A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.
– Ugyan sietnünk kell a hidhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt
ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyából a
harangszót. Ez a szegény bünösök lélekcsengetyűje. Most csak torony
irányában siessünk.
Ez alatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át
vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan
mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud
magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges
párkányra s szépen keresztül hág rajta.
A mint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy
ezen az úton a hidhoz el nem jutnak. Az utczák tele voltak már
rakonczátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett:
ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, a minőknek létezéséről a
városlakónak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a
patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva.
Egyszer-egyszer egy csapat lovas katona vágtatott közéjük: azt
kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel,
elbujva a pinczékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elől kezdték.
– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár
mindenki, mondá a Kammesierer. Átkozom a szép szemeit annak a
Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part.
Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.
Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a «wasserpirát»-ok: a
hajósok, tutajosok utonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy
marczona ficzkó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz kanális boltozata
alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s
evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a
magas part eltakarta őket.
Mentől jobban közeledtek a hid felé, a népzaj annál nagyobra nőtt, a
lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen
füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyujtották a
hentesek sátorait.
A csatorna hidjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból s a
labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.
Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat
érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyulni.
A hidfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehér tollas süvegeikről
meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.
«Itt a princz: itt a Jiló!» ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.
Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.
«A princznek vörös toll kell a süvegére!» kiáltá egy hang a tömeg közül.
«Statim erit!»
Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt
piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor
piros toll lengett a süvegébe tűzve.
A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára s készen tartották a
hegyes lábhorgokat, a miket a lovas katonák elé kell majd szórni.
A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A
vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zürzavaros
ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális
röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, a mint
egy-egy új sátor gyuladt meg s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként
emelkedett a veres füstfelleg közé.
Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő első szülöttének.
A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok
voltak; bivalybőr pánczélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik
utána. Két sor lovas a szekér mellett.
György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér
ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a
capucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, a ki a kötél végét
tartá a markában, a mely az elitélt nyakára volt hurkolva.
– Ott a Csercsen! Az a phrálod! kiáltá a Kammesierer Györgynek.
– Ez az én phrálom? hebegé György elképedve.
Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, a kit ő még egy nappal
előbb versenytársának tartott: a délczeg marchese di San Carlo, a kit
gyűlölt, halálos párbajra kihivott, azért mert az ő ideáljához meri
felemelni a szemeit – és a kiről aztán megtudta, hogy ez az ő édes
testvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencznek, a lázadók fejedelmének.
Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, a midőn
ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből s
ekkor megismerteti magát vele: «marchese di San Carlo! ölelj meg!
Testvéred vagyok, San Christina lovag!»
Igy képzelte azt el magában.
S ime itt hoznak eléje egy ismeretlen ficzkót, a kit ő soha sem látott.
Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kivül ragyaverte, a
himlőhelyek még feketebbé tették az arczát, s a felső ajkának az egyik
oldalán kiirtották a bajuszát, úgy hogy csak félbajusza van, az is
tüskés, mint a hiuzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és
ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a
két füle messze eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő
akasztva.
S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!
Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a
lelkén.
Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!
A méreg felforrt szivében!
Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait,
eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy
ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, a ki az ördögnek a bátyja, de nem ő
neki.
– Nos! Jiló! kiáltá rá a Kammesierer, most hajítsd fel a süvegedet! Itt
a phrálod!
György lekapta a fejéről a süvegét; de nem hogy felhajította volna,
hanem a földhöz vágta s oda kiáltott a diákoknak.
– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő.
Fussatok innen!
Erre aztán futott az egész gyülekezet, a merre látott. Az volt a
legokosabb, a ki a híd alá menekülhetett.
Csak György maga nem futott el.
Ott maradt egyes egyedül; magára hagyatva mindenkitől.
S a mint a lovasság élén közeledett a dragonyos kapitány, György eléje
lépett, kihúzta a kardját s markolatával nyujtá át a tiszt felé.
– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.
A kapitány pedig, a helyett, hogy elvette volna György kezéből a kardot:
örvendező kaczagással kiálta fel.
– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön
engem őrnagygyá tett!
György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyujtá a
kardját a tisztnek.
– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime. Mondá a tiszt s
aztán üljön fel egy lóra s csatlakozzék ide mellém.
Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok
leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a
másik pedig a karabélyát vette a kezébe s gyalog sorakozva vonult a híd
felé.
A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik.
Egyszerre megtisztult a hid; a csavargó had leugrált a vízbe s
igyekezett a partra kiúszni. A gyalog csapat tisztára seperte a hidat. A
szekér átmehetett akadálytalan. A kisérő svadronyból is leszállt nehány
rota a lóról s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez
nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület
tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a
puskások verhetik föl a lesbe bujt czinkosokat. A hidfőn innen maradt
lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.
A kapitány ismételt felszólítására György felkapott egy üres nyeregbe.
– Ön nem ismer rám? kérdé a tiszt.
– Ah! A carrousselben találkoztunk? Mondá György.
– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A
carroussel társasága nem jó Sippschaft.
– Hogyan?
– Még ön kérdi, hogyan? hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind
ülnek.
– Hol ülnek?
– Bizony nem a diványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik
mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.
– Engem keresnek?
– Legfelsőbb rendeletből. Ha czivil találja meg, száz arany jutalmat
kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem
serenissime örnagygyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész
politzájnak ideája sincs felőle.
György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét s azzal megint
nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak
a titkát őrizgetni. A mióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette,
hogy rászedték a csavargók. – Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú
urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy
még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez már keservesen esett. –
Kinek higyjen még az ember?
De még sem árulta el őket.
Eszébe jutott a Mirikló.
Hisz a czigányleány nem csalta meg. Ennak a csókja igazi csók volt:
annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az ő hozzá igazán jó volt.
Meg is siratta, mikor elvált tőle.
A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.
– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.
– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.
– Igen is. Szép hölgynek a titka.
– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.
– De mért czimez engem a kapitány úr serenissimének?
– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem
más, mint Rákóczy Ferencznek a fia.
György most kezdett már igazán megzavarodni.
Hát akkor a Malach még sem csaló! Akkor ő még is igazságtalan volt
iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő
huga lesz.
– Mondja csak kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy «phéna?»
– Soha sem hallottam: ki sem tudom mondani.
– Úgy hiják az én apámnak a leányát.
– Az ön apjának a leányát úgy híják, hogy «Aspremont herczegnő.»
Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai:
összefüggetlen, képtelen viziók.
Ez alatt megérkeztek a sappeurök, az égő sátrak tüzét eloltani,
sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot
kapott a visszatérésre.
– Most megyünk egyenesen a Burgba, mondá a kapitány.
– A császári Burgba?
– Ott kell önnek jelentkeznie a cancellárnál. És így tovább.
– Merre tovább?
– Azt majd meg fogják önnek mondani.