A király leszállt a trónról s visszavonult a lakosztályába.
A hátramaradt főurak siettek Györgynek jókivánataikat kifejezni.
A consiliárius ott maradt mellette s sugdosta a fülébe, hogy melyiknek
milyen titulaturával szolgáljon? «Durchlaucht.» – «Excellencz.» –
«Eminencz.» – «Serenissime.» – «Reverendissime.» – «Illustrissime.»
«Euer Hochgeboren.»
Ugy hozta magával az udvari etiquette, hogy ők ketten maradjanak
utoljára.
Mikor a császári kincstár lépcsőin aláhaladtak, a következő discursus
fejlődött ki közöttük, lépcsőfokról lépcsőfokra.
– Ugyan édes magnifice, nem tudná ön nekem megmondani, miféle nagy
érdemeim lehetnek nekem, a mikért én manapság e fényes
megjutalmaztatásokban részesültem?
– Serenissime azt legjobban tudhatja. Ön detegálta egy ő Felségéhez
irott levelében a status és societás corruptiójára coaleált asphaleia
ligának a gonosz attentatumait; mely társaság tagjai in flagranti
meglepetve, részint elfogattak, részint proscribáltattak s ez által egy
nagy morális mételytől szabadult meg a főváros és a birodalom.
– S ezt én fedeztem volna fel, – egy a királyhoz irott levélben? –
Hiszen én nem tudok irni.
A consiliárius a két tenyere közé hajtotta le a fejét.
– Serenissime. Non faciat sculptile! Méltóztatik velem tréfálkozni.
Hiszen emlékezhetik rá serenissime, felettébb jól, hogy én voltam a
praesese annak az examináló commissionak, a mely serenissime
proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim contemplálta. Én
nekem méltóztatott respondeálni ex historia hungarica, s a calligraphiai
exercitiumait suppeditálni, melyek felől én a testimoniumát manupropria
infrascribáltam. Csakhogy akkor méltóztatott serenissimének pisze
orrának, szőke hajának, görbe lábainak lenni, a mi azóta nagy
præferentiájára diametraliter megváltozott.
György nem állhatta ezt meg nevetés nélkül.
– Tehát legyen úgy, hogy én irtam ezt a levelet a császárnak. De hát mi
történt azután?
– Hiszen jól méltóztatik tudni a dolgot. Circumstantialiter méltóztatott
denunciálni az egész Méte-festivitas peripetiáit. – A politzia azonnal
interveniált s detenálta az egész collegiumot. Pro dolor, hogy a fő
totumfac, a Wammana nem volt többé confrontálható. Az letaliter
affligálva maradt ott a theatrumon. A többiek az inquisitionak lettek
átadva.
György a lépcső alján bucsut vett a consiliariustól, az azonban még azon
túl is vele maradt. S ő rajta kivül még két polgári öltözetű férfi
maradt az urfi sarkában, a kik egész a régi szállása kapujáig
elkisérték.
Ott ismét bucsut vett a consiliariustól. A mire az felkisérte Györgyöt
egész a szállásáig. Ott azután tudtára adá, hogy ő neki legmagasabb
utasítása van György herczeget nem hagyni magára egész addig a
pillanatig, a míg Genuában hajóra nem fog szállni, Siciliába utazandó.
Az a két kisérő is arra van rendeltetve, hogy György úrfi felett
őrködjék. Csupán azon czélból, nehogy a denunciált asphaleia társaság
valamely merényletet kövessen el a nagy protectioban részesült ifju
ellen. Sok az ellensége! Egyfelől az asphaleia, másfelől a
mirákelpalota. No meg egyebek is. Superflua cautela nunquam nocet.
György megköszönte szépen ezt a gondoskodást s nem talált benne semmi
kifogásra méltót.
A Künzli Pétert otthon találta, s a régi jó pajtási viszony rögtön újra
össze lett kötve.
Péter sok mindenféle pletykát tudott, a mik azóta jöttek forgalomba,
hogy egymást nem látták.
György megigérte neki, hogy ha elmegy Siciliába, őtet is magával viszi.
A Péter tudatá Györgygyel, hogy a mai napon két fiatal úr járt a
szállásán, utána tudakozódva. A neveiket fölirták a fekete táblára.
György elolvastatá Péterrel a két nevet, s aztán azt mondá neki, hogy ha
az a két úr ismét visszajön, vezesse őket hozzá. Ezek a marchese di San
Carlo segédei voltak.
Az esteli órákban jelenté a Péter, hogy az a két uraság ismét itt van.
György most eléjük ment.
Az egyik segéd így szólt hozzá.
– Uram. Mi marchese di San Carloval együtt ma reggel a megállapodás
szerint megjelentünk a Spinnerin am Kreuz előtt a rencontrere, ott
vártunk egy óráig. Ön nem jött el.
Györgynek a válasza ez volt.
– Force majeur volt, a mi visszatartott. Egyébiránt is, ha megjelenheték
vala is: én marchese di San Carloval meg nem verekedtem volna.
Elismerem, hogy hibáztam és ok nélkül cselekedtem, a midőn a marcheset
megsértettem és provocáltam. Nemes emberhez illő módon a sértést
megkövetem s a kihivást visszavonom. Kérem az urakat, vegyék ezt
tudomásul.
A két lovag tudomásul vette a nyilatkozatot.
Erre az egyik egy lepecsételt levelet vett elő a kalapjából s átnyujtá
azt Györgynek.
– Marchese di San Carlo küldi. Olvassa ön.
– Uram. Én nem tudok irást olvasni.
– Hát törje fel a levelet, majd én elolvasom.
György feltörte a levelet s átadta a lovagnak, az felolvasá.
«Marchese di San Christina. Én elismerem, hogy hibáztam és önt ok nélkül
sértettem meg. Lovaghoz illőn megkövetem önt a sértésért s ezzel adok
önnek elégtételt. Marchese di San Carlo».
Györgynek egyszerre megtelt a szeme könynyel.
József ugyanazt írta Györgynek, csaknem szó szerint, a mit György izent
Józsefnek.
Ki diktálta egyszerre, mind a két fiunak ugyanezeket a szavakat?
Talán ugyanannak az anyának az áldott szelleme, a ki akkor, midőn mint
kis gyermekek egy ágyban aludtak, éjjel felkölt a fekhelyéről s
betakargatta őket. Talán még most is fölkel örök fekhelyéről, mikor a
két fiának rossz álmai vannak: s ismét betakargatja őket.