Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?
Ha rajtam állna, én azt tenném.
Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s
él, azontúl a világ legboldogabb édenében.
Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi.
Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé
mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai
szeretet sugallata által.
Ez volna a legideálisabb megoldás.
Csakhogy a mai kor empyricus szelleme mind ezt nem fogadja már be.
Idylli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek
mysticus befolyása a földi eseményekre! – Mind ez elavult régi poézis. A
mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem
gyönyörködünk; hanem analyzálunk.
Igaz-e az, a mi megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett
meg?
Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falsum?
S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.
Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy
Györgyről, hogy «a mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt: – azon
igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt
csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt
találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek
nevelték, a kik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul
megtanulja.»
A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a
gyermek ifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan
kiváló magaviseletért, mely egy Siciliai grófság s hatalmas pénzbeli
apanage adományozására méltó.
Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás
ellenében az igazait?
Ha III. Károly király Rákóczy Ferencz fiát ki akarta tüntetni ily fényes
adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; a ki
valóban fényes tehetséggel, előkelő műveltséggel, tudománynyal birt;
miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?
Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Juliának?
Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kurucz vezér?
Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, a melyben Györgyöt futásra
bírta s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni?
Ki volt az, a ki Károly királynak György nevében megirta a veszedelmes
asphaleia társaság mysteriumait? A mely felfedezésért aztán a király
Györgyöt ily fényesen kitünteté?
Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre.
Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi
vezéralak?
Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, a milyennek őt a
névtelen iró jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, a mivel őt
Mikes Kelemen megbélyegzi: «az apa felől elmondhatom, valamint egy régi
nagy ember felől mondták volt, hogy ha született, bár soha meg ne halt
volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna,
semmit sem vesztett volna rajta.»
A hogy József végnapjai fellobbanásában előtünik: ennek az ellenkezője
volt.
De testileg beteg volt már.
Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai
kicsapongás: a mire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt.
Érezte, hogy e miatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a
hivatást, a mit tőle vár a szabadságáért rajongó nemzet, nem képes
betölteni.
Talán ő volt az, a ki az öcscsét, a testben lélekben romlatlan,
erőteljes ifjút, az ő neki szánt szerepre felavatta.
Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öcscse: mert nagy fiú volt,
mikor tőle elszakiták; nem úgy mint az, a ki bölcsőben volt még: ki
bátyja létezéséről nem tudott.
Talán épen József volt a közvetítő Pelargus és György között.
Talán épen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az
öcscsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.
Akkor ő lehetett az is, a ki a királynak megírta György nevében a titkos
szövetség üzelmeit.
De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a
társaságnak?
Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő koczkázatra, hogy mint
komédiás akrobata a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan
tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott
tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?
Vaktában történt volna mindez?
A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben?
Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé.
Követeli, hogy keressük az igazságot.
Azt kell hinnünk, hogy ebből a lánczból hiányzik még egy szem.
Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük
belőle.
Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész
világos lesz előttünk.
Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szogáltatni a
befejezett mesének.
E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György
előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ
leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még számüzetése
helyén is fejedelmi udvart tart s a franczia kormánynyal érintkezik.
És a mi legcsodásabb hatású volt ránézve, az a gyöngéd gondoskodás, a
melylyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyről beszél, Józsefet
nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi
uradalmát, melyet XIV. Lajos vett a számára; Györgyöt diszíti fel ez
uradalommal járó «Makoviczai herczeg» czímével. (Hányadik czíme ez már!)
György kezébe bocsátja át a franczia kormány által az apa javára
kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja francziaországi rokonai
magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül
őtet, a kit csak a bölcsőben látott utoljára? a ki még semmit sem tett,
semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész
összeségével?
Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!