György még soha sem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre
oda vala összeszorítva egy város sánczai közé. Van-e még e szűk
utczákon, a sok emeletes házakon, a bástyakapukon túl valami más világ,
és abban más népség, mint az a «palaczkhordó» kedélyes polgárság? arról
még csak álma sem volt.
A szándékosan elferdített nevelés miatt magából Bécsből is csak azt
ismerte meg, a mi az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr
ötlete volt: a titkolt orgiákat, a carousseleket; – aztán meg a koldusok
csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeivel,
udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári
ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével soha
sem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a
kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy «nincs
több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!»
És most egyszerre áttették őt Siciliába.
Mintha csak egy más planétába tették volna át.
Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.
Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.
A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el
lehet tévedni annak, a ki – maga is hajlandósággal bir az
eltévedésre.[103]
Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy
beczézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a
leghívebb porkoláb.
Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Siciliába megérkezik, a
császári staféta őt megelőzze, a palermói viczekirálynak küldött
utasításokkal. És azután még «valaki más.»
Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a
szárazföldi uton Siciliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz
diligence kitünőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében.
A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part
hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árúczikkeket kirakni és
felvenni, s friss ivóvízzel ellátni a népét. Mikor aztán Olaszországnak
végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem
lelódult Maltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a
styriai vas és az istriai butorfa; csak azután került fel megint
nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget éjszaki oldalán,
Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett
maradnia, a mért Maltát érintette, a mi már a Kelethez tartozik.
Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget
tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.
Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez
istenarczot jó kedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot
eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral
harczol, s e harcz közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá
temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű
egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás
éjjeleken illuminátiókat rendez oda alant az azurkék mélységben, millió
fantasztikus alakú meduzáival, salpáival, vénusöveivel.
Egy kisérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát,
Künzli Pétert. Az «alter ego» nem igen volt «másik én»-je az urának, a
kit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb
examinatorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden
erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett
szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig
semmi hatása sem volt a hajó ingásnak. Tűrte, mint egy gyakorlott
tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy
felmászott az árboczkosárba s ott hintáltatta magát – és kaczérkodott a
villámokkal.
A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba
visszazökkent, elővették az á-bé-abot s a mit Wammána elmulasztott,
Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt irásjegyek formálására tanítá.
Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nem sokára annyira vitte, hogy a mit
örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. –
Francziául volt az irva: megértheté.
Ekkor nyilt meg azután előtte egy új látó határ: a tengernél is
véghetetlenebb.
Maga a czím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.
«Én Ferencz, a Te kegyelmességedből oh Istenem, Erdély országának
Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom
fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és
Makoviczai Herczeg, Sárosmegye örökös Főispánja stb. stb.»
Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! A hogy a «studium»-ban volt
leirva.
És nyomban e fényes czímek után következik a még nagyszerűbb lemondás.
«Te adtad e minőségeket és czímeket nekem óh Uram, részint egy szabad
nemzet választása, részint születésem által.»
«Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és czímekkel
dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a
haragnak gyermeke: por és hamú vagyok.»
S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád szavaiban.
Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és
önmaga ellen fordítá: magát a «háladatlanság utálatos szörnyetegének»
nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy
tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta
mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S
megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, a hol
büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a
földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse
reményét.
Soha sem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta
eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van, s a pap maga gúny tárgya.
Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a «hit»?
Az a hit, mely a porba hullott nagyságot az égig fölemeli.
Igy látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.
Nem tudott neki élő arczot adni, még is megismerte: előtte állt.
Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett, (ha csak egy napra is,)
egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók
királya.
A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat.
A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt),
hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy
ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a
többi hiveiért, a kik az ő halála által mind nyomorra jutnak, a kiket
pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a
gyermekeiért. «Szívemnek ömledezésével szólok hozzád én Istenem, miután
már annyi évekig szólottam az emberekhez, a kik meg nem hallgattak
engemet!»
«Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék
azoknak is, a kik óhajtják vala, hogy a keresztyén fejedelmek
birodalmaiba való belépés el legyen én előttem zárva: mivel a Te
itéleteid voltak azok fölöttem s az emberek csak végrehajtók valának. És
látod is én Istenem, hogy én mindnyájokat szeretem, a Te szerelmedben.
Kérlek, bocsáss meg azoknak, a kik engem leginkább üldöztek és
rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.»
Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!
Az ifju, a hogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára
összefoly az éggel, épen úgy látta lelke előtt elterűlni azt a másik
végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja
ismerni: ha egyszer jön valaki, a ki elmondja élőszóval előtte, mik
voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?