Az udvari cancelláriában első műtét volt, a min Györgynek keresztül
kellett esni, hogy a diák öltözet helyett egy eddig soha nem látott
jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.
Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a Schweizerstiegén
keresztül, az uralkodók arczképgallériáján végig a nagy gobelinok
termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy
Savoyainak diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását
ábrázolja a Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos,
kaftányos magyar főurak korhű alakjaival.
A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes trón. A király
számára. A többiek állnak.
A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák, hermelines főpapok
voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.
A két udvaroncz odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.
A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt félkörben a trón
előtt: az oldalajtó megnyilt, s belépett, cancellárjaitól kisérve – a
király.[101]
Komoly, halavány, indulatnélküli arcz; szürkülni kezdő szakállal és
bajuszszal; viselete egyszerű, fekete selyem spanyol öltözet, rövid
gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az aranygyapjas rend
láncza.
A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a király trónján helyet
foglalt.
Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az előtte álló ifjura,
ki az udvaroncz sereg közül délczeg magatartása által kivált, s halk,
melancholikus hangon szólt hozzá.
– Lépj közelebb, hivünk, Giunchi György gróf.
Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifju s halkan, de
hallható hangon mondá:
– Én, György, Rákóczy Ferencz fia vagyok. Atyámat: a koldusok fejedelmét
meg nem tagadom.
A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a magas
gyülekezetben.
A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével; arra
csend lett s aztán három ujjával az ifjura mutatva így szólt:
– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferencz fejedelemnek. De nem
annak a Bécs városi koldusok királyának, a ki e fényes nevet bitorolja.
A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; a ki a nevét a történelem
legfényesebb lapjaira irta fel. Mint őseimnek ellensége, nyilt csatában
harczolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő bukjék el. De
a midőn minden fényes czimét elveszté is, megtartá a legfényesebbet: a
«jó keresztyén» czimét. Távol e világrésztől a Fekete tenger partján él
a te atyád, egy maroknyi hivével együtt, kiket isteni félelemben
egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk anyai
ágról vérrokon: kedvelt hivünk, kit születésének kitünő fénye, s jeles
lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva
felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk s ki hűséges
magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatunkat
magára vonta; – s a kinek mi kiváló érdemeiért két hübért adományozunk,
mint Sicilia királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikat Valle di
Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit siciliai grófsággá teszszük s
adományosát a siciliai grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez
adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500
scudi évdijat adományozunk a birtokhoz, mely hivünket Rákóczy Györgyöt
Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetlenül megillesse s az
alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne
vétethessék.[102]
A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás támadt a főuri
hallgatóság közt.
Az egyik udvaroncz, a consiliarius, Györgynek a vállára tette a kezét,
lefelé nyomva az ifjut.
De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott meghajolni. Ennyi
kegyosztás után sem!
Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamentlapra terjedő
donatios levelet.
Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő. Ezt már a palástja
zsebéből.
– És azonkivül én, mint nevelő atyád, még egy ajándékkal bocsátalak el.
Ime atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött, azzal a kérelemmel,
hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai örökséged.
Most azután nem volt többé vasból a térde Rákóczy fiának.