menekülni. Keresztül tört egy
útjában álló hegyen; s két új hegyet torlasztott fel a völgy közepén.
Onnan lerohant a tengerbe, s a kikötőt megnépesíté – szigetekkel. A
dúsgazdag herczeg egy éjszaka koldussá lett. S azóta nem járnak a
kikötőbe a gályák, nincs se buza, se gyapot, se czukornád többé.
A mint a sirocco elmult, pater Oloferno felkészíté Györgyöt az útra. Egy
darabon öszvérrel, szamárral lehetett előre hatolni: odáig az út erdők
között visz el. Ezt az utat éjszaka tették meg. Itt nincs semmi érdekes
látni való. Hajnalhasadtával bukkantak ki a vigályos erdők és vulcáni
sziklaszakadékok közül, az ég skarlátfényétől visszatündöklő Piano del
Lago lonkás oldalán. Egy tó a vulkán oldalában. – Ez sem volt ott még
ötven év előtt.
Ezt is a legutolsó vulkánkitörés teremté meg. Mikor a megrepedt hegy
oldalából kiömlött a megolvadt ércz- és kősalak, ugyanakkor a kráter
kitörő tüzétől megolvadt a hegy ormát borító jégtömeg, s aztán ez a két
folyam rohant egymásra! Az lehetett hősköltemény! az lehetett a gigászok
harcza, mikor ez a két istenerő egymással ölre kapott. A lávafolyam
párafelhővé oszlatta a vízáradatot, s a jeges víz kővé fagyasztá az
olvadt salakot. S utoljára is a víz maradt a győztes: medenczét vájt
magának a lávatömegben, s azt megtölté szinültig. Aztán mind a ketten
elpihentek, mikor belefáradtak a tusába.
A Piano del Lagon tul következik a Val de Bove, az a fölséges
sziklaörvény, melynek széléhez csak hasmánt csuszva mer halandó ember
közelíteni. A szédítő mélységben ott tátongnak a tűzhányó kemencze
szádái, melyek az óriás érczfolyamot kiokádták a világra. Egy pillantás
a föld mélyébe, a hol az örök tűz él. A mélységbe lenézőt úgy húzza
valami varázs lefelé!
Itt egy ódon toronyépület következik: római emlék, egy görög tudósnak.
Ez a bölcs is addig tanulmányozta az Aetna mélységét, míg egyszer nem
birt ellenállani a vágynak, hogy e meredélyről leugorjon. Ez a torony
szolgált pihenőül a tüzhányó látogatóinak.[106]
Itt hátra hagyták az öszvért, szamarat, s élelmiszereiket a kalauz
vállára bizva, gyalog indultak fel a felséges óriás kráterhez.
Itt már az örök hó és jég országa kezdődik.
A meddig a sziklarepedésekből, a melléktölcsérekből kipárolgó gőzök
megolvasztják a jeget: ott sárgul a kénvirággal zománczozott szikla, a
többi mind tükör-sima jég. A forró déli napsugár apró csermelykéket
olvaszt meg belőle, de a jégréteg azért soha sem fogy el: egyre
szaporodik. Csak a kráterből kihányt hamu rétegein lehet felhatolni a
tűzhányó kámvájáig, melynek óriási kerületéből fenségesen emelkedik ki
az örökké élő füstoszlop, felleg-üstökös fejét, míg a világ össze nem
dűl, folyvást feltolva az égbe. Itt egyedül ő maga az élő: köröskörül
minden halott. Az anya-vulkán oldalait egész raja fogja körül a
leányoknak és dédunokáknak: apróbb-nagyobb nyitott kupok, a mik, ha
haragba jönnek, maguk is tüzet okádnak.
Itt, a tizezer lábnyi magasból tekinte szét a fejedelemfi maga körül. És
akkor azt hitte, hogy csakugyan egy más plánétába jutott. Egy egészen
külön álló kis világ ez, egy háromszegletű csillag, mely a földtől külön
van szakítva s forog körülötte, mint a hold.
Az Aetna magasáról mind a három tengert beláthatá, mely a szigetet
körülveszi s még a tengeren túl a távol világ kék előfokait.
Arra a tudatra jött, hogy ő itt nem más, mint fogoly. Ez az egész világ
csupán börtön ő rá nézve, a honnan nincsen szabadulás.